Március vége

Valamikor a kegyetlen, förtelmes, hazug, szégyenteljes, dicstelen, ócska, sátáni, égbekiáltó (de közben vaksiketnéma), közönyös, gyalázatos, méltatlan, taszító, beteg lelkű, büntetett előéletű huszadik században történt mindez, amely még arról volt nevezetes, hogy sok-sok nemzedék fiatal volt benne.
Szeptemberben találkoztam Márciussal. Mindenki csak Márcinak hívta a csoportban. Nem akartam én barátságba keveredni vele. Senkivel sem. Nem azért tanítottam szülővárosom egyetemén, ráadásul a „szépírás mesterségét”, mert barátkozni akartam volna. Az írásban nincs barátság, se rokonság. Magányos munka ez. A tanítást is csak azért vállaltam el, hogy minden kedden édesanyámnál aludjak. 1993 júniusában elment minden élők útján az édesapám, és anyámmal próbáltam megértetni, hogy ezentúl mindenben neki kell döntenie.
Március (azaz „Mars istennek szentelt”) nem csak a nevével tűnt ki a többiek közül. Szakálla másnak is volt, viseltes ruhája is, kopott válltáskája pláne, más is kopaszodott, másnak is villogott a barna tűz meg az ital a szemében, és olyan is volt, aki már elvált. De senki sem hallgatott annyit, mint Márci. És kevesen írtak olyan jól, mint ő.
A félév végén minden tanítvány a vendégem volt egy italra a közeli Mojo nevű, alternatív jelenfelejtőben, na és akkor adtam át az üveg ötputtonyos aszút (a régi Mozgó Világra emlékezve) a félév során a legjobb teljesítményt nyújtó diáknak. Nekem nem tanította senki az írást, úgy kellett összelopkodnom több száz mestertől. Én csak azt tanítottam, amit lehetett: a szakmai fogásokat. A tehetséget – mivel nem lehet tanítani – nem tanítottam.
Márci és barátja, Zé, akiből költő kukucskált ki, tehetségesek voltak. Abban is, hogy ismerték a kocsmákat. A fiatalkori helyeimen bank nyílt, autószalon, síbolt, temetkezési vállalat – szóval csupa virágzó üzlet. Éjszaka volt már, amikor azt mondta Március:
Én tudok egy kocsmát a nagykörúton.
Esett az eső, de persze mentünk. Késő éjszaka volt, amikor beléptünk abba a krimóba. Csak egy asztaltársaság ült ott, a kocsmáros és barátai. Mindjárt láttam, hogy ebből balhé lesz. Láttam az idegenséget és a szomorúság árnyékolta gyűlöletet az arcukon. A szemük! Undor és jeges közöny volt bennük. Csak azt gyűlöljük igazán, ami belőlünk van a másikban. Ami nem részünk belőle, az nem zavar.
Előhúztam a részeg, nagy szívű, vállon fölül rokkant balek szerepét a kabátomból, és meghívtam egy körre a társaságot. Legalább háromszor annyian voltak, mint mi. Meg kellett védenem a két tanítványomat és magamat.
S mi van, ha fegyvert fognak ránk, kérdezte Március.
Akkor kinevetjük a halált, mondtam. Nevettem.
Volt ott szerb, román, bácskai magyar és cigány vegyest. Szépen leültek az asztalunkhoz. Az egyik szőkére festett hajú szerb volt a tulaj, csak intett a szép pultosnőnek. A fiú mindkét fülében karika volt. Miután két perc alatt lebuktattam a szerb fiú tolmácsát, egy bácskai magyar srácot, aki szegedinek adta ki magát, élesebb lett a levegő. Nem félhettünk: ahhoz kevesen voltunk, hogy féljünk. A szerb srác éppen arról beszélt, hogy száznál több embert ölt meg, és belefáradt. Mindannyian tudtuk, hogy nem az asztalnál ülők üzenték meg a hadat. A háborút mindig az öregek kezdik, de a fiataloknak kell belehalni. Ezek megmaradtak, és most itt élnek az országunkban. A nevetésüktől a hideg futkározott a hátunkon. A szemük halott volt, mint az olyan embereké, akik tudják mindennek az árát és a semmi értékét.
Miért állunk velük szóba, kérdezte Március odakünn a vécén. Az egyik elmondta, hogyan ölt meg gyerekeket.
Tudod, nekünk már a gyilkosokkal is tárgyalni kell, sóhajtottam. Ezek szeretik a háborút, mert az egyetlen dolog, amiben a nők nem nevetik ki őket.
Kisfiús ügy, mondta Március.
El kell ahhoz pusztítani egy várost, hogy megvédjük? Zé pont ezt kérdezte, amikor visszaértünk az asztalhoz. Gyorsan fizettem. A szerb srác meg nyugodtan visszament a pult mögé mosogatni. A stukker persze ott lapult a pénztárgép alatt.
Ez volt az utolsó írásóra, mondtam. Fizetni! Mi, fizetünk!, kiáltottam oda a szép pultosnőnek.
Még a Margit körúton laktam, amikor Március újra megkeresett. Hogy így, meg úgy, szeretne bejutni a filmszakmába.
Márci, az Isten is novellistának teremtett, mondtam. A barát az, gondoltam, aki ismer, és ennek ellenére szeret.
Én pénzt akarok keresni, mondta ő. És utazni.
A legtöbb, amit a barátunkért tehetünk, az, hogy egyszerűen a barátja maradunk. Ha hervadni látszom, becsukom a szememet, és a barátaimra gondolok, akik az energiámat jelentik.
Na jól van, mondtam. A hét végén megyünk a Székelyföldre forgatni. Csupa régi filmesből áll a stáb. Elvihetünk, mondjuk tolmácsnak. Akkoriban volt egy művészeti talk-show-m a Duna Televízión, míg a tikkelős barom főighá, Csuhráj hajdani balkeze meg nem fúrta. Pedig még volt benne másfél év. Na mindegy.
A stáb a két és fél év alatt annyira összeszokott már, hogy pillantásokból értettük egymást. Márciust feszélyezte, hogy senki sem akar vele beszélgetést kezdeményezni, senki se akarja beszéltetni. Az út pedig hosszú volt Csíkszeredáig. Tél farka volt: a mikrobusz ablakai hóharmatosak lettek, ha megálltunk valahol. Pilinkélt a pelle – szálldosott a hó szakadatlan.
Márciust nem fogadta a szívébe a stáb. Ha szükség lett volna rá, nem volt a tett helyszínén, ha ott volt, szerencsétlenkedett. Már az is baj volt, hogy nem költözött be velünk a szállodába. Azt hitte, jót tesz velünk. Hogy így spórolunk. A felvételvezető lány szintén erdélyi volt, ragyogó mogyoró vagy smaragd szemű – már feledém. De vékony volt, mint egy általános iskolás. Mindent elintézett, Marci dolgát is. Két nap alatt felvettük, amiért jöttünk. Hajnalban még elmentünk a zsibpiacra. Aztán be a mikrobuszokba, és nyomás.
Márci nagyokat hallgatott hátul. Egyszer látom a visszapillantó tükörből, hogy a könnyei a szakállára potyognak.
Mi van veled?, kérdeztem, és hátranyújtottam a dublini laposüvegemet. Forgatási napokon sose ittam, mert ilyenkor képes lettem volna keresztbe beszélni a partnereimnek, vagy ledumálni őket az asztal alá. Az első fölvétel (és vágás) után rájöttem, hogy nem én vagyok itt a fontos, hanem az Asztaltársaság. Ez volt a műsor címe is. De azt a stáb is tudta, hogy hazafelé a Feri is iszik.
Anyámék friss disznótorossal és minden földi jóval vártak, öt kilométerre Szeredától, hüppögte.
Mondod ezt, mikor már száz kilométerre vagyunk tőle, mondtam. Most már a vállát is rázta a sírás. Igen, ez lett volna a nagy pillanat, ha a szülei egyszer meglátják igazi (ráadásul magyar) tévések között. Már a stáb is próbálta vigasztalni, de hiába.
Befordultunk egy mellékútra, és meg sem álltunk egy csárdáig. Pedig az út itt már olyan jeges volt, mint a csúszka. Csicsonka vagy sikonka, ahogy arrafelé mondják. Minden stábnak megvan a maga útvonala, s az út menti megállói. Itt aztán tényleg minden megvolt, mi szem-szájnak ingere.
De hát otthon is várt minden, mondta sírós hangon Márci. A stáb tagjai nem szerették, mert először is fölösleges volt, másodszor is ügyetlen, de most csak töltötték belé a szilvóriumot. Veregették a hátát.
Miért nem szóltál, te lüke, mondtam szeretettel.
Lehet, hogy ez a balul végződött bemutatkozás roppantotta meg a barátságunkat. Március azért még fölugrott néha a garzonomba. Adtam neki mindent, könyvet, italt, pénzt, magnókazettát, jó szót. De úgy látszik, mindez már kevés volt. Adj kölcsön neki, és elveszíted a barátod.
Amikor már kimásolta magának a számára fontos neveket a címjegyzékemből, a telefonregiszteremből, eltűnt. A hűtlen barát és az árnyék addig követ, amíg rád süt a nap.
Én belebújtam az épp soron következő regényembe, és magamra gomboltam a lakást. Ráadásul elhagyott a szerelmem. Nem találkoztam még emberrel, aki meg tudta volna ezt bocsátani – magának.
Kerestem Márcit a koleszban. Már kijelentkezett. Nőknél. Már lelépett. Kerestem közös cimborákon keresztül – semmi. Lehet, hogy azért pattant le, mert a kölcsönadott összeg már túl nagy volt ahhoz, hogy ő vissza tudja fizetni. Pedig én nem vártam tőle, hogy megadja. Lehet, hogy külföldre ment. Az is lehet, hogy haza.
Így következett be nálam Március vége.