A bizonytalan eredete miatt némi óvatossággal kezelt régiséget André Lemaire, a Sorbonne kutatója fedezte fel a magángyűjteményben. A láda tulajdonosa sem volt tisztában azzal, hogy milyen értékre tett szert, és csak a véletlennek köszönhető, hogy megmutatta gyűjteménye néhány darabját a francia írásszakértőnek, ő maga ugyanis nem tudta elolvasni a feliratokat. A leletet állítólag az izraeli kormány által felkért két szakember is megvizsgálta, és úgy találták, hogy nem hamisítvány. Az osszáriumot további vizsgálatokra Tel-Avivból a Royal Ontario Museumba szállították.
Kyle McCarter, a baltimore-i John Hopkins Egyetem íráskutatója szerint a felirat a Krisztus utáni első század közepéről származhat. A zsidók körében az osszáriumok használata a Krisztus előtti I. századtól Jeruzsálem pusztulásáig (Kr. u. 70) volt jellemző; az elhunytak csontjait egy, a koporsónál jóval kisebb dobozban gyűjtötték össze néhány évvel a sziklasírba való temetés után. A most előkerült csontláda feliratán szereplő három név igen gyakori volt a korabeli zsidóság körében, de André Lemaire szerint annak viszonylag kicsi a valószínűsége, hogy a láda ne az Újszövetségből is ismert ifjabb Jakab apostol földi maradványait tartalmazza. Ebben az esetben a felirat újabb korai híradás az Üdvözítő földi életéről.
Jacobus Minor, vagyis az ifjabb Jakab apostol életével és személyével kapcsolatban a teológusok kétezer év alatt számos hipotézist állítottak fel. A zavart az okozza, hogy az Újszövetségben több Jakab is szerepel. A nyugati egyházban az ifjabb Jakabot tartják Jézus testvérének (rokonának), Alfeus fiának, míg a keleti egyház hagyománya és teológusai szerint az ifjabb Jakab és az Úr testvére két különböző személy.
A „testvér” kifejezés értelmezésével kapcsolatban szintén több vélekedés létezik. Az újszövetségi kanonikus evangéliumok közül a legrégebbi Márk evangéliuma, amelyben Jézus názáreti fellépése után mondták csodálkozó földijei: „Honnét vette ezt? Hol tett szert erre a bölcsességre? És a csodák, amiket kezével végbevisz! Nem az ács ez, Mária fia, Jakab, József, Júdás és Simon rokona? S ugye, nővérei is itt élnek köztünk?” A valamivel később keletkezett Máté evangéliumában pedig: „Nem Mária az anyja, nem Jakab, József, Simon és Júdás a testvérei?” A keleti és nyugati egyházi hagyomány következetesen úgy értelmezi a fenti sorokat, hogy Jakab, József, Simon és Júdás Jézus Krisztus unokatestvérei.
A Szentírás-tudósok közül sokan azért is kizárhatónak tartják azt a feltevést, hogy Jakab, József, Simon és Júdás Mária és József házasságából született, mert amikor Lukács evangéliuma szerint az angyal hírül adja Máriának fiúgyermeke születését, időpontot nem határoz meg, Mária válasza pedig ez: „Hogyan lehetséges ez, hiszen férfit nem ismerek?” Ha Máriának szándékában állt volna a későbbiekben házaséletet élni Józseffel, a kérdés értelmetlen, hiszen az angyal nem mondta meg, mikor születik majd fiúgyermeke. Mária kérdése kizárja annak lehetőségét, hogy Jézus születése után további gyermekeknek adott volna életet.
Több Szentírás-tudós véleménye szerint József halála után Mária férjének egyik rokonához költözhetett, és Jézus annak gyermekeivel együtt nőtt fel. Az „adelphos” nemcsak a biblikus görögben, de a profán nyelvben is egyaránt jelentett testvért és unokatestvért. Hasonlóképp az arámi „aha”, illetve a héber „ah” jelenthet féltestvért, unokatestvért és közeli rokont is. A „Jézus testvére” kifejezés egyébként hét alkalommal szerepel az Újszövetségben. Szent József egyik testvére Kleofás, Simon és Júdás az ő fiai voltak. Jakab és József pedig papi családból származott, édesanyjukat Máriának hívták, aki nem azonos Jézus anyjával. Létezik azonban olyan vélemény is, amelyet az apokrif, II. században íródott Jakab-ősevangélium fogalmazott meg, hogy az „Úr testvérei” kifejezés Jézus féltestvéreit jelenti, vagyis Szent József első házasságából született volna Jakab, József, Júdás és Simon. Ez a nézet azonban ellentétes az ősegyház véleményével, amelyről Hegeszipposz tudósít, és a magyarázatot már Szent Jeromos is cáfolta. Ha pedig Máriának még hét gyermeke lett volna Jézuson kívül, akkor a Megváltó nem bízta volna a kereszten Szent Jánosra édesanyját, hiszen közeli hozzátartozója lévén, természetes módon másik gyermekéhez költözött volna az Üdvözítő anyja.
Jacobus de Voragine dominikánus legendaszerző mesés elemekkel tarkított Legenda Aureája szerint azért hívták Jakabot az Úr testvérének, mert annyira hasonlított Jézusra, hogy sokan összetévesztették mesterével. Idézi is Szent Ignác egy János apostolhoz írt levelét, amelyben többek között ez szerepel: „Ha megengeded, akkor Jeruzsálembe szeretnék menni, hogy meglássam azt a tiszteletre méltó Jakabot, akit így is hívnak: az Igaz, és akiről azt állítják, hogy arcra, életére és életvitelére nézve nagyon hasonló Jézus Krisztushoz, mintha csak ugyanabból az anyaméhből való ikrek lennének.”
Az ifjabb Jakab apostol tehát Jézus unokatestvére volt, édestestvére pedig vagy József vagy Júdás Tádé apostol. Valószínűleg Jézus nyilvános fellépése óta követte a Mestert, és amikor Krisztus egy imádsággal eltöltött éjszaka után kiválasztotta tanítványainak legszűkebb körét, az apostolokat, a tizenkettő között kilencedikként Jakabot is kijelölte. Pál apostol korintusakhoz írt első levelében említi, hogy Jézus a feltámadása után először Jakabnak jelent meg, majd valamennyi apostolnak.
Jézus mennybemenetele után a többi apostollal együtt Jakab is részt vett a zsidó istentiszteleteken a templomban – „mindnyájan egy emberként voltak a Salamon-csarnokban”. Tanításuk miatt a főpapok zavargásoktól tartottak, ezért börtönbe vetették őket, de éjszaka csodás módon kiszabadultak, és ismét a templomba mentek tanítani, így a kihallgatásra sem a börtönből vezették elő őket, hanem a templom forgatagából. A főtanács tagjai végezni akartak velük. A haláltól csak Gamáliel beszéde mentette meg őket, aki így érvelt: „Ha ez az elgondolás vagy mozgalom emberektől származik, magától felbomlik. De ha Istentől van, nem tudjátok szétoszlatni őket…”
Az ifjabb Jakab apostolnak nagy tekintélye lehetett a keresztények között, de a zsidók is tisztelték, és igaz embernek tartották. Hegeszipposz 180 körül feljegyezte, hogy Jakab szigorú aszkétaéletet élt: sohasem ivott bort, nem evett húst, haját nem nyíratta, egyszerű vászonruhát hordott, nem használt illatos olajokat, és nem is fürdött. Kora gyermekségétől kezdve az Úrnak szenteltek közé tartozott, nazir volt.
A jeruzsálemi ősegyházban akkor jutott vezető szerephez, amikor Péter apostol, bebörtönzése és csodálatos szabadulása után, menekülni kényszerült a városból, és Máriának, János anyjának a házában meghagyta, hogy a történtekről értesítsék a testvéreket és Jakabot. Az „Úr testvére” ezután lett Jeruzsálem püspöke – írta Euszebiosz egyháztörténetében.
Jacobus Minor eleinte óvatossággal viseltetett a Krisztus-követőkhöz később csatlakozó Pállal szemben, de amikor meggyőződött arról, hogy ugyanazt az evangéliumot hirdeti, mint ő és a többi apostol, egyetértése jeléül kezet nyújtott neki. Jakab, Péter és János a zsidók körében apostolkodtak, Pál és Barnabás pedig a pogányok között.
Az első problémák is ebből adódtak: Pál, aki megtérése előtt buzgó, törvénytisztelő farizeus volt, munkatársaival együtt úgy vélekedett, hogy nem szükséges valamennyi zsidó törvényt megtartaniuk azoknak, akik nem a zsidók, hanem a pogányok közül lettek kereszténnyé. A júdeai zsidó keresztények viszont ragaszkodtak a törvény teljes megtartásához, többek között a frissen megtértek körülmetéléséhez is. Pál és Barnabás Jeruzsálembe utazott, hogy az ott munkálkodó apostolokkal és presbiterekkel eldöntse a kérdést. Ez volt az első, úgynevezett apostoli zsinat Kr. u. 49-ben, amelyen az ifjabb Jakab apostol is tevékenyen részt vett, mai fogalmainkkal azt mondhatjuk, hogy ő elnökölt, és ő zárta le a vitát. Szent Péter tekintélyének teljes súlyával kiállt amellett, hogy a pogányokból lett keresztényeknek nem kell a zsidó törvényeket betartaniuk: „Miért akarjátok a tanítványok nyakára rakni az igát, amelyet sem atyáink, sem mi nem bírtunk elviselni?” – kérdezte. Jakab azonban hozzátette, hogy a pogányból lett keresztények is tartózkodjanak a bálványoktól, az erkölcstelenkedéstől, a fojtott állattól és a vértől. Javaslatait egyhangúlag elfogadták. Amikor azonban Pál kilenc évvel később ismét Jeruzsálembe látogatott, és Jakabnál beszámolt tevékenységéről, a zsidó törvények betartása újból terítékre került, és a jelenlévők, valószínűleg Jakabbal együtt, figyelmeztették Pált, hogy a botránkozások elkerülése végett két fogadalmat tett emberrel együtt menjen el a templomba, és tartson be minden rituálét. De hiábavaló volt minden elővigyázatosság: a felbőszült tömeg elfogatta Pál apostolt.
Az Újszövetség iratai közül az ifjabb Jakab apostolnak tulajdonítják az egyik levelet, bár a szerzőség kérdése mindig viták kereszttüzében állt. Rotterdami Erasmus és főként Luther fellépéséig győzedelmeskedett az az álláspont, hogy a levél sugalmazott, és az Úr testvérétől származik. Luther azonban a Jakab-levelet súlytalannak nevezte, mert saját megigazulástanával nehezen volt összeegyeztethető annak tartalma. A levél szerzőségének kérdése mindmáig tisztázatlan.
Jacobus Minor életének többi részletét csak a legendákból ismerhetjük. Az egyik ilyen rá vonatkozó, nem igazolható történet szerint hét napon keresztül prédikált Kajafás főpap előtt, de nem ért el sikert, és a hallgatóság meg akarta kövezni, végül letaszította a lépcsőről. Az apostol olyan súlyos sérüléseket szenvedett, hogy élete végéig sántított.
Jakab vértanúságáról Josephus Flavius mellett Euszebiosz egyháztörténete is beszámolt. Annás főpap Festus prokurátor halála után, 62-ben köveztette halálra az Úr testvérét. Josephus Flavius szerint „Annanos összehívta a bíróságot, és elővezette Jakabot, a Krisztusnak nevezett Jézus testvérét és vele együtt másokat. Mint a törvény megszegőivel szemben vádat emelt ellenük, és megköveztette őket”. Lehetséges, hogy amint Hegeszipposz írja, Annanos, Kajafás sógora, arra akarta rávenni Jakabot: a keresztények közötti tekintélyét felhasználva térítse el Krisztus követésétől az egyre növekvő ősegyházat, de az apostol erre nem volt hajlandó. Ekkor a jeruzsálemi templom egy magas kőpárkányára állították, hogy eltántorítsák Krisztusba vetett hitétől, és a kereszténységhez mind közelebb kerülő zsidókat is befolyásolja beszédével, de Jakab a magasból is az evangéliumot hirdette, a sokaságban pedig azt kezdték kiabálni, amit Jézus jeruzsálemi bevonulásakor: Hozsanna Dávid fiának! Ezért taszították a mélybe a farizeusok és írástudók, majd köveket hajítottak rá. Az aggastyán még ekkor sem halt meg, és ezt suttogta: „Kérlek, Uram, Atyaisten, bocsáss meg nekik, mert nem tudják, mit cselekszenek.” A tömeg megrendült, a kövezést is abbahagyták, különösen, amikor egy Rékháb nevű pap rájuk kiáltott: „Hagyjátok abba! Mit tesztek? Az Igaz értetek imádkozik!” Ekkor egy takács ványolórúddal loccsantotta szét a haldokló fejét.
Jakab meggyilkolását már az ókorban is Jeruzsálem hamarosan bekövetkező pusztulása baljós előjeleként értelmezték.
Az apostol földi maradványait először a templom közelében temették el, a Kidron-patak mellett, Jozafát völgyében, ahol a zsidó hagyomány szerint az utolsó ítélet is lesz. Ma is látható egy síremlék, amelyről úgy tartják, hogy Jakabé, de az építmény Louvre-ban őrzött felirata arról tudósít, hogy az Beni-Hezir családjának végső nyughelye, tehát jóval régebbi Jakab apostol koránál. Lehetséges, hogy Jacobus Minort a síremlék fölötti párkányról taszították a mélybe, ezért kapta a mauzóleum később a Jakab sírja nevet. De van olyan vélekedés is, amely szerint Jakab a sírboltban rejtőzött el Jézus keresztre feszítése után, és az Úr itt jelent meg neki.
A legrégebbi forrás, Euszebiosz egyháztörténete azonban csak annyit említ, hogy a templom közelében temették el, „és még mindig ott áll a sírköve a templom közelében”. Euszebiosz mit sem tud arról, hogy Jakab sírját kihantolták volna, hogy csontjait osszáriumban helyezzék el.
Pécsváradi Gábor, a XVI. században Jeruzsálembe zarándokló magyar ferences szerzetes is megemlítette könyvében, hogy a Kidron-patakon átívelő kőhídtól néhány lépésnyire található Jakab apostol sírja. Ez vélhetőleg a Beni-Hezir-mauzóleum lehetett. Kétszáz esztendővel később azonban rendtársa, Kiss István csak egy barlangról emlékezik meg mint Jakab apostol bujdoklásának helyéről: „Az Jósafát völgyében vagyon, közel az Absolon koporsójához egy szűk kőbarlang, mellyben Sz. Jakab apostol a Kristus megfogattatása után a Getzemáni kertben ide rejtezett és feltette magában, hogy mindaddig ki nem mégyen e barlangból és se nem eszik, se nem iszik, mig a Kristus Jesus, az ő szerelmes Mestere, halottaiból fel nem támad.”
Justinianus alatt Jakab apostol csontjait Jeruzsálemből Konstantinápolyba, a Szent Jakab-templomba szállították; eredetileg az ünnepe is ereklyéinek megtalálásához (december 1.) és átviteléhez (május 25.) kötődött; a keleti egyházban püspökké szentelésének időpontját (december 28.) és konstantinápolyi temploma felszentelésének napját (október 23.) ülték meg. Ez a hagyomány sem erősíti a most felfedezett osszárium eredetiségét. Jakab csontjait Konstantinápolyból Rómába szállították, ahol Fülöp apostollal együtt temették el a tizenkét apostol templomában. Ennek felszentelése 570. május 1-jén volt, ezért a nyugati egyházban ez a nap lett egy időre Jakab ünnepe.
André Lemaire szenzációs felfedezése tehát meglehetősen sok nyitott kérdést tartogat.
Egyébként időről időre terítékre kerül egy, az I. századból fennmaradt csontláda is, amelynek felirata: „Jézus, József fia”, de ezt ritkábban szokták Jézus Krisztus történeti létezése bizonyítékaként említeni. Nem is lehet. A nevek egybeesésének valószínűsége sajnos egyáltalán nem vizsgálható, mivel túl kevés adatunk van a korabeli Jeruzsálem népességéről, ezért arra hivatkozni is értelmetlen, hogy három név azonossága bármiféle bizonyosságot jelent. Az ismert jezsuita Biblia-tudós, Joseph Fritzmyer már másnap André Lemaire-ral ellentétes véleményének adott hangot, amikor az AP hírügynökségnek kijelentette, hogy a három híres név együttes előfordulása megdöbbentő, ám senki nem tudja bizonyítani, hogy a názáreti Jézusnak bármi köze lenne a feliraton említett Jézushoz.
A csontláda ellenőrizhetetlen forrásból, és nem ásatásból származik, így kétezer éves története, fennmaradásának kérdése is megfejthetetlen. Nehezíti az igazság kiderítését az is, hogy a felfedezést tüstént a keleti és nyugati keresztény egyházak mariológiai tanításának támadására használták fel, annak a hittételnek a cáfolatára, hogy Mária Jézus születése után is szűz maradt.
A világszenzációt alig egy héttel azután jelentették be, hogy II. János Pál öt új hittitkot javasolt a rózsafüzér végzéséhez...
Lengyelország
Miért rendelték vissza Tuskék a lengyel nagykövetet Budapestről?
