„Ha meg akarjuk érteni a világot,
tanulmányoznunk kell a családot”
(Virginia Satir családterapeuta)
Jönnek sorban a néma tanúk, piros aszszonyok a vasárnap délutáni Budapesten. Az éles téli fény nyalábja pengeként esik be a bírósági paloták közé. Muszáj kétfelől a piros asszonyokba karolni, egyedül nem tudnak sétálni. Halottak. Ember nagyságú sziluett képében jöttek el, kis tábla hirdeti, miért nincs igazi testük: K. Lajosné, 47 éves, az élettársa disznóölő késsel leszúrta. Névtelen 18 éves nő, az élettársa zsineggel megfojtotta. Nevek, helyek, dátumok jönnek sorban: combon szúrta, hagyta elvérezni, kútba dobta, agyonverte. A fia, az apja, az élettársa, a lánya, az anyja. Akinek nem jutott sziluett, tábláról vádol: öt hónapos csecsemő, a szülei agyonverték. Megborzongok. Ki lenne képes egy ilyen csöpp bábut a kezében vinni?
A Nők a Nőkért az Erőszak Ellen (Nane) és a Habeus Corpus nevű civil formáció szervezte ezt a sétát november 24-én. A Legfelsőbb Bíróság épülete elől indult a menet a Parlament elé, a honatyák figyelmét felkeltendő, mennyire fontos, hogy a családon belüli erőszak ellen kidolgozott nemzeti stratégiát elfogadják. Ha minden a tervek szerint halad, erre november utolsó napjaiban sor kerül, információink szerint az egyik szabad demokrata képviselő egyéni indítványként nyújtja be azt a tervezetet, melynek alapjai még Harrach Péter egykori családügyi miniszter bábáskodásával készültek el. A Fidesztől nincs itt senki, Duvánszkyné az MSZP-ből és Gusztos Péter (SZDSZ Új Generáció) zsebeli be a tapsokat, utóbbi egy kivert kutyával, aki ilyen értelemben valóban a házi erőszak áldozta. Eörsi Mátyás szerényen oldalra húzódik, ott fürdőzik az emberiesség fényében.
Azt a törvénytervezetet, ami ennek a bizonyos nemzeti stratégiának az alapját képezi, tehát még a Harrach Péter vezette Családügyi Minisztérium dolgoztatta ki Morvai Krisztina büntetőjogásszal és négy társával. A tárca akkori vezetői ugyanúgy gondolkodtak, mint a mostani beterjesztők. Később további szakértőket kértek fel arra, hogy bizonyos vitatott részletekkel kapcsolatban – ilyen például a távolságtartás intézménye – fejtsék ki a véleményüket. A törvényjavaslat a kormányváltás miatt nem kerülhetett az Országgyűlés elé. A stratégia, amit most tárgyal majd a parlament, szintén a minisztériumok, szakmai szervezetek és civil szerveződések szakértői véleménye után ölt majd törvényjavaslati formát.
A Nők a Nőkért az Erőszak Ellen által publikált adatok szerint a magyarországi családok negyedében mindennapos dolog a kínzás, a testi-lelki erőszak. Azt írják, legalább ötszázezer nő és gyermek él olyan családban, „ahol nem a szeretet uralkodik, hanem egy bántalmazó”. Aki – legalábbis azokban az ügyekben, amelyek nyilvánosságra kerülnek – kilencvenöt százalékban férfi. Ezen az arányon az sem szépít sokat, hogy például l995-ben „csak” nyolcvanszázalékos volt a férfiak aránya az elkövetők között. A maradék húsz százalékban, kis kivételtől eltekintve, a nő védekezésből ölt. (Azt nem tudni, hogy a csecsemőgyilkos anyákat ide számolták-e.) A nővédő szervezetek azt mondják, az asszonyokat ért bántalmazások esetében egy napvilágra került esetre tíz titokban maradó jut, a gyermeket ért sérelmek esetében pedig ez az arány egy a huszonöthöz. Állításuk szerint bíróság elé jó, ha az ügyek egy-két százaléka eljut. Ha tehát a 2001-ben indult 1608 ilyen jellegű eljárást megszorozzuk százzal, elborzasztó eredményt kapunk.
Hogy ezek az adatok helytállóak-e, azt nagyon nehéz eldönteni. Nyilvánvaló, hogy a családon belüli erőszak az a műfaj, ami szigorúan a falak között marad. Bár a magyarországi törvények külön-külön büntetik a zaklatást, a bántalmazást, az elhanyagolást, a gyermekvédelmi törvény pedig a bejelentési kötelezettséget is előírja mindazok számára, akiknek lehetőségük van észrevenni, ha valami nincs rendben, a drámaivá fajult esetek vizsgálata azt mutatja, hogy a rendszer egésze nem működik jól.
A nők ellen irányuló erőszak sokkal inkább rejtve marad, mint a gyermekek bántalmazása, nekik nincs esélyük arra, hogy egy jó szemű óvónő gyanút fogjon, vagy a gyermekorvos észrevegyen valamit. Az asszonyok nem beszélnek arról, ami velük történik, letagadják, kimagyarázzák, elkendőzik, idegen pedig nem szívesen avatkozik a családi perpatvarokba. Ha a szomszédok segítenek is a gyermekeken és az anyján, az őrjöngő férjjel nem szívesen szállnak szembe. Mindenki tudja, hogy a rendőrség addig nem száll ki, míg vér nem folyik.
Ami a halálos áldozatok számát illeti, ahány nyilatkozó, annyiféle adattal áll elő. Egy időben azt lehetett olvasni, hogy hetente öt nő és havonta egy-két gyermek hal bele a bántalmazásba, aztán ez a szám három nőre csökkent, legutóbb már csak heti egy, bántalmazásba belehalt nőről beszéltek a nőszervezetek. Az viszont tény, hogy a Nane sajtófigyelése szerint 2002 augusztusában két nő és egy gyermek, szeptemberben nyolc nő és egy gyermek halt meg a családi gyűlölet következményeként. Ezek csak azok az esetek, amelyek a sajtó figyelmét is felkeltették, és ahol egyértelmű a tényállás. A jogvédők azért beszélnek több áldozatról, mert az éveken át tartó gyötrés olyan testi-lelki károsodást okozhat, amit az áldozat körülményeiről mit sem tudó orvos nem feltétlenül hoz összefüggésbe a beteg halálával. Egy kiadós verés okozta vérrög hónapokkal később is halált okozhat, és hány öngyilkost temetnek el úgy, hogy a rendőrök megelégszenek annyival: idegenkezűségre utaló nyom nem található… A feminista irodalomban egyre gyakrabban nevezik azokat a nőket, akik erőszakot szenvednek el, túlélőknek, mert hiszen meg is halhattak volna…
A családon belüli erőszak kifejezést sokan akkor ismerték meg, amikor Morvai Krisztina büntetőjogász, a Női és Gyermekjogi Oktató- és Kutatóközpont vezetője szeptember 20-án aláírásgyűjtést indított az erőszak elleni fellépés szigorításáért, illetve a nemzeti stratégiai program elfogadtatásáért. Sokan nem tartják viszont szerencsésnek a családon belüli erőszak kifejezést, mert úgy érzik, hogy a család szót járatja le. Az angolszász világban a domestical violence kifejezést használják, amit talán valóban szerencsésebb volna házi vagy falakon belüli erőszaknak fordítani.
Morvai Krisztina hosszú évek óta foglalkozik a családon belüli terrorral, könyvet írt ebben a témában, ma ő számít a kérdéskör legalaposabb jogi ismerőjének. Az általa elkészített törvényjavaslat a már meglévő családvédelmi jogszabályokhoz képest új elemként vezetné be a távolságtartás intézményét, ami azt jelenti, hogy nem a bántalmazottnak kell elmenekülnie a bántalmazó elől, hanem az agresszort emelik ki a környezetéből. Ő meghatározott ideig közelébe se mehet a családjának. Ugyancsak új elem, hogy a rendőrségnek a mostaninál sokkal szigorúbban kell majd fellépnie a bántalmazóval szemben, és sokkal nagyobb odafigyeléssel kell kivizsgálnia a történteket. Nem fordulhat elő az, ami egy nagymamával történt, aki lánya élettársát jelentette fel, mert az óvodás unokával megengedhetetlen szexuális játékokat űzött. A rendőrség elintézte annyival, hogy a kislány szűzhártyája ép, és a spermafoltos bugyit sem vizsgálták meg, arra hivatkozva, hogy nincs UV-lámpájuk.
A jogásznő Terror a családban című könyvében hét pert dolgoz fel a kilencvenes évekből, ezekben kiskorúval való szexuális visszaélés volt a vád. Csupán egy esetben tartották vizsgálati fogságban az elkövetőt az ügy kipattanásától az ítéletig, a többiek hazamehettek.
Az aláírásgyűjtő akció úgy indult, hogy Morvai Krisztinát behívták egy televíziós műsorba szakértőnek aznap este, amikor kiderült, hogy egy apa felesége elleni bosszúból megölte a 12 éves kisfiát, majd öngyilkos lett, de előtte még írt egy levelet a feleségének azzal a szöveggel, hogy „azért öltem meg a gyermeket, mert tudom, hogy jobban fáj, mintha te haltál volna meg”. A kisfiú édesanyja a gyilkosság előtt a legkülönbözőbb hivatalos helyeken jelentette, hogy volt férje életveszélyesen fenyegeti őket. Ám azok, akik megakadályozhatták volna a tragédiát, a fülük botját sem mozdították. Morvai Krisztina ebben a bizonyos élő adásban felhívást intézett a nézőkhöz, arra kérve őket, ha azt szeretnék, hogy ilyesmi ne történhessék meg, tiltakozzanak a hatóságok tehetetlensége ellen az illetékes állami szerveknél. A meggyilkolt kisfiú édesanyja a kezdeményezés élére állt, azóta több mint harmincezren írták alá a törvények szigorítását követelő íveket.
Az ELTE Szociológiai és Szociálpolitikai Intézetének Gender Studies Kutatóközpontja (a gender studies magyarul a nemek társadalmi esélyegyenlőségével foglalkozó tudományágat takarja) még azelőtt, hogy a stratégiai program az Országgyűlés elé került volna, két hete vitafórumot szervezett a családon belüli erőszakról. Meghívták a minisztériumok képviselőit, a gyermek- és családvédelemben dolgozó szakembereket: védőnőket, családsegítőket, a gyámügy illetékeseit, a civil szervezetek képviselőit, száznál is több embert. Nekik nem kellett elmagyarázni, hogy mi az a családon belüli erőszak, mert a munkájuk során nap mint nap találkoznak vele. A kérdés az volt, mit kellene a szociális szakmának jobban, hatékonyabban csinálnia.
Közhely, hogy az ördög a részletekben rejlik, meg az is, hogy a pokolba vezető út jó szándékkal van kikövezve, ám ez kevés dologra igaz annyira, mint amikor hivatalos szervek próbálnak magánügyeket megoldani. A 12 éves kisfiát meggyilkoló apát néhány héttel a végzetes nap előtt felváltva vigasztalták a rendőrök: bizony nekik is nagyon rossz volt, amikor elváltak, de ne szomorkodjon, fel a fejjel, majd talál valakit… Honnan tudták volna, mit forgat a fejében?
A fenti tétel igazolására a nemi esélyegyenlőséggel foglalkozó szeminárium szociológus hallgatói egy Lilla nevű nő megtörtént esetének elemzését választották. Lilla elmesélte Betlen Annának, a szeminárium vezetőjének a történetét, ezzel tulajdonképpen felajánlotta tudományos kutatás céljára. Bár az életét megkeserítő férfitól sikerült megszabadulnia, sőt az ügyben bírósági ítélet is született azóta, az asszony a vagyonát nem tudta visszaszerezni.
Lilla a történet kezdetén elvált, kétdiplomás, jól kereső harmincas nő egy ötéves kislánnyal. Megismerkedik egy férfival, akivel természetesen minden a legnagyobb rendben van, igaz, a szerelmes nő az illető egyetlen állítását sem ellenőrzi. A férfi azt javasolja, költözzenek ki a városból, ő majd mindenben segít. Ahogy az már lenni szokott, a rábízott pénzt elkölti, és egyre durvább lesz. Lilla mégsem szakít vele, inkább öngyilkosságot kísérel meg. A kórházból kiadják az élettársnak, pedig a nő elmondta, hogy miért jutott oda. A férfi hetekig kocsikázik Lillával az országban, a gyógyszerekkel teletömött nő utólag azt állította, nem tudott tőle megszabadulni. Mikor kiderül, hogy teherbe esett, azonnal el akarja vetetni a gyermeket. Az élettárs pénzt ad az orvosnak, a gyermek marad. A szeminaristák az eset elemzése során legalább öt olyan epizódot találtak, amikor az egészségügyi ellátórendszer segíthetett volna, de nem tette. Ilyen volt a szüléssel kapcsolatos eseménysor is. Bár Lilla még hasában a gyermekkel hazaköltözik az anyjához, a férfi sorozatosan zaklatja, és ellenőrzése alatt tartja. A kisfiút érthetetlen módon az apa nevére anyakönyvezik, noha ehhez az anya nem járul hozzá. Lilla a sorozatos verések és zaklatás miatt feljelentést tesz, mire az élettárs addig nem engedi szopni az újszülött kisfiút, míg Lilla vissza nem vonja azt, amit leírt. A rendőrség nem vizsgálja, miért teszi.
A történet ezután szürreális fordulatot vesz. Az apa elrabolja a kisfiút, Lilla természetesen a gyermek után megy, a gyámügyi hivatalnok ugyanis azt mondja, az apának joga van a fiához. A csapda bezárul, Lilla többé nem hagyhatja el a férfi házát, amiben bent lakik egy másik élettárs is, akiben van ugyan valami együgyű jóindulat, de nem tenne semmit a ház ura ellen. Mindennapos a verés, a nemi erőszak, a gyermeket elveszik tőle, nem hagyhatja el a házat, nem telefonálhat. Amikor Lilla édesanyja – aki a kislányt neveli – bejelentést tesz a rendőrségen, azt a feleletet kapja, hogy a lánya felnőtt ember, oda megy, ahova akar. Amikor a nagymama a helyi védőnőn keresztül próbál a lánya nyomára jutni, a derék asszonyság megelégszik azzal, hogy a kisfiút szépnek és egészségesnek találja, nem próbál az anyjával találkozni, sőt el is pletykálja, ki küldte oda. Ez idő alatt Lilla minden vagyonát pénzzé teszi a rabtartó páros. Egy verés alkalmával eltörik Lilla combcsontja, mozgásképtelenné válik. Egy cédulát mégis sikerül átdobnia a szomszédba. Hónapokkal később találják meg a szomszédok a papírt, végül kommandósok jönnek a szerencsétlen nőért. „Csodálkoztak, hogy az ajtókon belülről nincs kilincs” – végződik az igaz rémregény.
Ha azonban a hatóságok ilyen mértékben képtelenek arra, hogy megakadályozzák a tragédiát, vajon mit várhatunk a törvény szigorításától? Valóban ez a megoldás kulcsa?
Adamik Mária, a genderkutató központ vezetője azzal indította a vitát, hogy meglátása szerint eddig népesedéspolitikai megfontolásokból nem avatkoztak be a gyámügyi szakemberek a családok belügyeibe. A megdöbbentő kijelentés bizonyítása elmaradt, hallhattunk viszont olyan további kijelentéseket, miszerint az állam kizárólag anyaként tekint a nőkre, akkor kapnak segítséget, ha gyermekeik vannak, és ekkor is csak materiális igényeiket veszik figyelembe, életminőségükkel senki sem törődik. A nő feladata, hogy „ingyen dolgozik és létrehozza az új generációt”. Ha ebből a szerepből ki akar lépni, a társadalom visszatuszkolja, hallgatólagosan elismerve a férfi jogát arra, hogy megnevelje – fejtegette Adamik Mária.
Betlen Anna szellemességnek szánta azt a kérdést, ami az eset olvasása után e sorok írójában is megfogalmazódott: „hülye ez a nő, hogy ezt hagyta?” Ám a következő mondattal már fel is mentette az áldozatot: Lilla nem volt abban a helyzetben, hogy dönteni tudott volna a saját sorsáról.
És itt álljunk meg egy pillanatra. Abban minden jóérzésű ember egyetért, hogy senkivel sem szabadna megtörténnie még csak hasonló dolognak sem, mint ami Lillával történt. Vita a feministák és a hozzájuk közel álló liberális körök, valamint a konzervatív, családpárti gondolkodók között két dologban van: az egyik az áldozat felelősségének kérdése, a másik pedig az, hogy az ilyen-olyan időleges élettársi viszonyokat szabad-e egyáltalán családnak nevezni.
Ezen a konferencián úgy tűnt, mindenki felmentette Lillát. Amikor egy ismerős anyukának, aki itt szociológusként volt jelen, felvetettem, hogy talán mégsem csak a szociális szakma tehet arról, hogy idáig fajultak a dolgok, azt a feleletet kaptam, hogy az ilyesmit otthon, a homokozóban hozzam elő, ne itt. Majd mélyen a szemembe nézett, és azt kérdezte: voltál már ilyen helyzetben? Ezzel kezdte a Nane jelen lévő illetékese is, aki interjú helyett elmagyarázta, hogy nagyon sematikusan látom a kérdést. Úgy látszik, fogalmam sincs a Stockholm-szindrómáról meg a fogoly lelkiállapotáról, és jobb, ha tudom, hogy a férfiak tudatosan készülnek a bántalmazó szerepére.
A program szerint az esetismertetés után jött el a „kérdések, hozzászólások, felháborodások és kommentárok” ideje. A Debreceni Regionális Gyermekjóléti Szolgálat vezetője, Bódy Beáta foglalta össze azokat a kérdéseket, amelyeket a készülő jogszabály-módosítás kapcsán tisztázni kell. Hogyan biztosítják az áldozatok védelmét a büntetőeljárás során? Hová kerülnek azok a férfiak, akiket kiemelnek a családjukból? Lesznek-e férfiakat kezelő intézmények, vagy börtönbe kerülnek, ahol még jobban eldurvulnak? Hogyan biztosítják a családsegítő és a gyermekjóléti munkatárs védelmét? A kis településen a két funkciót egy személy tölti be, aki többnyire nő, hogyan tudna ő beavatkozni a családi viszályokba? Megvédik-e a bejelentő személyt, aki az esetek többségében közeli hozzátartozó, szomszéd, esetleg az óvónő vagy a védőnő, akin bármikor bosszút állhat a feljelentett személy? Ki és mikor dolgozza ki a követendő eljárási protokollt? Ki segít az áldozatnak feldolgozni a traumát? Ki tanítja meg a rendőröknek, hogyan viselkedjenek a családon belüli erőszak megfékezésekor?
Ezekre a kérdésekre feleletet kell adni a törvény kidolgozása során.
Ezzel Morvai Krisztina is egyetértett, amikor szót kapott. Védelmébe vette azokat a nőket, akik nem képesek elhagyni a kínzóikat. Szerinte pontosan az a legveszélyesebb pillanat, amikor az asszonyok távozni készülnek: ekkor éri őket a legtöbb támadás, a gyilkosságok nagyobb része is ebben az időszakban fordul elő. A bántalmazott nő anyai szerepében is gyengül, ezért nem képes gyermekeit megvédeni. Morvai Krisztina úgy látja, a szexuális kizsákmányolás, a munkahelyi zaklatás és a nőbántalmazás tömegjelenség, sok gyermek számára a család a legveszélyesebb hely. Ők akkor is szenvednek, ha az anyjukat bántják. Tévhitnek tartja, hogy az anyák gyakrabban bántják a gyermekeiket, mit az apák. Szerinte a gyermekkel együtt töltött időt kell figyelembe venni. Ez az arányszám máris az apákra süti rá, hogy brutálisabbak.
Franciaországban a háziorvosok egy módszertani levelet kaptak nemrégiben, amelyben felhívták a figyelmüket arra, hogy a bántalmazott személyek negyedével ők találkoznak először. A levélben az ottani szakemberek pontosan leírták, hogy miről lehet felismerni a bántalmazást, hogyan viselkedik az áldozat, mit nem szabad kérdezni, de mit kell okvetlenül megtudni tőle. Valami ilyesmit vár a szociális szakma is, ahogyan az egyik családsegítő fogalmazott: „Ők [az áldozatok] némák, mi pedig süketek vagyunk. Meg kell tanítani ezeket az asszonyokat beszélni, és nekünk meg kell tanulnunk hallani.”
A francia orvosok módszertani leveléhez hasonló kiadványt készített a pedagógusoknak a Pszichiátriai Világszövetség családterápiás és intervenciós szekciójának elnöke, Kurimay Tamás. A pszichiáter főorvos jól ismeri a családon belüli erőszak természetét, nemcsak azért, mert a munkája során találkozik ezzel a problémával, hanem azért is, mert részt vett a 2001-ben kidolgozott törvényjavaslat szakértői munkájában, valamint ő koordinálja a Magyar Pszichiátriai Társaság és a Magyar Családterápiás Egyesület ezt a kérdést vizsgáló közös munkáját. Azt mondja, a törvényi szigorításnak azt kell üzennie a társadalom felé, hogy minden erőszak bűn. Ebben a kis könyvben, amit a pedagógusoknak írtak, egyebek mellett azt is kimutatják, hogy a gyermekbántalmazás és a fiatalkori bűnözés között szoros összefüggés van, azok a kamaszok, akiket a szüleik leértékeltek, bántalmaztak, nem szerettek, vagy éppen ellenkezőleg, túlszerettek, könnyebben kerülnek összeütközésbe a törvénnyel, nemcsak elkövetőként, hanem áldozatként is. A pszichiáter által idézett kutatások szerint többnyire az agresszív családok fiai válnak asszonyverővé, és nem ritka, hogy olyan párt találnak, akinek az anyját szintén verte az apja. Ha nem sikerül megszakítani a sort, újabb generációk életét mérgezik meg. Nem meglepőek azok az eredmények, amelyek azt mutatják, a nagy átlagban gyorsabban jár el a keze annak a férfinak, aki szegény, munkanélküli, társadalmilag kirekesztett, bevándorló és egyáltalán: roszszul érzi magát a bőrében. A nőkre inkább az jellemző, hogy akkor vesztik el a fejüket, ha fáradtak, túlhajszoltak. A tipikus női bántalmazó nagyvárosban él, nincs segítsége, sérülten, koraszülötten, ikerként, kis korkülönbséggel született apróságok visítanak körülötte szakadatlan. Ilyenkor bizony megesik, hogy ok nélkül alkalmaznak fizikai erőszakott azzal a gyerekkel szemben, aki „nem tud csöndben maradni”.
Kurimay doktor szerint csak akkor lesz értelme a készülő javaslat egyik fontos újítását, a távolságtartás intézményét bevezetni, ha a családból kiemelt agreszszor a büntetés mellett segítséget is kap: például aláveti magát családterápiának a társával együtt. Mert a bántalmazó az esetek többségében családfenntartó is, mindenki számára fontos, hogy mielőbb visszailleszkedjen a normális életbe. Szakembereket kell kiképezni arra is, hogy az áldozatokat megtanítsák, hogyan védjék meg magukat és a gyermekeiket.
Szemkeő Judit, a családügyi minisztérium volt államtitkára ugyanakkor azt szeretné, ha végre tisztáznánk: mit nevezünk családnak. A szociális törvény tervezett módosítása szerint ezentúl csak az apa, anya, gyermekek modell számít családnak, a nagymamát ez a tervezet már kívülállónak tekinti. Az államtitkár asszony azt mondja, az igazi család először is szeretetközösség, olyan tartós emberi szövetség, amelyben két ember arra esküszik, hogy hűséges lesz egymáshoz, együtt nevelik fel a gyermekeiket, együtt öregszenek meg. A család ezenkívül gazdasági egység, ahol nem számít az enyém-tiéd, de közös a felelősségvállalás is.
Kurimay Tamás könyve ezt még kiegészíti azzal, hogy a család az értékorientáció és az identitás forrása. Itt kapjuk az első visszajelzéseket magunkról. Azok, akik idejétmúltnak gondolják a család intézményét, nem gondolnak arra, hogy a családunk iránti lojalitás a legerősebb emberi kötődések egyike, ez az, ami még a bántalmazott gyermekeket is hazaviszi. Ez a kötelék olyan szilárd, hogy a szüleinknek a legfájóbb sérelmeket is képesek vagyunk megbocsátani, ki előbb, ki később.
Nem véletlen, hogy sokan az utóbbi hónapok, évek nagy nyilvánosságot kapott családi tragédiáit arra vezetik vissza, hogy valami megroppant ebben az ősidők óta – ha nem is zavartalanul, de – működő intézményben.
Szemkeő Judit érzékelteti: nem a családokkal van baj, hiszen ha ilyen súlyos konfliktusokról beszélünk, akkor ez alapvetően más kapcsolatrendszert feltételez. Úgy véli, ha ebből a közösségből a szeretet hiányzik, és a feleket már csak a közös vagyon, jobb esetben a gyermekek iránti felelősség tartja össze, az máris megszűnik családnak lenni. Egy osztrák statisztika szerint a rendőrségi üggyé fajult „családi” konfliktusoknak kevesebb mint egyharmada zajlik házasságban élő párok között. A pszichológusok számtalanszor leírták, hogy a szoros kötelék csökkenti az agressziót. Azok a laza együttélési formák, ahol a felek nem rendezik a kapcsolatukat, sokkal inkább ki vannak téve az elmérgesedő viszályoknak. Ahogy Szemkeő Judit fogalmazott, „az a hajó, amelyik nem tudja, hová megy, ritkán kap jó szelet”.
Az előző kormány 2001-ben egymilliárd, 2002-ben 1,2 milliárd forintot költött olyan családpolitikai programokra, amelyek a házasságra való felkészülést, a gyermeknevelési és a kapcsolati válságok kezelésének tanítását tűzték ki célul. Jelenleg az egyházakon kívül ezzel más nem foglalkozik. Szemkeő Judit úgy gondolja, az erőszak terjedésének úgy vehetnénk elejét, ha egymást segítő kisközösségek alakulnának ki, olyan családok hálózata, amelynek tagjai egymás életében segítő módon vennének részt, nyáron együtt táboroznának, hét közben egymás gyermekeire vigyáznának, egyáltalán: belelátnának a zárt ajtók mögé, nem hagynák egymást egyedül. Az említett pályázatokra 4000 civil szervezet jelentkezett. Az államtitkár asszony azt tapasztalta, hogy a félelem fala mögé zárt asszonyok súlyos szeretethiányban élnek, és nagyon hálásak a bizalmas emberi kapcsolatokért. Ezt viszont semmiféle hatóság nem képes megadni nekik, csakis a kisközösségek.
Annak idején a családügyi minisztérium azért kért tanácsot a családterapeuta szakemberektől, mert azt szerették volna, ha közös terápián vesz részt az egész család. Azoknak a családoknak a vizsgálata során, ahol rendszeres a bántalmazás, azt tapasztalták, hogy a felek napi tíz percet sem beszélnek egymással. Az anyák a gyermekeiket terhelik meg a problémáikkal, hiszen ők az egyetlenek, akikhez kötődnek.
Azok, akik a férfiakat teszik felelőssé minden rosszért, vajon elgondolkodtak-e már azon, miért hal meg annyi férfi negyvenéves kora körül? Szavakkal bántani az ökölnél is kegyetlenebbül lehet… Szemkeő Judit szerint az is kérdés, mit kezd majd egymással a két fél, amikor a férfit visszaengedik a családjához. Hogyan védik ki a visszaéléseket, ha a törvény csak a nőket pártolja? A történet ugyanis nem arról szól, hogy a nőknek több joguk van, hanem arról, hogy a két nem egyenlő.
A Nane honlapján az olvasható, hogy az áldozat soha nem felelős azért, ami vele történik, ha ilyesmit mondana neki egy pszichiáter, azonnal szakítsa meg a kezelést, mert nem arra van szüksége, hogy gyengítsék, hanem arra, hogy erősítsék. Kíváncsi vagyok, mire mennek majd a családterapeutákkal. Itt áll mellettem egy vörös bábu vádlón, őt a buszmegállóban fojtották meg. Mégis dühös vagyok arra az asszonyra, aki előbb sírva mesélte el, hogyan rugdosta a hasában a kislányát az élettársa. Most ezt a kislányt – lehet vagy négyéves –, miután ezt végighallgatta, körbevezeti, és felolvassa, melyik bábura mi van írva. Nagyon furcsán nézhetek, mert mentegetőzni kezd: „Nem azt mondom, hogy megölte, hanem azt, hogy bántotta. Ő is anya lesz, csak hadd tudja meg!” – teszi hozzá keményen. Odébb még mindig magyaráz valakinek a másik asszony, aki katonásan karon ragadott egy néma tanút egyfelől, tíz év körüli fiát a másik oldalról, és a méltóságteljesen vonuló menetből folyton kilógva egyre csak magyarázott: „feljelentettem mindet, egy egész focicsapatot feljelentettem, mert akadályozták az igazságszolgáltatást”. A Parlament előtt megint összefutunk, „a fejét verte, meg a gerincét” – rángatja elő sápadt, duci kisfiát, és mutatja, hogy ütötte az apja. A gyermek minden szónál összerándul.
Kapok egy lila és egy fehér szalagot. A lila a családon belüli erőszak elleni küzdelmet szimbolizálja, a fehér jelentését illetően nagy a bizonytalanság. Van, aki azt mondja, hogy a férfierőszak ellen szól, mások a gyermekek szexuális kizsákmányolására tippelnek. Az a nagymama beszél most, akinek nem sikerült az unokáját kimenteni a fogdosó élettárs karmai közül. „Ennek a kislánynak az anyja, aki hagyta az egészet, ő is áldozat?” – provokálom a nanés lányt, akivel mostanáig vitatkoztunk.
Most annak a kisfiúnak, Tominak az anyja beszél, akit az apja agyonlőtt. Kicsit rekedt hangon, lassan, nagyon intelligensen beszél. Nem sír, nem hadonászik. Az életét mondja el, azt, hogy könyörgött, hogy segítsenek. Azt a szeptemberi napot, amikor a fiát hiába kereste a görkorcsolyások között. „Akkor azt mondtam a rendőrnek, köszönöm szépen a segítséget, de a fiam már halott. Ne haragudjatok, mostanáig tudtam róla beszélni, de már minden erőm elfogyott.” És elmegy. Nincs miről vitatkozni többet.
***
Őszi halálkronológia
2002. szeptember 1., Szeged
Hasba szúrta volt élettársát, majd magát is egy szegedi férfi. A nő a kórházban meghalt.
2002. szeptember 13., csemői tanyavilág
Megromlott élettársi kapcsolatát úgy zárta le egy férfi, hogy élettársát fejszével agyoncsapta, majd feldarabolta és megpróbálta elégetni.
2002. szeptember 18., Úrkút
Több fejszecsapással megölte egy reggeli veszekedés után a feleségét egy úrkúti lakos, majd visszafeküdt aludni.
2002. szeptember 18., Salgótarján-Karancskeszi
Leszúrta 45 éves élettársát egy 34 éves férfi.
2002. szeptember 20., Hajdúhadház
Egy családi vitát követően hasba szúrta nyolcéves fiát egy hajdúhadházi férfi.
2002. október 1., Csongrád
Szóváltást követően agyonszúrta apját egy húszéves lány.
2002. október 1., Fegyvernek
Veszekedés közben megfojtotta 48 éves feleségét egy 50 éves férfi.
2002. október 11., Baja
A válófélben lévő házaspár összevitatkozott, mire a férj elvágta a felesége torkát, majd öngyilkos lett. 20 éves lányuk végignézte a vérengzést.
2002. október 15., Pázmánd
Megfojtotta és elásta a pincében 73 éves édesapját egy pázmándi férfi.
2002. október 15., Nyíregyháza
Egy 28 éves, féltékeny férfi 41 éves volt élettársát fojtogatta. Az asszonyt életveszélyes állapotban szállították kórházba.
2002. október 16.
Régi sérelmekre és anyja kegyetlen természetére hivatkozva egy 26 éves férfi brutális kegyetlenséggel meggyilkolta az anyját és a nővérét.
2002. október 23., Dunakiliti
Agyonszúrta mostohalánya férjét egy férfi.
2002. október 24., Orosháza
Kukába dobta újszülöttjét egy 24 éves, kétgyerekes, férjezett asszony.
2002. november 6., Hatvan
Férje iránti féltékenységből fejbe lőtte három gyermekét, majd öngyilkos lett egy 35 éves asszony. A két kislány meghalt, a kisfiú életéért azóta is küzdenek.
2002. november 11., Katymár
Egy 13 éves kislány elmondta a rendőrségen, hogy apja három éve próbál szexuális kapcsolatot létesíteni vele. Anyja is tud erről, de hallgat.
2002. november 13., Ercsi
Szerelemféltésből megfojtotta 13 éves barátnőjét egy 17 éves fiú.
2002. november 2., Gyömrő
Régóta húzódó családi vita végére tett pontot egy 21 éves lány azzal, hogy rátámadó apját több késszúrással megölte.
2002. november 24., Báta
Szóváltást követően több késszúrással megölte édesapját egy 25 éves fiú, majd a holttestet elásta.
2002. november 25., Felsőtelek
A fáskamrában találta meg a rendőrség azt az újszülöttet, akit egy háromgyerekes anya hagyott magára a szülést követően.
aranytartalék
Befejeződött a Magyar Nemzeti Bank aranytartalékának ellenőrzése
