Még egy termelési riport

Ha Magyarországon baloldali-liberális kormány kerül hatalomra, a sajtó fősodorvonalában levő sztárújságírók elfelejtenek írni. Elszunnyad a tényfeltárás, a Pulitzer-tulajdonos megpihen, legföljebb csak arra marad ereje, hogy kritizálja a volt kormányt vagy a jelenlegi ellenzéket.
A múlt héten lapunk hasábjain megjelent egy riport a nagyváradi plazaépítésről. Egyhetes késéssel – ennyit vártunk arra ugyanis, hogy az ügyben érintett magyarországi állami tulajdonú bank vezetői megszólaljanak. Valamiért nem hívtak vissza, de a cikk megjelenése után helyreigazítást kértek. Baloldali laptársunk – amely egyre inkább a kormány, azon belül pedig a szocialisták mikrofonállványának szerepét vállalja magára – azonnal reagált: másnap megjelentetett egy hasonló terjedelmű riportot ugyanarról. A szerzőt – maga is a legrangosabb sajtókitüntetés büszke birtokosa – egy jobb érzésű üzemi lap szerkesztője eltanácsolta volna ezzel az írással, amelynek vezérgondolata, hogy a magyar miniszterelnök váradi barátjának (no meg a tízmillió eurónyi magyar hitelnek) köszönhetően a plazával a „helyi ifjúság korszerű találkozóhelyet kap”. Ezt persze nem az ötlet kiagyalója mondta, hanem annak barátja (tudják, a bátyám hallott valakiről, aki látta már azt az embert, aki állítólag találkozott az elefánttal…). Az épületben tehát lesz huszonkétezer fűtött négyzetméter a kisnyugdíjasok és szerelmes kamaszok nagy örömére – de hogy az üzletek bérlői miből fizetik ki a borsos havidíjat, arról nem esik szó.
Én megértem a Pece-parti Párizs ifjúságának égető problémáit, akik a Holnap megszűnése óta nem tudnak ismerkedni. Ezek szerint hiába adott az Orbán-kormány százmilliókat – többek közt – a Partiumi Egyetem felépítésére, az ottani aula nem alkalmas a világmegváltásra, ehhez feltétlenül plaza kell. A kitűnő riportban még megszólalt a negyvenes éveiben járó Judit is – csak így, családnév nélkül, de gyaníthatóan nem az, akinek a haja nagyon korpásodott –, véleménye szerint nem a barátjának segített tehát Medgyessy, hanem a barátainak, vagyis a „nagyváradi magyarságnak”. Értjük mi ezt, hogyne értenénk: a magyar miniszterelnöknek természetesen semmi köze a baráti kölcsönhöz, de ha mégis, azt csakis azért tette, hogy a romániai magyarság legfontosabb gondjait orvosolja. Az erdélyi magyarok zöme ugyanis tizenötezer forintnyi fizetésből-nyugdíjból él, és ezt mindenáron a váradi plaza fitnesztermében szeretné egyetlen délelőtt elkölteni – könyvre, anyanyelvű oktatásra, munkahelyteremtő beruházásra, jogérvényesítésre egyáltalán nincs szüksége. Ezért jut a jövő évben kevesebb pénz a határon túliak támogatásában kulcsszerepet játszó Illyés Közalapítványnak, ezért nem fizetik ki a szülőföldön tanuló egyetemisták státustörvényben foglalt támogatását.
Ennyit erről az ügyről. A dologban az a legfájdalmasabb, hogy a baloldali-liberális oldalon dolgozó kollégák nem egy nagy összeesküvés okán teszik a dolgukat, hanem egész egyszerűen azért, mert ilyenek. Nekik nincs liberális vagy baloldali vélemény: ami a szájuk íze szerint van, az a közép, a hiteles, a mérvadó. Ami tőlük jobbra van, az fasiszta. Ugyanez a helyzet a szakértők megszólaltatása esetén is: aki azt mondja, amit hallani szeretnének, az független szakértő, aki kritizálja a véleményüket, az még kap egy jelzőt: a konzervatívat, vagy – minősített esetekben – a jobboldalit. Ha mi írunk meg valamit, akkor vádaskodunk, sárdobálunk, vagdalkozunk: ők legfeljebb „tényfeltárnak”. Ha mi veszítünk sajtópert, akkor hazudtunk, ha ők, akkor „eddig nem tudták bizonyítani”, vagy ha már ez nagyon kínos, akkor legföljebb tévedtek.
Egyszer az is megérne egy misét, hogy miért alakult ez így. Ne kergessünk illúziókat: a világon sehol sincs igazi bal-jobb médiaegyensúly, hiszen maga a műfaj zárja ezt ki. A mai sajtó ugyanis nem a felelősségről, az elmélyült gondolatok közléséről szól, a bulvár, a vér és a szenzáció sokkal inkább a liberális gondolatvilággal kompatibilis. El tudnak képzelni önök konzervatív Big Brothert vagy Fókuszt? A szelekció már a pályaválasztás idején elkezdődik: akit a csillogás, a felszín és a gátlástalanság vonz, azok jelentkeznek leginkább a médiaiskolákba. Az intézmény a második szűrő: míg például a Havas-féle iskola az indulásnál kínosan ügyelt arra, hogy a diákjai a Pálfy G. István-féle Híradóba és Bánó Egyenlegébe is járjanak gyakorlatra, mára már teljesen elkoptak onnan is a jobboldali gondolkodású előadók. A kormányváltás után gyakorlatilag nincs olyan újságíróképzéssel foglalkozó intézmény, ahol legalább kétharmad-egyharmad lenne a baloldali-liberális és a konzervatív oktatók aránya. Így hiába kerül be egy jobboldali gondolkodású diák a médiaiskolába, hamar kénytelen megtanulni a csíziót: ha érvényesülni akar, akkor feladja, vagy jó mélyen elássa magában politikai-szellemi meggyőződését és alkalmazkodik a kor követelményeihez. A mai magyar sajtóközéletben ugyanis aki konzervatív, az egész egyszerűen hülye. Magam is eljátszottam már internetes fórumokon vagy olyan társaságban, ahol korábban nem ismertek, hogy újságíróként mutatkoztam be, de nem mondtam meg, hol dolgozom. Hosszú beszélgetések után nagy volt a döbbenet, amikor kiderült a munkahely, s olyan is akadt, aki nyíltan bevallotta: „egészen normálisnak tűntem”, nem is érti, miért dolgozom ott, ahol.
Az egyensúly tehát álom: míg a médiaiskolák ontják az anettkákat és a „nekem semmi sem szent” típusú sajtóhóhérokat, addig felelősen gondolkodó, komoly alapképzettségű, igényes fiatal újságírót nehéz találni. Nem az a baj, hogy nincs jobboldali Fókusz és konzervatív Big Brother, mert ennek nem is volna értelme – mindössze arra kell törekedni, hogy minden műfajban (országos televízió, rádió, napi- és hetilap stb.) legyen legalább egy orgánuma ennek a politikai-szellemi irányzatnak. Amerikában sem fele-fele az arány, de van FoxNews a CNN és a többi hírtelevízió mellett, és ahol lehet New York Timest kapni, ott többnyire árulnak Washington Postot is. Az már tényleg baj, hogy az „élni és élni hagyni” elvét a jelenlegi kormány nem vallja magáénak, és az is katasztrófa, hogy itt csak azoknak van kapitalizmus, akik a brancshoz tartoznak: az amerikai Fox-tévének a nézettséggel arányosan nőtt a hirdetési bevétele, a Magyar Nemzetnek pedig az eladott példányszám növekedésével arányosan csökkent a kormányváltás után.
A konzervatív olvasó nyilván nem mos fogat, nem vásárol tartós fogyasztási cikket, nem utazik és nem telefonál, ezért nem találják meg lapunkat azok a hirdetők, akik előszeretettel vásárolnak oldalas színes hirdetéseket jóval alacsonyabb példányszámú baloldali-liberális laptársainknál. A jobboldali újságírók szellemi fogyatékosok mindahányan, ezért nem kaptak soha a magyar Pulitzer-díjból, a Magyar Nemzet a véletlenek fura összjátékának köszönhetően tudta bizonyítani a talpig becsületes magyar miniszterelnökről, hogy zsenge kommunista korában szigorúan titkos tisztként is szolgált.
Jó hírt is mondok a végére, örömmel írom le, hogy azért van még remény: valahol szelel az a rendszer is. Mi még vagyunk, s talán egyszer lesz tévéje-rádiója is ennek az oldalnak. Az ellenőrzés még nem tökéletes: akinek van a számítógépén magyar Word szövegszerkesztő programja, maga is megbizonyosodhat róla. Ha egymás után begépeli a következőket: Antall-kormány, Boross-kormány, Orbán-kormány, Medgyessy-kormány, a helyesírás-ellenőrző program csak a legutóbbit fogja vörössel kiemelni.