Merre tovább, NATO?

Most, hogy lezárult a NATO oly sokat várt prágai csúcstalálkozója, hét ország meghívásával és a jövő fejlesztéseire tett grandiózus ígéretekkel, felmerül a kérdés, hogy jelentős mértékben módosul-e a szövetség funkciója és mozgástere. Van-e jelentősége a díszes deklarációknak abban, hogy elhallgassanak a kritikusok?
Noha tudjuk, hogy sokszor hosszú ideig tartó folyamatok eredményeznek új helyzeteket, s juttatnak szövetségeket, országokat és egyéneket minőségileg új pozícióba, az emberi tudat előszeretettel köti dátumhoz a változásokat. Ebből a szempontból kétségtelen, hogy a hidegháborús világrendszer végére hivatalosan 2002. november 21–22-én tettek pontot Prágában.
A kijelentés lényege a szovjet–orosz fenyegetés végérvényes megszűnte, annak elismerése, hogy ezúttal Oroszország tényleg a nyugati útra lépett, a demokrácia, a jogállamiság, a partnerség útjára. A hivatalos amerikai politika most az európaival némiképp ellentétben ezt a gondolatot sugallja, s általában Washingtonban szuperlatívuszokban beszélnek a Putyin elnök nevével fémjelzett új irányvonalról. E látásmód változását jelzi, hogy kevés szó esik immár az elnök KGB-s múltjáról, vagy kormányzásának első két – 2001. szeptember 11-ig tartó – évéről, amikor még kritikák össztüzét zúdították rá mindenhonnan, a sajtó elnyomása vagy Csecsenföld kapcsán.
De vajon mennyire biztos ez a kötelék, melynek lehetőségét az Amerika elleni terrortámadás teremtette meg, teátrális díszletek mellett Rómában öntötték formába idén májusban, a pecsétet pedig Prágában ütötték rá a múlt héten? Aki ismeri az orosz történelmet, az alighanem ragaszkodik szkepticizmusához ezúttal is, s kérdések felvetésével kezdi ki a fenti kijelentéseket. Meddig lesz, lehet hatalmon Putyin, aki mára az őt hatalomra juttató csoportokon túlnőve, kivételes egyéniségével állt a megújulás élére, s vált annak ikonjává? Akarja-e, tudja-e mandátuma során annyira demokratizálni Oroszországot, hogy később, egy kevésbé karizmatikus vezető esetén se törjön meg a fejlődés vonala? Lehet-e, és ha igen, milyen gyorsan úrrá lenni a demokráciát sosem tapasztalt orosz társadalom és elithálózat inerciáján? A nyugati világrendszerbe tagolódásért, a globalizáció kegyeltjeinek sorába állásárt cserébe hosszú távon fel tudja-e adni Oroszország történelmi öntörvényűségét?
A NATO jövőjének s a szemünk előtt zajló folyamatoknak ezek a felvetések fontos részét, előfeltételét képezik – ám csak az egyik oldalát. A tény ugyanis, hogy Oroszország integrációjával párhuzamosan a feszültség jelei mutatkoznak a szövetség tradicionális – transzatlanti – kapcsolataiban Európa és Amerika között is, persze beárnyékolhatja és jelentéktelenné teheti ezeket a mozgalmakat.