Huntington ellen

Emberek vagy civilizációk összecsapása?í/i>

Tokaji András
2002. 11. 30. 0:00
VéleményhírlevélJobban mondva - heti véleményhírlevél - ahol a hét kiemelt témáihoz fűzött személyes gondolatok összeérnek, részletek itt.

Erős képzelet szüli az okokat
(Montaigne)

Samuel Huntington könyvének címe, A civilizációk összecsapása és a világrend átalakulása azt sejteti, hogy a jelenkor konfliktusaiért elsősorban a kultúrák közötti különbségek a felelősek. A hidegháború utáni helyzetet elemezve Huntington a következőket írja: „Ebben a világban a legmélyebb, legfontosabb és legveszélyesebb konfliktusok nem társadalmi osztályok, nem a szegények és gazdagok vagy más, gazdaságilag meghatározható csoportok között bontakoznak ki, hanem különböző kulturális entitásokhoz tartozó népek között.” Később azt állítja: a támogatás, amelyet Oroszország nyújtott a szerbeknek a délszláv konfliktusokban, nem gazdasági érdekből, hanem kulturális rokonságból fakadt.
A szerző alaptézise azonban csak a felszín. Mögötte a kiszorítás elve húzódik meg, amely szűkíti azon szereplők körét, akik az egyre inkább kimerülő erőforrásokra (föld, ivóvíz, energiahordozók, olcsó munkaerő, fizetőképes kereslet) jogot formálhatnak – a birtoklásért folytatott harc határozza meg a mozgás irányát. Jóllehet a fajtársak közötti harc a terület birtoklásáért még a növényvilágban is tetten érhető, az agresszió általában véve nem genetikailag meghatározott viselkedés. A civilizáció előtti gyűjtögető hordák az összeütközés helyett inkább a kitérést választották. Még a mai borneói vagy afrikai törzseket sem másik törzs, hanem az idegen civilizációk agressziója fenyegeti.
Huntington kijelenti továbbá, hogy a területek felett gyakorolt ellenőrzés, amely korábban legfontosabb kiváltó oka volt a kereszténység és az iszlám közötti konfliktusoknak, mára elveszítette jelentőségét. Könnyű azonban kimutatni: az öldöklő harc továbbra is területekért folyik. Részben a Közel-Keleten, ismert okok miatt, részben a Nyugat agresszív munkaerő- és piacszerző törekvései következtében. Az „új gyarmatosítás” nemcsak metafora, hanem a helyzet pontos jellemzése. Az afgán, arab vagy török kolóniák pozícióharca a különböző befogadó kultúrákban, Angliában, Franciaországban vagy Németországban egyszerre jelentenek küzdelmet az egyenlő jogokért és a területért.
Huntingtonnal szemben, aki szerint a muzulmán államok tették Boszniát a „Balkán Svájcából” a „Balkán Iránjává”, tanulmányában Jacob Heilbrunn rámutat: a bosnyákok és a szerbek közötti etnikai különbség a szerb soviniszták „kitalációja”, akiket a területhódítás és a fajirtás célja vezetett. Leszögezi: a boszniai háború nem a „civilizációk háborúja” volt. „Itt sokkal inkább közönséges gonoszságról, mint a civilizációk nagyszabású összecsapásáról van szó.”
A területszerzés és a megelőzés elve egyszersmind olajozottan működik a nemzetek közötti érdekérvényesítésben. A hatalom megtartásának legegyszerűbb eszköze a leszármazás és a kapcsolati rendszer ellenőrzése. A demokráciákban azonban hatalmas lyukak keletkeztek ezen a „hálón”. A bőr színe továbbra is meghatározó az Egyesült Államokban: néger emberből nem lehet elnök, a kulcspozíciókat ma is fehérek foglalják el. A rabszolgatartók észjárása túlélte a rabszolgatartás intézményét. A négerek butaságával és lustaságával kapcsolatos előítéletek ma is virulnak – még sok szerencsétlen néger is elhiszi őket. Holott, ha van is e kitételekben némi igazság (képzetlenség és motiválatlanság), ezek következményei az évszázados elnyomásnak. De a „fehérek” megbélyegzik őket, hogy minél kevesebb emberrel kelljen osztozniuk a jól jövedelmező állásokon, és továbbra is legyenek, akik az alantas munkákat elvégzik helyettük. Előbb születik meg tehát az ellenségtudat, és csak később, annak alapján alakul ki az ellenségkép. Nem a „másság” a probléma, hanem a „másvalakiság”. Bármennyire értelmetlen dolog is másik embercsoportot más fajnak nevezni, és mint ilyennel szemben, ellenséges érzelmeket táplálni, azt is be kell látnunk, hogy az embereket a különbségkeresés ösztönzi, amely ürügyet keres magának. Könnyű bebizonyítani, hogy a tiszta faj eszméje merő fikció, vagy azt, mennyire hiábavaló igyekezet közvetlen összefüggést keresni bizonyos fiziológiai adottságok és a moralitás között. A rasszizmus ugyanis nem elmélet, hanem gyakorlat, amely gyakorlatiasan működik.
Ahol sem a származás, sem a vagyoni különbségek, sem a bőr színe alapján nem lehet tájékozódni, más elvek szerint sorolják be az embereket. Ilyen a műveltség. Első pillanatra azt gondolhatnók, e kategória könnyen kijátszható, valójában azonban nem így van. Mint Erik Johnson írja, Nagy-Britanniában jelenleg három osztály különböztethető meg egymástól a beszédhang és kiejtés alapján: a munkásoké leginkább Mick Jaggerére, a középosztálybelieké John Majorére, míg a felső osztályé leginkább a királyi család beszédére hasonlít. A fabianista Bernard Shaw még hitt abban (lásd Pygmalion című darabját), hogy a beszédhang valóságos stigma, amellyel szemben az ember teljesen tehetetlen, és emiatt képtelen átjutni egyik osztályból a másikba.
Ellis Cose tanulságos könyvében, A kiváltságos osztály dühében kifejti: éppen a „sikeres” négerek a legfrusztráltabbak. Bármennyire igyekeznek ugyanis megfelelni a fehérek állította normáknak, minduntalan falakba ütköznek. Ha elsőként Afrikában ért volna el a technika olyan fejlettséget, mint Európában, nem lehetséges-e, hogy a fehéreket hurcolják el, és most nekik kellene bizonygatniuk, hogy egyenlő képességekkel és jogokkal születnek?
„A hidegháború utáni világ összetartásának, széthúzásának és konfliktusainak szabályait a kultúra és a kulturális – végső soron civilizációs – identitások alakítják”, írja Huntington. Később megerősíti: a kommunista rezsimek bukása identitásválsághoz vezetett, ezért az elnyomott népek „kétségbeesetten keresték nemzeti hovatartozásukat”, és „vallási és etnikai gyökereikhez fordultak”. Ám a szerző megfeledkezni látszik arról, hogy hirtelen beszűkültek az erőforrások, és – mivel korántsem kívánta mindenki az átalakulást – legitimitási válság is kialakult. Ettől meggyengült a közösségbe (az államba, a nemzetbe és az intézményekbe) vetett bizalom, és már-már az egyénre korlátozódott. Mivel azonban a magány gyengévé tesz, a szétszóródás ellenhatásaként az emberek igyekeztek jobb életkilátásokkal kecsegtető csoportokhoz csatlakozni, ami az etnikai közösségek felé vezetett. E csoportosulások visszatanulják nyelvüket, nemzeti, sőt nemzetközi civil szervezetekbe tömörülnek. Disszimilálódnak, és újra asszimilálódnak. De a szabály fordítva is igaz: amennyiben a magyarságnak és az országnak sikerül visszanyernie gazdasági-politikai erejét, újból vonzó közösséggé válhat, és újabb önkéntes asszimiláció kezdődhet.
A leggyakoribb persze, hogy a birodalmak szétesése után újra „a helyükre kerülnek a dolgok”, s velük együtt az identitások is. Amikor egy amerikai négertől megkérdeztem, hová valósi, azt a büszke választ kaptam: „Afrikába!” Hasonló a zsidó öntudat mai reneszánsza: a szülők (minden bizonnyal a holokauszt rettenete miatt) korábban eltitkolták a gyermekek elől, hogy zsidó származásúak; most azonban, miután megtudták, hogy zsidók, a felfedezés mámorával élik meg identitásukat. De ahol nagy a népek közötti keveredés, valódi választásokról lehet beszélni. Egy amerikai fehér–haiti, fehér–indiai vegyes pár gyermekei természetes könnyedséggel adják fel szüleik identitását, és (mivel a „fehér” identitást bőrszínük kizárja), a „black american” azonosságtudat mellett döntenek, amely puszta fikció, a politika és a média kreációja.
A fentiek tükrében úgy tetszik, mintha az identitás alapja a más csoportoktól való megkülönböztetés volna. E gondolat tiszta megfogalmazását olvashatjuk Bertrand Badie és Marie-Claude Smouts A visszájára foduló világ című könyvében. Mint írják: „Az identitás nem lényegi sajátja egy közösségnek, hanem konstruálás eredménye”, amely mögött politikai stratégia húzódik meg. A másik hiedelem szerint a kultúrák csak egymás kárára terjeszkedhetnek. Holott van pozitív identitástudat is, amely a huzamos közös cselekvésen és a közös kultúrán nyugszik. Mivel a kultúra alaptermészete szerint befogadó jellegű, s a közösségek igyekeznek és tudnak is keveredni – a kérdés csupán a mérték. A nyelvek, a művészetek és a tudományok mindig nemzetköziek voltak. A művészek szívesen választanak témákat, hősöket, történeteket, formákat és motívumokat idegen kultúrákból. Alkotásaik pedig a fordítók, a rendezők, az előadóművészek, majd az olvasók, a nézők vagy a hallgatók sajátos kultúráján szűrődnek át.
Az identitás tehát kétféle alapon alakulhat ki és szilárdulhat meg. Spontán módon, a kultúra kohójában, illetve kultúrpolitikai szándékoktól hajtva, ideologikusan. Innen nézve valóban igaznak látszik, amit Badie és Smouts mond: „A kulturális tényező először is termékei heterogenitása és a heterogenitásból következő zűrzavar révén mutatkozik meg.” Persze ami az ő számukra „zűrzavar”, a mi fülünknek muzsika. Mert éppen abban rejlik a kulturális alkotások különös zamata, hogy lehetetlen szálukra szedni őket steril ideológiai szempontok szerint. Más a helyzet az ideologikusan kialakított képződményekkel, amelyek eleve a „mi” és „ők” ellentétére épülnek, és ezért messziről is jól látható harci jelvényként viselik magukon a megkülönböztető vonásokat, engedelmes eszközökké (hogy ne mondjuk: fegyverekké) válva a szemben álló csoportok kezében.
Persze minderről Huntington is tud – csak könyvében nem ebből indult ki, mert akkor még nem ezt a képet kívánta megrajzolni. Később viszont a L’Expressben a szeptemberi terrortámadások okaként megjelöli a Nyugat kolonializmusát is. A Newsweekben megjelent interjúban pedig kijelenti: az iszlám csak ürügy a háború vagy a béke megokolására. A háborúk valódi okait nem az iszlámban, hanem a politikában kell keresni. Mivel pedig a muzulmán népesség szaporulata csökken, „az iszlám háborúk kora történelemmé válhat, hogy átadja helyét a népek közötti erőszak újabb formáinak”.
A szerző szociológus

Ne maradjon le a Magyar Nemzet legjobb írásairól, olvassa őket minden nap!

Google News
A legfrissebb hírekért kövess minket az Magyar Nemzet Google News oldalán is!

Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.