Körkörös térben

A budapesti őszi fesztivál izgatottan várt eseménye volt Josef Nadj, azaz Nagy József fellépése. Az 1980 óta Franciaországban élő művész a Trafóban adta elő patetikus és burleszk-elemeket vegyítő, Egy ismeretlen naplója című, új darabját, amelynek alapjául saját naplója és Tolnai Ottó versei szolgáltak. Az előadás előtt beszélgettünk.

Pantomim- és táncművész, képzőművész. Pályája a Vajdaságtól Budapesten át Franciaországig ívelt. Marcel Marceau-nál, Etienne Decroux-nál tanult. Első sikereit az 1987-ben megalapított Jel Színházzal aratta, majd az Orléans-i Koreográfiai Központ vezetője lett. Előadásait ma szerte Európában eseményként tartja számon egyre bővülő közönsége. A kritikusok szerint valami új kezdődik művészetében a 2001-es cannes-i táncfesztiválra elkészült, majd az idén Bruggében és az avignoni színházi fesztiválon is revelációként ható darabjával, A filozófusokkal, amelyet Bruno Schulz lengyel író ihletett.
– Úgy érzem, ezzel a darabbal valóban egy periódus végére értem. Lezárása az egy lendületből kiinduló folyamatnak, amelyet tizen-egynéhány darabunk jelez. Először játszom körkörös térben. Összesen százhúsz ember fér ebbe a miniarénába, ahol együtt kapnak helyet művészek és nézők. Nagyon fontossá vált számomra az intimitás, egészen más így az élmény játék közben. És erőteljesen van jelen a képi világ a két fejezetből álló prológusban. Az első körben videoinstalláció fogadja a nézőt, de az az illúziója, mintha fekete-fehér fotókat látna. A másodikban rövidfilmet vetítünk négy oldalról egyszerre. Majd leszedjük a paravánokat, s akkor kezdődik a játék, a színház. Fontosnak tartottam, hogy ráhangoljuk a nézőt arra, amit látni fog, hogy a mindennapi rohanás után ne csak bezuhanjon az előadásra.
– A Trafóban fotókiállítás fogadta az Egy ismeretlen naplójának bemutatójára érkezőket.
– Ezek is a fölkészülés fázisát jelzik. Az érdekelt, hogyan lehet a tágas térben megfogni, kitartani a mozdulatot, amikor elemekkel szembesülünk, állatokkal találkozunk, és hogyan lehet a kinti energiákat megőrizni és a színpadra átvinni. Jó próbatételnek bizonyult.
– A darabban erős hangsúlyt kapnak a képzőművészeti elemek. Újra előbújik a képzőművész a színházi emberből?
– Tudatosan fojtottam el magamban a képzőművészt, mert komolyra fordult a színházi kaland. Erre álltam rá, több évembe telt, míg kiépítettem a magam világát. A színházon keresztül tisztáztam képzőművészeti látásmódomat is. A filozófusok című darab visszhangja is azt érzékelteti, hogy talán már segíti egymást a kettő.
– Mennyire hat önre a sokszínű színházi élet, amelybe Franciaországban belecsöppent?
– Soha nem akartam követni az irányzatokat, csak abból a szempontból voltak fontosak nekem, hogy szembesítsem magam az áramlatok minőségével. Hogy megtanuljam, hogyan lehet helyi, hagyományos alapokból korszerű formákat kihozni. Megvolt az én belső világom. Megvoltak a tiszta forrásaim. Tudtam miből kibontani, mihez kötni mondandómat.
– Darabjainak többsége irodalmi ihletésű: Büchner, Beckett, Borges, Csáth Géza, és a többiek.
– Az önképzésemhez fontos a rendszeres olvasás. A költészet az első mint mindennapi kenyér, de szeretek esszéírók, filozófusok sorai fölött füstölögni – egyfajta meditáció ez.
– Ami nem lehet könnyű, hiszen rengeteget turnézik. Vezeti az Orléans-i Koreográfiai Központot is. Mindenre jut idő?
– A koreográfiai központot egyszer feladom. De fél lábbal mindenképpen Franciaországban maradok. Tisztában vagyok vele, hogy itthon, ebben a szövevényes, kusza, politikával átitatott kulturális életben hamar kikezdhetik az embert. A munkája terét. Az író, a képzőművész valahogy megteremti a maga szűkített kis privát terét, de a színházcsinálás komplex dolog, ahhoz nagy tér, sok ember, megfelelő struktúra kell. Ha ez nincs meg, akkor még mindig lehet szegény színházat csinálni, de nem szerencsés, ha folyton a körülmények határozzák meg a munka keretét. Ezért jó, hogy külföldön bázist építettünk ki, amelyre támaszkodni lehet. Ha itt szűkül a tér, onnan kapunk levegőt, ha ott, akkor itthonról. Feltéve, ha a nagyokosok észreveszik, hogy követni kellene már az új törekvéseket, és nem csak az általuk elképzelt „elit” művészet és tér létezik.
– Miért az Egy ismeretlen naplóját hozta el most Budapestre?
– Mert annyira kötődik kanizsai emlékeimhez, barátaimhoz, s még annyira friss, hogy játszani akarom. Otthon, Kanizsán is előadom november 5-én.
– Azt mondja, otthon...
– Az otthon Kanizsa, mindig is az lesz. Észak-Bácska, a Délvidék, másként nem is lehet. A lokálpatriotizmus kanizsai specialitás, nekünk ez ki van osztva. De nem teher, sors.
– Éjfél után című darabja is Kanizsán született. Lesz folytatása?
– Tűzben-lángban égve, gyorsan hoztuk létre, úgy érzem, hosszú folytatása lesz. A távol-keleti színházi minta izgat, a no színház. De a következő három-négy évben igyekszem még egy témát befejezni, amely párizsi életemhez kötődik. A Père Lachaise temetőhöz, illetve nem is a helyszínhez, hanem azokhoz az emberekhez, akik ott nyugszanak. A filozófus Alain, írók: Raymond Roussel, La Fontaine, Molière, zenészek, különböző figurák életéből merítek új darabra valót. És szeretném felújítani Beckett-adaptációnkat, a Szél a zsákbant. Azt hiszem, nem voltunk elég érettek, amikor készült. Megvan a program 2006-ig, akkor lesz húszéves az együttesem. Ebből a színházi kalandból valószínűleg nem lehet kilábalni. Nem is akarok, csak az arányokon kell valahogy igazítani. Szeretném csökkenteni a darabok számát. Az lenne jó, ha évekig dolgozhatnánk egy-egy művön, hogy letisztítsuk, szervesen beépítsük életünkbe, testünkbe. Ehhez nagy önfeláldozásra van szükség mindenkitől, aki részt vesz ebben a munkában. De a társulat, hála istennek, keveset változik. A régiek maradnak. Életre szóló program a miénk, egy élet talán nem is elég rá.