Napló a Nemzetnek

Különös kéréssel fordult lapunkhoz özvegy Bartsch Lajosné Irénke: fogadjuk el a családjuk ereklyéjét, egy háborús naplót, amit férje vezetett Budapest ostromakor. A Szegeden élő kilencvenöt éves asszony négy gyermek édesanyja, fél évszázada lapunk hűséges olvasója. Most azt szeretné, ha a család féltve őrzött dokumentumára a jövőben a Magyar Nemzet vigyázna.

Bartsch Lajos utász főhadnagyot – hasonlóan többi fiatal társához – is behívták katonának a II. világháború kitörésekor. Amikor frontszolgálata 1944 végén letelt, karácsonyra hazaengedték. Örült, hogy családja körében ünnepelheti a szentestét, ám előre nem sejtette, hogy egyik pokolból a másikba kerül. Apósa, felesége, gyerekei és rokonai Budán, a Karolina út 50. szám alatt laktak 1945. február 2-ig. Eddig vezette a naplót a szabadságos katona, mert ekkor felrobbantották a házát. Buda ostrománál szeretteit védte, ha kellett, fortéllyal, ügyességgel, olykor a testével. Egyik lánya, Annamária pátosz nélkül beszél szülei helytállásáról.
– Azért adjuk oda a naplót a Magyar Nemzetnek, hogy egy átlagos magyar család emléket állítson a névtelen magyar hősöknek. Az átlagos magyar család mi vagyunk, a névtelen hősök pedig köztünk voltak, vannak.
Almási Andrásné Bartsch Annamária egy évvel a háború befejezése után született. Béke volt, de édesapja naplójából és testvérei elbeszéléséből örökre nyomot hagyott lelkében a front minden borzalma, amit a lakásukon átéltek.
– Egyetlen családi ünnep sem múlt el úgy, hogy édesapám ne olvasott volna fel a naplóból. Így aztán azt szinte kívülről tudom. Nekünk, gyerekeknek nem maradt más örökségünk a szüleinktől, csak ez a füzet, mert a harcok alatt mindenünk elpusztult.
Annamária édesanyja kilencvenöt éves korára is megőrizte szellemi frissességét, élesen emlékszik élete fontos mozzanataira. Szomorúan meséli, hogy famíliáját a sors szinte állandóan üldözte. Az első világháború alatt nem a robbanótöltet repesztette szét otthonukat, hanem a történelem viharszele söpörte ki onnan őket. Délvidéken, Keveváron laktak, és amikor meghúzták a trianoni határvonalat, marhavagonban menekültek Magyarországra. Mire talpra álltak, összeszedték magukat, kezdődött a második világháború.
– Azért adom ki a kezemből a naplót, mert úgy érzem, az én időm már kevés, s jó lenne, ha férjem sorait kinyomtatnák. A mi sorstragédiánkon keresztül sok-sok magyar család a magáéra ismerhet, és ez talán erőt is adhat. Mi soha nem adtuk fel a reményt – mondja az idős asszony, miközben újabb régi ereklyét, 1944. december 26-ra érvényes három mozijegyet is elővesz. Az előadásra már nem tudtunk elmenni… Nekünk akkor egészen más mozi kezdődött.
Amikor Buda ostroma zajlott, Bartschné a negyedik gyermekét várta. Hárman ott voltak mellette a Karolina úti ház légópincéjében. Amennyire lehetett, megszokták az ostrom ágyútüzét, a katonák jövés-menését. Karácsony előtt az utcájuk tűzvonallá vált, egyik fele a németeké, a másik az oroszoké lett. Házukat már elfoglalták a szovjet katonák, s ezért nem tartották furcsának, amikor közülük négyen a pincébe is lementek. Megszámlálták a gyerekeket, aztán távoztak. A katonák már tudták, a házat hamarosan felrobbantják, hiszen ekrazittal dúcolták alá az épületet, de Bartschékat nem figyelmeztették, mire készülnek. Február 2-án iszonyú nagy robbanás rázta meg az épületet, ami szétvetette a házat. A szülők önkéntelenül ráborultak a gyerekekre, testükkel védték őket. A füsttől és a gáztól az egyik Bartsch fiú megfulladt, de a család többi tagja életben maradt. A pusztítást azért élték túl, mert a légópince szélén voltak, annak pedig a közepe szakadt be. Egymást segítve bújtak ki a romok alól. A németek géppuskával lőtték az oroszokat, azok pedig ágyúzták az állásaikat és a házat csak azért robbantották fel, mert útját állta a lövések szögének. Az özvegyasszony egyszerű szavakkal mondja el a szörnyű órákat.
– Amikor a romok alól kibújtunk, édesapámra sortüzet zúdítottak, azonnal meghalt. Férjem a karjában hozta fel a pincéből a halott fiunkat, és amíg az élettelen kis testet tartotta, rá nem lőttek. Vagy az is lehet, szerencséje volt. Az uram nem félt, sokszor kiállt a kapuba, úgy írta a naplóját, hogy hiteles képet adjon a harcok állásáról. Még ahhoz is volt ereje, hogy ott a romok között eltemesse a gyermekünket.
Bartsch Lajos naplójában van egy olyan fejezet, amit a gyerekek csak azért olvastak el felnőtt fejjel, mert akkor érthették meg. Ebből idézek néhány sort. „Vacsora után, háromnegyed hétkor leállított az óvóhelyre két orosz katona, végül Margitot, Katona Gizellát, Szabó bácsit és engem kiválasztottak. A kerteken át a Karolina úti sarki házhoz vezettek. Érdeklődtek, hogy hány magyar katona tartózkodik a házban, erre azt mondtam, hogy hat. Ezt követően bőrkabátomat levetették velem, és visszaküldtek. A társának azt mondta az orosz, hogy a két lányt vezesse a századoshoz…”
A történetet azért nem fejezte be az utász főhadnagy, mert a két nő akkor került elő, amikor végleg felhagyott a naplóírással. Most az özvegyasszony szemrebbenés és szégyenlősködés nélkül mondja el a hölgyeken megesett gyalázatot.
– A húgomról, Margitról és Giziről, aki apáca volt, napokig nem tudtunk semmit, mert a front az utcánkban egyik óráról a másikra változott. Később Gizi, amikor előkerült, elmesélte, az oroszok nem sokat teketóriáztak, az egyik kapualjban lerángatták a földre, majd többen megerőszakolták. Utána napokra depresszióba esett, nem evett, nem ivott. A húgom úgy kerülte el ezt a szégyent, hogy menet közben megszökött az oroszoktól.
A háború nemcsak a meleg otthont, hanem a Bartsch családot is szétrobbantotta. A férj a tűzvonal egyik, a feleség a másik oldalán várta ki az ostrom végét, miután szerencsésen kimenekültek a romok alól. A família legkisebb férfi tagja, az ötesztendős Bartsch Lajos fehér pelenkát lobogtatva mászott ki a törmelék alól, a kisfiú ösztönösen felismerte, mi volt akkor az élet ára. Azonban Lajoska is napokra eltűnt, valaki épp örökbe akarta fogadni, amikor édesanyja rálelt. Ám akkorra már befejeződött Buda ostroma. Bartschék megtalálták egymást, majd házuk üszkös romjain gyors leltárt készítettek. Megmaradt a ruhájuk, ami rajtuk volt és a napló egy fémdobozba zárva. A vas megőrizte az írást a lángoktól. Ez lett a talizmánjuk az újrakezdésnél és egyben új életük tőkéje is.
– Amikor később vonatra ültünk, hogy az országban új otthont keressünk, úgy szorítottuk magunkhoz, mint egy csodatevő könyvet. Azt vártuk tőle, hogy szerencsét hoz, hiszen a megmaradást jelentette – emlékszik vissza Irénke, miközben fotókat keres, amelyek már egy Csongrád megyei településen, Lúdváron készültek, ahol éveken keresztül a gátőrházban laktak. Magyarázattal is szolgál a Tisza mellékén való letelepedéshez: – Civilben a férjem vízmérnök volt, így tudott a vízügynél elhelyezkedni. Sokáig szegénységben, de nagyon szépen éltünk. Esténként a mesekönyv helyett a naplóból olvastunk a gyerekeknek.
Ezt a szokást átvették a gyerekek is, amikor felnőttek. Annamária tervező, Katalin vegyész, Klára tanárnő, Lajos technikus lett. Ők is a naplót olvasták csemetéiknek, ezért is hangsúlyozza annyiszor Annamária, hogy az édesapa írása összetartó erővé vált a családban. A naplót lemásolták, mert erre a kapocsra szükségük van az unokáknak és a dédunokáknak is.