Eurogazda a kiskunsági síkon

Az egyik lábát előre megvetette az Európai Unióban, a másikkal jégen kénytelen csúszkálni: jegyzeteim ilyen „fényképet” adnak ki Tugyi Endre sertéstenyésztőről. Telefonon azzal biztat, jöjjek bármikor, úgyis csak alkalmatlan időben tudok jönni. Igazolva látom ezt az újlengyeli helyszínen. Míg végigvezet faluvégi portáján, mindig lendít valamit a dolgok menetén. Nem ismer lézengést a fia sem, aki a tulajdonképpeni családi gazdálkodó. Van még itt három alkalmazott; öt ember elegendőnek bizonyul a 130 hektár (felerészt saját, felerészt bérelt) föld művelésére, a hatszáz sertés gondozására. Tugyi Endrééket nem rettenti az állatok moslékkal etetésének uniós tilalma. Azt mondja, terem itt takarmánybúza, árpa, kukorica elég; különben sem tudnának beszerezni annyi konyhai hulladékot, amennyi ekkora üzemnek kellene. Az örkényi magánkisvágóhíd számára évi ezer hízó ebből a családi gazdaságból kerül ki…
Újlengyel külterületén, az úgynevezett vatyai részen két kilométert autózunk, hogy lássuk, hol szándékoznak megkétszerezni a tenyésztési eredményt, a további versenyképesség végett. Összpontosítani akarják a különféle állattenyésztő részlegeket, melyek ma még apa és fiú házhelyeinél oszlanak meg. Az is szempont, hogy az új épületekben, berendezésekben semmi kifogást ne leljenek majd az uniós szakértők. Itt már nem lesz hígtrágya meg trágyató; a kocaszállástól a munkások öltözőjéig minden megfelel majd a szigorú előírásoknak.
– Nem nosztalgiagazdaságot építünk – szól önérzettel Tugyi Endre, amikor az erdősávok szabdalta kiskunsági síkon feltűnnek a téglafalak, egy százmilliós beruházás nagy kiterjedésű vázai. – Egy héten belül minden tető alá kerül. Aztán sajnos „le kell ültetni” a munkát…
– A tél miatt?
Tagadó válaszként egy jókora sérelmet idéz fel. Még az előző kormány intézkedett ez év elején, hogy a családi gazdálkodók a gazdaságuk fejlesztéséhez – a 25 százalékos vissza nem térítendő támogatáson felül – tízszázalékos többlettámogatást kapjanak. Vonatkozik ez a mezőgazdasági létesítmények építésére is. Tugyi Endréék esetében ez a 25+10 százalék csaknem ugyanennyi millió forintot jelent. Ám a tíz százalékot most nem akarja folyósítani a mezőgazdasági tárca.
– Októberben beadtuk az első részszámlát – meséli a gazda –, 15 millió forintról szólót, de az államkincstár nem a 35, hanem csak 25 százalékát fizette ki, mivelhogy a családi gazdaságnak szóló többlettámogatásra nincs pénz… Ám a támogatási okiratban nem szerepel, hogy csak akkor adják, ha lesz rá keret! A kincstári útmutatóban az áll, hogy minden esetben 15 napon belül kerül a folyószámlánkra az összeg. Szóban viszont azt közölték, hogy a novemberi–decemberi részszámlákért majd csak 2003-ban fizetnek.
Tugyi Endre nem érti ezt a furcsa eljárást. A megyei földhivatal 1994 őszén ugyanis idejében jelezte, hogy az Antall-kormány alatt elnyert, magtárépítésre kért támogatást csak kevésbé kedvező feltételekkel tudnák biztosítani. Most más a helyzet, a munka kellős közepén önkényesen változtattak.
– Nagy érvágás nekünk, hogy a törvényes 35 százalékból csak 25-re van kilátás, arra is csak késésekkel – panaszolja. – Mi ugyanis mindent az okirat és az útmutató figyelembevételével terveztünk meg. A kivitelező szemében hiteltelenekké válhatunk, mivel nem tudjuk tartani a kifizetések ütemezését. Várakoznunk kell, éppen az EU-csatlakozás hajnalán, amíg folytatni tudjuk az előfinanszírozást…
A faluba visszamenet feltűnnek a nadrágszíjparcellák; az egyik fölszántva, a másikban sárgálló kukoricaszárak, a harmadikban már mutatkozik a búzával keresztezett rozs – a tritikálé – vetése.
– Ezen a területen tizenöt-húsz év múlva tíznél több gazdálkodó nem lesz – jósolja Tugyi. Szót ejt az idősekről, akiknek a fiai, unokái láthatóan nem fogják folytatni a gazdálkodást.
– Van-e rá esély, hogy helyi családi gazdálkodók vásárolják össze a földet, még az uniós csatlakozás előtt?
– Igen, ahol ekkorák a parcellák és nem túl jó a talaj minősége. A multik, a gazdasági társaságok tudják, hogy ebből nem tudnának nagybirtokra valót egyesíteni. De a falu ellenkező oldalán lévő külterületén, ahol osztatlan közös tulajdonban vannak a részarányföldek, semmi esélye a családi gazdálkodóknak. Főleg, mert a mostani kormány keresztülhúzta Orbánék rendelkezését, hogy a tulajdonosok díjmentesen, külön helyrajzi számra kimérethessék az ilyen földjüket.
Ötvenöt éves riportalanyom nemrég Spanyolországban járt. Az ottani agrárkamaránál megérdeklődte: a spanyol élelmiszer-kereskedelemben 80 százalék a multinacionális cégek aránya, de a feldolgozóiparnak már csak 40 százaléka az övék. A mezőgazdasági termelés pedig majdnem egészében a kisüzemeké: a multik ott csak 20 százalékban vannak jelen. Tugyi Endre attól tart, nálunk másként lesz, mert az állam most a nagybirtokok kialakulását segíti.
Visszatérünk a házba, ahol Tugyi Endre Lászlóval, a gazda fiával együtt tanakodunk a jövőről. Apa és fia nem panaszkodik, szerintük a környéken elég fórumot rendez a megyei kamara és az „Ország Közepe” Kistérségi Társulás. Ők igyekeznek ezeken ott lenni. Úgy gondolják, ha sok magántermelő van híján az értesüléseknek, arra a tespedtség is ok lehet. Mielőtt az utóbbi beruházás tervezésébe fogtak, az idősebb Tugyi Gödöllőn kikérte a Földművelésügyi és Vidékfejlesztési Minisztérium Műszaki Intézetének a véleményét.
– Aki piacra termel, az így is, úgy is kikaparja magának az információt, a fiam interneten is utánamegy a szükséges adatoknak – közli az apa. – Ha nem konkrétan minket akarnak a víz alá nyomni, akkor bizakodhatunk a jövőben…
– Azért sok gazda fog tönkremenni – szól közbe a harmincnégy éves Tugyi Endre László. De nyomban kiderül, hogy magát nem számítja a majdani vesztesek közé. Reménykedik, olyan színvonalon fog élni, hogy sohasem okoz majd gondot egy autó vagy egy drágább munkaeszköz cseréje.
Édesapja a takarmánykeverőhöz visz egy hatvankilós zsákot, kiönti, és végszót mond:
– Nálunk nem úgy vetődik föl a kérdés, hogy jó-e vagy nem jó, ha csatlakozunk az Európai Unióhoz. Az ország ezután is enni fog, mi meg olyan színvonalon akarunk dolgozni, hogy azok közé tartozzunk, akikre szükség van. Nincs más választásunk, de nem is akarnánk mást választani.