Duna-parti panorámától a tokaji borvidékig

A történet Egyiptomban kezdődött. Az Asszuáni- gáttal. Akkor ébredt rá az emberiség, hogy legfontosabb kincseinket – akár emberi kéz alkotta őket, akár a dicső természet – csak közösen védhetjük meg a pusztulástól. Félretolva a politikai, gazdasági, etnikai természetű ellentéteket, világméretű öszszefogással. Ötven ország segédkezett a gátépítőknek, hogy az ókor mesés építményeit, az Abu Szimbel-i sziklatemplomot például, megőrizzék a jövendőnek, és ötvennél is több ország okosai kezdték szorgalmazni, hogy alakuljon olyan nemzetközi szervezet, amely feladatának tekinti az egész világ ritka természeti és kulturális értékeinek felügyeletét. Évek teltek el, míg a tiszteletre méltó gondolatot tettek követték: harminc évvel ezelőtt, 1972-ben született meg az UNESCO egyezménye a világ kulturális és természeti örökségéről. Az első számú célkitűzés az lett, hogy listát állítsanak össze a világ kiemelkedő fontosságú kincseiről, függetlenül attól, hogy veszély fenyegeti-e őket, vagy sem. A világörökségi jegyzékben pillanatnyilag hatszáz tétel szerepel. Nyolcnak közülük Magyarország a „tulajdonosa”.
Pedig mi, magyarok csak tizenhárom esztendei késedelem után csatlakozhattunk az UNESCO világörökség-egyezményéhez, 1985-ben, a Budapesten megrendezett, vitatott emlékű európai kulturális fórum alkalmából. Ettől kezdve hazánk is kedve s belátása szerint tehetett javaslatot kulturális és természeti kincseinek védelmére, természetesen a nemzetközi fórum megszabta szigorú feltételrendszer szerint. Elsőként (1987-ben) a budai Várnegyed és a főváros Duna-parti panorámája került fel a világörökségi jegyzékbe, aztán Hollókő következett még ugyanabban az esztendőben, majd pedig az Aggteleki-cseppkőbarlang (Szlovákiával közös tételként) – a mámoros-zavaros rendszerváltás hosszú kényszerszünete után. (Csakis az érintett ország kormánya tehet javaslatot az UNESCO-nak, hogy mi kerüljön fel a világörökségi listára, már csak azért is, mert kizárólag nemzeti természet-, illetve műemléki védelem alatt álló értékeket szabad ajánlani a világörökségi listára. A felvett érték védelme az illető állam feladata, amelyhez, ha szükség van rá, az UNESCO anyagi és erkölcsi segítséggel járulhat hozzá.) Aggteleket a pannonhalmi bencés főapátság követte a millecentenárium évében, 1996-ban. 1999-ben a Hortobágyi Nemzeti Park és a pécsi ókeresztény festett sírkamrasor nyert felvételt a világörökségi listára, 2001-ben (az Ausztriával közösen benyújtott pályázat alapján) a Fertő-vidék, 2002-ben pedig a tokaji borvidék. A várományosi listán kilenc magyar kincs szerepel: a visegrádi királyi központ és vadászterület, a hazai tájházhálózat, az ipolytarnóci ősmaradvány-lelőhely, a mezőhegyesi állami ménesbirtok, az Északkelet-Kárpát-medence valamennyi fatemploma, Esztergom középkori királyi vára, a Tihanyi-félsziget, a Rózsadomb termál-karszt területe és Komárom vára. Külön öröm és büszkeség, hogy Magyarország „világörökségei” között minden lehetséges fajtáját megtalálni az UNESCO-listán szereplő értéktípusoknak. Barlangot, apró falucskát, világvárosi sugárutat, természeti értéket és kultúrtájat, hol a vidék és az ember ősidők óta gyümölcsöző együttélésének szépen őrzött példái láthatók. Mindezzel kapcsolatban gazdag forrásanyagra lel az érdeklődő a Scolar Kiadó legújabb, december 2-án délután 2 órakor Budán, a Litea könyvesboltban nyilvánosság elé kerülő munkájában. A Magyarország világörökségei című pompás album ifjú művészettörténész, Illés Andrea ötletességét, írói és szerkesztői érdemét dicséri, s hazánk páratlan gazdagságát tanúsítja. A szerző és a kiadó szándéka – hogy „ne csak a világ, mi is becsüljük meg kincsestárunkat” – maradéktalanul érvényre jut, a gazdag fotóanyaggal, térképekkel, művelődéstörténeti és történeti leírásokkal „érvelő” könyv ugyanis bárkit meggyőzhet arról, hogy olyan világraszóló értékeket kapott (ajándékba?, örökül?) eleitől a magyarság, amelyekkel bátran büszkélkedhet a világ színe előtt. De maga előtt is, föltéve, ha értékelni, őrizni és utódainak továbbadni is képes, mit ráhagytak a századok. Illés Andrea második könyve a Magyarország világörökségei. Első munkája, a Fitz József-díjjal jutalmazott Magyar történelmi városok is azt sugallta, a magyarság azonosságtudatának és -élményének szolgálatára szegődött ez a fiatal, tehetséges szakember. Mostani könyve azonban már nem csupán sejtetése tudatos, okos nemzeti elkötelezettségének, hanem bizonysága is.