EU-fémia

Aki járt a festői isztriai kikötővárosban, Rovinjban, fölkapaszkodott a Monte Rossóra, körülnézett az ott álló Szent Eufémia-bazilikában, el sem kerülhette figyelmét a templom fő látványossága, a többmázsás kő szarkofág, amely 301-ben a város partjáig úszott az Adria vízén a 130 kilométerre lévő Velencéből, dacolva minden fizikai törvénnyel. Az antik mártír életéről és haláláról nem találtam említést a szentek névtárában, még a katolikus Ünnepi Kalendáriumban sem; de a jó öreg lexikonból ide másolom az eufémia szó jelentését: „Valamely kellemetlen vagy illemsértő dolognak enyhítő, szépítgető formában való kifejezése, helyesebben megkerülése, illetve ennek gyakorlata.” Nem tudom, mi köze az ókori női névnek e görög szóhoz, de régóta figyelem e jelenséget a minden erőszaktételt eltűrni képes magyar nyelv újkori változásaiban.
Bizony, nem kis feladatot rótt nyelvünk formálóira az elmúlt rendszer, amelynek gondolati és tapasztalati idegensége a magyar hagyományoktól vadonatúj világnézeti szókészletet erőltetett ránk. A demokráciát például, a „polgáritól” megkülönböztetendő, népi demokráciának keresztelték át, mindig derültséget okozva ezzel a nyugati nyelveket beszélőknek, akik egyszerűen nem értették, miért kell bármilyen jelzővel illetni a népuralmat. Mi persze értettük. Így lett az ’56-os felkelésből „októberi sajnálatos esemény”, a telefonálás és a vasúti jegy árának emeléséből „a tarifarendszer korszerűsítése”, így lett hivatalosan „kiváló áru” az egyetlen hazai fogkrém a hiánygazdaság korában. Ha egy szocialista ország beavatkozott a saját belügyeibe, azt ellenforradalomnak nevezték, és amikor már nyakra-főre vették föl a tőkés hiteleket, akkor „a szocialista pénzügypolitika rugalmas irányváltásáról” beszéltek. Nem volt a rendszernek olyan ellentmondása, amit stilisztikailag fel ne lehetett volna oldani.
Vannak a nyelvünkben rendszersemleges eufémizmusok is olyan társadalmi, politikai fogalmak megszépítésére, amelyeket valami oknál fogva szégyellnek – vagy talán nem tartanak célszerűnek – kimondani és leírni az ezek használatából élők. Érdekes, hogy a rendszerváltozás óta eltelt időben is többnyire külföldről érkező mellébeszélést igyekeznek magyarítani, elfogadhatóvá tenni a széles nyilvánosság számára az erre hivatottak. Sok ostoba, semmit sem jelentő kifejezés szinte észrevétlenül túlélte a kapitalista piacgazdaságba történt átmenetünket. Igaz ugyan, hogy a világon már évtizedek óta minden fórumon csak fejlett, illetve fejlődő országokról esik szó, soha nem hallani egyetlen „fejletlen országról” sem, mert az bizonyára sértő volna, mintha csököttnek neveznénk; visszafelé fejlődőről, magyarul hanyatlóról meg szentségtörés lenne beszélni. Az utóbbi idők legocsmányabb eufémiájával mégis egy itthoni újságban találkoztam. Kiköpötten hazai fejlesztés, történetesen az Európai Unióval kapcsolatos, de a szókezdő betűk egyezése csupán a véletlen műve. A Világgazdaság munkatársai annak jártak utána, hogy milyen saját hasznot húzhatnak a magyarországi politikai erők az integráció melletti kommunikációs versenyből a következő választásokra nézve. A cikkben egy kiemelt kis szövegrész a pártok által megcélzott csoportokat nevezi meg, ebben a felosztásban: „győztesek” – azaz fiatalok, magasan kvalifikált diplomások, idegen nyelveket beszélők és „kevésbé győztesek” – azaz nyugdíjasok, alacsonyan képzettek.
Ujjonghatnánk tehát, hiszen eszerint a mi társadalmunkban csak eddigi és nyilván jövőbeli győztesek léteznek, akiket csak a győzelmük foka különböztet meg egymástól. Veszteseink nincsenek. Ámde, sajnos, tartunk tőle, hogy ez csupán játék a szavakkal, mégpedig ostoba, visszataszító játék. Mert a nyugdíjasok és a képzetlen dolgozók máris az átalakulás fő vesztesei, és félő, hogy azok is maradnak. Még ha ezt kényes dolog is néven nevezni egyes hivatásos EU-propagandistáknak.