Huntington ellen

Emberek vagy civilizációk összecsapása?í/i>

Erős képzelet szüli az okokat
(Montaigne)

Samuel Huntington könyvének címe, A civilizációk összecsapása és a világrend átalakulása azt sejteti, hogy a jelenkor konfliktusaiért elsősorban a kultúrák közötti különbségek a felelősek. A hidegháború utáni helyzetet elemezve Huntington a következőket írja: „Ebben a világban a legmélyebb, legfontosabb és legveszélyesebb konfliktusok nem társadalmi osztályok, nem a szegények és gazdagok vagy más, gazdaságilag meghatározható csoportok között bontakoznak ki, hanem különböző kulturális entitásokhoz tartozó népek között.” Később azt állítja: a támogatás, amelyet Oroszország nyújtott a szerbeknek a délszláv konfliktusokban, nem gazdasági érdekből, hanem kulturális rokonságból fakadt.
A szerző alaptézise azonban csak a felszín. Mögötte a kiszorítás elve húzódik meg, amely szűkíti azon szereplők körét, akik az egyre inkább kimerülő erőforrásokra (föld, ivóvíz, energiahordozók, olcsó munkaerő, fizetőképes kereslet) jogot formálhatnak – a birtoklásért folytatott harc határozza meg a mozgás irányát. Jóllehet a fajtársak közötti harc a terület birtoklásáért még a növényvilágban is tetten érhető, az agresszió általában véve nem genetikailag meghatározott viselkedés. A civilizáció előtti gyűjtögető hordák az összeütközés helyett inkább a kitérést választották. Még a mai borneói vagy afrikai törzseket sem másik törzs, hanem az idegen civilizációk agressziója fenyegeti.
Huntington kijelenti továbbá, hogy a területek felett gyakorolt ellenőrzés, amely korábban legfontosabb kiváltó oka volt a kereszténység és az iszlám közötti konfliktusoknak, mára elveszítette jelentőségét. Könnyű azonban kimutatni: az öldöklő harc továbbra is területekért folyik. Részben a Közel-Keleten, ismert okok miatt, részben a Nyugat agresszív munkaerő- és piacszerző törekvései következtében. Az „új gyarmatosítás” nemcsak metafora, hanem a helyzet pontos jellemzése. Az afgán, arab vagy török kolóniák pozícióharca a különböző befogadó kultúrákban, Angliában, Franciaországban vagy Németországban egyszerre jelentenek küzdelmet az egyenlő jogokért és a területért.
Huntingtonnal szemben, aki szerint a muzulmán államok tették Boszniát a „Balkán Svájcából” a „Balkán Iránjává”, tanulmányában Jacob Heilbrunn rámutat: a bosnyákok és a szerbek közötti etnikai különbség a szerb soviniszták „kitalációja”, akiket a területhódítás és a fajirtás célja vezetett. Leszögezi: a boszniai háború nem a „civilizációk háborúja” volt. „Itt sokkal inkább közönséges gonoszságról, mint a civilizációk nagyszabású összecsapásáról van szó.”
A területszerzés és a megelőzés elve egyszersmind olajozottan működik a nemzetek közötti érdekérvényesítésben. A hatalom megtartásának legegyszerűbb eszköze a leszármazás és a kapcsolati rendszer ellenőrzése. A demokráciákban azonban hatalmas lyukak keletkeztek ezen a „hálón”. A bőr színe továbbra is meghatározó az Egyesült Államokban: néger emberből nem lehet elnök, a kulcspozíciókat ma is fehérek foglalják el. A rabszolgatartók észjárása túlélte a rabszolgatartás intézményét. A négerek butaságával és lustaságával kapcsolatos előítéletek ma is virulnak – még sok szerencsétlen néger is elhiszi őket. Holott, ha van is e kitételekben némi igazság (képzetlenség és motiválatlanság), ezek következményei az évszázados elnyomásnak. De a „fehérek” megbélyegzik őket, hogy minél kevesebb emberrel kelljen osztozniuk a jól jövedelmező állásokon, és továbbra is legyenek, akik az alantas munkákat elvégzik helyettük. Előbb születik meg tehát az ellenségtudat, és csak később, annak alapján alakul ki az ellenségkép. Nem a „másság” a probléma, hanem a „másvalakiság”. Bármennyire értelmetlen dolog is másik embercsoportot más fajnak nevezni, és mint ilyennel szemben, ellenséges érzelmeket táplálni, azt is be kell látnunk, hogy az embereket a különbségkeresés ösztönzi, amely ürügyet keres magának. Könnyű bebizonyítani, hogy a tiszta faj eszméje merő fikció, vagy azt, mennyire hiábavaló igyekezet közvetlen összefüggést keresni bizonyos fiziológiai adottságok és a moralitás között. A rasszizmus ugyanis nem elmélet, hanem gyakorlat, amely gyakorlatiasan működik.
Ahol sem a származás, sem a vagyoni különbségek, sem a bőr színe alapján nem lehet tájékozódni, más elvek szerint sorolják be az embereket. Ilyen a műveltség. Első pillanatra azt gondolhatnók, e kategória könnyen kijátszható, valójában azonban nem így van. Mint Erik Johnson írja, Nagy-Britanniában jelenleg három osztály különböztethető meg egymástól a beszédhang és kiejtés alapján: a munkásoké leginkább Mick Jaggerére, a középosztálybelieké John Majorére, míg a felső osztályé leginkább a királyi család beszédére hasonlít. A fabianista Bernard Shaw még hitt abban (lásd Pygmalion című darabját), hogy a beszédhang valóságos stigma, amellyel szemben az ember teljesen tehetetlen, és emiatt képtelen átjutni egyik osztályból a másikba.
Ellis Cose tanulságos könyvében, A kiváltságos osztály dühében kifejti: éppen a „sikeres” négerek a legfrusztráltabbak. Bármennyire igyekeznek ugyanis megfelelni a fehérek állította normáknak, minduntalan falakba ütköznek. Ha elsőként Afrikában ért volna el a technika olyan fejlettséget, mint Európában, nem lehetséges-e, hogy a fehéreket hurcolják el, és most nekik kellene bizonygatniuk, hogy egyenlő képességekkel és jogokkal születnek?
„A hidegháború utáni világ összetartásának, széthúzásának és konfliktusainak szabályait a kultúra és a kulturális – végső soron civilizációs – identitások alakítják”, írja Huntington. Később megerősíti: a kommunista rezsimek bukása identitásválsághoz vezetett, ezért az elnyomott népek „kétségbeesetten keresték nemzeti hovatartozásukat”, és „vallási és etnikai gyökereikhez fordultak”. Ám a szerző megfeledkezni látszik arról, hogy hirtelen beszűkültek az erőforrások, és – mivel korántsem kívánta mindenki az átalakulást – legitimitási válság is kialakult. Ettől meggyengült a közösségbe (az államba, a nemzetbe és az intézményekbe) vetett bizalom, és már-már az egyénre korlátozódott. Mivel azonban a magány gyengévé tesz, a szétszóródás ellenhatásaként az emberek igyekeztek jobb életkilátásokkal kecsegtető csoportokhoz csatlakozni, ami az etnikai közösségek felé vezetett. E csoportosulások visszatanulják nyelvüket, nemzeti, sőt nemzetközi civil szervezetekbe tömörülnek. Disszimilálódnak, és újra asszimilálódnak. De a szabály fordítva is igaz: amennyiben a magyarságnak és az országnak sikerül visszanyernie gazdasági-politikai erejét, újból vonzó közösséggé válhat, és újabb önkéntes asszimiláció kezdődhet.
A leggyakoribb persze, hogy a birodalmak szétesése után újra „a helyükre kerülnek a dolgok”, s velük együtt az identitások is. Amikor egy amerikai négertől megkérdeztem, hová valósi, azt a büszke választ kaptam: „Afrikába!” Hasonló a zsidó öntudat mai reneszánsza: a szülők (minden bizonnyal a holokauszt rettenete miatt) korábban eltitkolták a gyermekek elől, hogy zsidó származásúak; most azonban, miután megtudták, hogy zsidók, a felfedezés mámorával élik meg identitásukat. De ahol nagy a népek közötti keveredés, valódi választásokról lehet beszélni. Egy amerikai fehér–haiti, fehér–indiai vegyes pár gyermekei természetes könnyedséggel adják fel szüleik identitását, és (mivel a „fehér” identitást bőrszínük kizárja), a „black american” azonosságtudat mellett döntenek, amely puszta fikció, a politika és a média kreációja.
A fentiek tükrében úgy tetszik, mintha az identitás alapja a más csoportoktól való megkülönböztetés volna. E gondolat tiszta megfogalmazását olvashatjuk Bertrand Badie és Marie-Claude Smouts A visszájára foduló világ című könyvében. Mint írják: „Az identitás nem lényegi sajátja egy közösségnek, hanem konstruálás eredménye”, amely mögött politikai stratégia húzódik meg. A másik hiedelem szerint a kultúrák csak egymás kárára terjeszkedhetnek. Holott van pozitív identitástudat is, amely a huzamos közös cselekvésen és a közös kultúrán nyugszik. Mivel a kultúra alaptermészete szerint befogadó jellegű, s a közösségek igyekeznek és tudnak is keveredni – a kérdés csupán a mérték. A nyelvek, a művészetek és a tudományok mindig nemzetköziek voltak. A művészek szívesen választanak témákat, hősöket, történeteket, formákat és motívumokat idegen kultúrákból. Alkotásaik pedig a fordítók, a rendezők, az előadóművészek, majd az olvasók, a nézők vagy a hallgatók sajátos kultúráján szűrődnek át.
Az identitás tehát kétféle alapon alakulhat ki és szilárdulhat meg. Spontán módon, a kultúra kohójában, illetve kultúrpolitikai szándékoktól hajtva, ideologikusan. Innen nézve valóban igaznak látszik, amit Badie és Smouts mond: „A kulturális tényező először is termékei heterogenitása és a heterogenitásból következő zűrzavar révén mutatkozik meg.” Persze ami az ő számukra „zűrzavar”, a mi fülünknek muzsika. Mert éppen abban rejlik a kulturális alkotások különös zamata, hogy lehetetlen szálukra szedni őket steril ideológiai szempontok szerint. Más a helyzet az ideologikusan kialakított képződményekkel, amelyek eleve a „mi” és „ők” ellentétére épülnek, és ezért messziről is jól látható harci jelvényként viselik magukon a megkülönböztető vonásokat, engedelmes eszközökké (hogy ne mondjuk: fegyverekké) válva a szemben álló csoportok kezében.
Persze minderről Huntington is tud – csak könyvében nem ebből indult ki, mert akkor még nem ezt a képet kívánta megrajzolni. Később viszont a L’Expressben a szeptemberi terrortámadások okaként megjelöli a Nyugat kolonializmusát is. A Newsweekben megjelent interjúban pedig kijelenti: az iszlám csak ürügy a háború vagy a béke megokolására. A háborúk valódi okait nem az iszlámban, hanem a politikában kell keresni. Mivel pedig a muzulmán népesség szaporulata csökken, „az iszlám háborúk kora történelemmé válhat, hogy átadja helyét a népek közötti erőszak újabb formáinak”.
A szerző szociológus