Nyolc meg hét meg hat

Százezrekre tehető ama magyar honfitársaink száma, akik a második világháború alatt és után a hadifogságban, a malenkij robotban vagy politikai fogolyként nem élték túl a megpróbáltatásokat. A szovjet hadbíróságok által elítélt több mint 32 ezer magyar állampolgár közül csak 6700-an tértek haza. Olofsson Placid katolikus bencés pap-tanárt harmincévesen, 1946-ban hurcolták el, s csak 1955 novemberében engedték szabadon.

Míg egyes szocialista–liberális politikai erők szeretnék kisajátítani az ’56-os szabadságharc szellemi előkészítésének érdemeit, addig a gulágra elhurcolt több tízezer magyar tragikus sorsának ügyét nem akarják felkarolni. Ön szerint miért?

– Talán azért, mert nagyon nehéz az olyan öreg emberekkel mit kezdeni, akik nem brosúrákból ismerték meg a kommunizmust. Én hetvenhét esztendeje vagyok bencés. 1945-ben a budapesti bencés gimnáziumba nevezett ki a főapát tanárnak. Több helyre hívtak lelkigyakorlatra, és azokon beszéltem a nemzeti szocializmusról, a kommunizmus lényegéről, és a keresztény bölcseletekről.

Megfigyelték önt a beszédei miatt?

– Figyeltek és egyre kellemetlenebbé váltam a kommunisták számára. 1945-ben részt vettem a Slachta Margit-féle keresztény női tábor programjának megszervezésében, amiből könnyen kikövetkeztethették, hogy nem vagyok kommunista. Rajk Lászlót 1946-ban kinevezték belügyminiszterré, s a magyar rendőrhatóságok letartóztattak. A börtönéletemet az Andrássy út 60.-ban kezdtem, tehát a Terror Házában nemcsak néző, hanem „kiállító” is vagyok. Három hetet töltöttem ott anélkül, hogy tudtam volna, mivel vádolnak.

Némelyek nem hisznek annak, amit a Terror Háza múzeumban kiállítottak.

– Én csak egyet tudok mondani: az a magánzárka nem mutatja tökéletesen a múltat, ugyanis amikor a lakója voltam, hiányzott az a rongyos szalmazsák, ami most benne van. Csupasz, hideg földön feküdtem. Aztán a Markóba kerültem két és fél hétre, majd átvittek az oroszokhoz, a Conti utcába. Az volt az érzésem, azért, mert nem tudtak az ügyemből népbírósági tárgyalást kreálni, de elengedni sem akartak. Inkább „megajándékoztak” tíz esztendővel. Megjegyzem, engem mint magyar állampolgárt a megszálló szovjet hadsereg budapesti hadbírósága ítélt el a szovjet büntető törvénykönyv 58. paragrafusának 2-es, 8-as és 11-es pontjai alapján.

Miért a szovjet büntető törvénykönyv szerint?

– Az egyik büntetőpont az antibolsevista propaganda volt. Még csak tagadni sem tudtam. Én lelkipásztori munkát végeztem a háború alatt, világos, hogy nem rózsacsokorral vártam a szovjet tankokat…

Tíz év kényszermunkára ítélték, és a mordoviai Potyma lágerkörzetébe vitték. A túlélők közül sokan mondják, hogy az valóságos pokol volt.
– Az volt. Nem számítottunk embernek. Moszkvától keletre, a Kujbisevszkij Krájban én voltam a 876-os számú népellenség. Ezt a számot viseltem a pufajkámon hátul, a nadrágomon meg a sapkámon. A tíz-tizenkét centis, furnérból kifaragott számot klórmész oldatba mártotta a katona, és azt rányomta a mi pufajkánkra. A szám aztán kifehéredett. Amikor a 876-ost rám nyomta, keresetlen közvetlenséggel azt mondta nekem: maga szerencsés ember. Végignéztem a rongyaimon, nem válaszoltam, de el tudtam volna képzelni nálamnál szerencsésebbet is. Látta a katona, hogy nem értem, és megmagyarázta: ocsko. Ezt sem értettem. Megkérdeztem a szovjet fogolytársaimat, rám mosolyogtak: ez a népies elnevezése egy kártyajátéknak, a huszonegynek, válaszolták. Nyolc meg hét meg hat, az huszonegy. S akinek a kezében volt ez, vitt mindent. Tehát én vagyok az adu, vagyis a szerencsés ember – gondoltam. A valóságban azonban nem voltam szerencsés: a lágerben napi kilenc órát kellett dolgozni, pihenőnap nélkül.

Milyen munkát végeztettek a rabokkal a lágerben?

– Négy kategóriába osztották az embereket. Az első kategóriába tartoztak a legerősebbek, ők mentek Magadánba az aranymosáshoz, vagy Narilszkba, a kénbányába. A második csoport a szénbányákhoz került Karagandába vagy északra, felszíni szénfejtéshez. A harmadik kategóriába tartoztam én, mi fakitermeléshez mentünk fejszével, fűrésszel. Nyírfaerdőkhöz vittek bennünket, de nem olyan nyírfák voltak, mit a magyarországiak: azokat hárman sem tudtuk átkarolni. Végül a gyenge fizikumom miatt átkerültem a negyedik osztályba, és a lágerben vagy a helyi gyárban kaptam munkákat. A gulágnak nemcsak a büntetés volt a célja, hanem munkaerő biztosítása is.

Ehhez kaptak elegendő ételt?

– Húst a tíz esztendő alatt nem láttunk. Négy deka hal volt a napi adagunk, negyven dekagramm kenyér, valamint káposztalevest, zabkását, hasonlókat ettünk. Havonként kaptunk százhúsz gramm kristálycukrot vagy melaszt.

Miként tudták a lágert túlélni?

– A fogolytársaimmal megalkottuk a túlélés négy szabályát. Az első: a szenvedést nem szabad dramatizálni, mert akkor egyre gyengébbek leszünk. 1952-ben együtt raboskodtam a moszkvai statisztikai intézet igazgatójával, aki azt mondta, hogy hozzá hasonlóan politikai ügyben elítélt rab három és fél millió volt tizenhatezer lágerben. Senkit nem engedtünk panaszkodni. Ha valaki mégis panaszkodni akart, annak azt mondtuk, meséljen a szakmájáról. A moszkvai igazgató csatlakozott hozzánk: ő is túl akarta élni. A második szabály ennek az ellentéte. A szenvedés kikerülhetetlen, de az apró örömöket észre kell venni.

Mik voltak ezek az apró örömök?

– Például az, amikor mínusz húsz fokban vittek bennünket munkára, és az őr elfelejtette átkutatni a vattasapkámat… Megünnepeltük a karácsonyt is. Szovjetunióban csak fenyőünnep volt, ők nem ünnepelték Jézus születését. Hosszú lenne elmesélni, milyen furfanggal szereztem meg a kellékeket ahhoz, hogy legyen egy piciny karácsonyfánk. Mi, magyarok, titokban összegyűltünk, imádkoztunk, énekeltünk a kultúrteremben, hogy egy kicsit elfelejtsük ezt a nyomorúságot. Egyszer nyílt az ajtó és belépett Nyikolaj Ivanovics Szolovjov Sztálin-díjas költő. Ránk nézett, aztán kiment. Mindannyian azt gondoltuk, hogy most feljelent bennünket a parancsnokságon, mert a Szovjetunióban a gyilkosságnál is nagyobb bűn volt az összeesküvés. Vártunk, nem történt semmi. Másnap, gondoltam, beszélek vele, hagyjon bennünket élni, hiszen ő is ugyanolyan rab, mint mi vagyunk. Találkoztam vele, de nem hagyott szóhoz jutni. Azt mondta: te tudod jól, hogy engem ateistának neveltek. Ám tegnap láttam, amint ti, ilyen körülmények között, a hitetekből erőt merítve mosolyogni és örülni tudtok, és nekem ennél nagyobb bizonyíték Isten létezésé-re nem kell.

Mi volt a másik két szabály?

– Az ártatlan és gazember fogalommal semmire nem mentünk. Más fogalompárokban gondolkodtunk: a kicsi, a gyenge és a nagy, az erős. Amikor bennünket elítéltek, mi voltunk a senkik, a legyőzöttek. Ők viszont a győztesek. Ezzel nem azt mondom, hogy az igazság kritériuma a géppisztoly. Ők voltak az erősek és ezt a tényt kellett elfogadni a túléléshez. A negyedik szabály a valláshoz kapcsolódik. Akinek van mibe kapaszkodnia, annak könnyebb a szenvedés. Mindig azt kerestem, hogy mit akar velem a Jóisten. Ha a reverendám hiányzott is a fogságban, nekem azt a feladatot adta, hogy megtartsam a lelket, a hitet az emberekben.