Önpusztító népek

A belgiumi Liege-ben a múlt héten nemzetközi konferenciát tartottak az öngyilkosságok megelőzésének lehetőségeiről. Orvosok, pszichológusok, szociális munkások, politikusok próbáltak választ találni a kérdésre, mi lehet az oka annak, hogy Belgiumban vezető halálok lett az öngyilkosság.
A tudományos kutatás számára meglehetősen aggasztó számadatok – a tízmilliós Belgiumban évente mintegy 2200 öngyilkosságot követnek el – nemcsak Nyugat-Európában, hanem szűkebb régiónkban is folyamatos társadalmi-egészségügyi problémákat jeleznek.
A vallon területeken a 15 és 24 év közötti férfiaknál az öngyilkosság a második halálozási ok, a 25–34 éves férfiaknál viszont még aggasztóbb a helyzet: ebben a korcsoportban az öngyilkosság az elhalálozások vezető okává lett Belgiumban.
Száz évvel ezelőtt sokan azt hitték, hogy az Európában elkövetett öngyilkosságok felekezeti okokra vezethetők vissza. Ez a feltevés abból fakadt, hogy kontinensünk protestáns országaiban többen dobják el önként az életüket. Ám a jelenség alaposabb vizsgálata után kiderült, hogy a magyarázat nem kielégítő. Sokkal közelebb kerül az igazsághoz, aki az egyes országok közötti éghajlati különbségekkel, az északi és déli népek eltérő jellembeli sajátosságaival magyarázza az öngyilkosságokat. Valóban: Európában hosszú ideje az északi országok vezetnek a szomorú statisztikában (most Belgium is kétes hírnévre tett szert azzal, hogy immár a problémásabb országok közé sorolható), a skandináv országok közül Finnországban igen magas az arányszám – hazánkkal együtt –, sokáig „dobogós” helyen állt. Az utóbbi tíz évben csökkent a finnországi öngyilkosságok száma, de továbbra is Észak-Európában, egészen pontosan a balti államokban – Litvániában (100 ezer lakosra jutó 51 esettel), Észtországban (38), Lettországban (36) – a legsúlyosabb a helyzet.
A kutatók felfigyeltek arra is, hogy a posztkommunista országokban magasabb az öngyilkosságok száma, mint a nyugati államokban. Az önpusztítás kétségkívül politikai jelenség is: az egyes társadalmakban a „meghívott halál” pontos lenyomata az átalakulásoknak, az emberek egyéni és közösségi szabadságfokának. Jó példa erre a listavezető Litvánia: a XX. század első felében öt és kilenc között ingadozott a 100 ezer emberre vetített öngyilkossági mutató, majd drasztikusan növekedni kezdett, amikor a Szovjetunió bekebelezte a kis balti államot. A hatvanas években ez a szám némileg csökkent, majd látványosan visszaesett a gorbacsovi peresztrojka idején – ez utóbbi elválaszthatatlan a litván függetlenségi törekvésektől és az országban eluralkodó általános derűlátástól. A mára ismét felszökött litván mutatók súlyos társadalmi válságra utalnak, akárcsak az egész világot sokkoló magyarországi öngyilkossági arányszám a hetvenes években.
Egy-egy nemzet tagjai nem csak a saját hazájukban, anyaországukban pusztítják magukat. A magyarságot hosszú évtizedek óta „öngyilkos népnek” tartják – a kilencvenes évek visszaesése után három éve sajnos ismét növekszik önpusztító hajlamunk –, és a határon túli magyarság is veszélyeztetettebb az ottani többségi nemzeteknél. Romániában három, magyarok által sűrűn lakott megye – Hargita, Kovászna és Brassó – vezet az országos statisztikában. Los Angelesben arányában sokkal több magyar lesz öngyilkos, mint mexikói, koreai vagy éppen született amerikai. Oroszország mutatói (41) még a posztkommunista térségben is különösen magasnak számítanak, de figyelemre méltóak az orosz „anyanemzethez” ezer szállal kapcsolódó Fehéroroszország (38) adatai is. A három balti állam rendkívül magas mutatóit tovább növeli az ott élő nagyszámú orosz lakosság öngyilkos hajlama. A közép-ázsiai országok közül a sok oroszt polgárai között tudó Kazahsztánban (37) riasztóan magas a szám, azokban az utódállamokban azonban, ahol kevesebb orosz él, jóval alacsonyabb ez a mutató (a cseppet sem rózsás helyzetben lévő Örményországban, Azerbajdzsánban és Grúziában még az ötöt sem éri el).
Amikor Magyarország vezette az öngyilkossági statisztikákat, a kutatók felfigyeltek rá, hogy a világviszonylatban is kimagaslóan nagyszámú dél-alföldi öngyilkosságok lánca nem szakadt meg a trianoni határvonalnál: a Szeged környéki, szinte tömeges méreteket öltő önpusztítás az észak-bácskai területre is átterjedt. Ez azt bizonyítja, hogy a történelmi, nemzetkarakterológiai jegyek igen fontosak a jelenség kutatásában.
A volt Jugoszlávia esete arra világít rá, hogy az egyes területek gazdasági fejlettségével növekvő öngyilkossági hajlam járhat együtt. A régió vezető államának számító Szlovénia (33) után Horvátország (25) következik, majd Bosznia-Hercegovina (15) és Macedónia (10). Kétségtelen, hogy a társadalmi és gazdasági állandóság érzése kedvező hatással jár az öngyilkosságok számának alakulására is: Nyugat-Európa szervesen fejlődő társadalmaiban többé-kevésbé kiegyensúlyozott, és nyomon követhető az önpusztítás mértéke, nem áll küszöbön statisztikai robbanás.
Régóta köztudott – és ebben a tekintetben nincs különbség az egyes országok között –, hogy a magányos, idős vidéki emberek a legveszélyeztetettebbek. Általában a férfiak hajlamosabbak önként eldobni életüket. A végrehajtás módját illetően különbség tapasztalható a nemek között: a férfiak a keményebb, kíméletlenebb (lőfegyver, akasztás), míg a nők a kevésbé fájdalmas módszereket (gyógyszer, gáz) választják. Ha valakinek a családjában előfordult már öngyilkosság, az illető hajlamosabb lehet hasonló tett elkövetésére. Egy-egy településen az öngyilkosság modellé, megoldást kínáló cselekedetté válhat: amikor a Szegedtől nyugatra fekvő falvakban és a környező tanyavilágban (Ruzsa, Ásotthalom stb.) megszaporodtak az öngyilkosságok, sokan az ismert példák alapján jutottak arra a következtetésre, hogy egyéni kudarcaikra, családi problémáikra ez az egyetlen megoldás.
Vannak olyan országok, ahol az önpusztítás általános szokás bizonyos élethelyzetekben. A nepáli gurka törzs fiai hosszú ideje a brit hadseregben teljesítenek szolgálatot. Egy-egy toborzás után az elutasított gurka ifjak tömegesen követnek el öngyilkosságot, mert személyes kudarcként, a közösség előtt vállalhatatlan szégyenként élik meg alkalmatlanságukat. A megoldás aligha merülhet ki abban, amit a hadsereg vezetői tesznek jelenleg: ha szerződést nem, némi aprópénzt adnak az elutasított jelentkezőknek, így ösztönzik őket arra, hogy visszatérjenek falujukba. Ettől függetlenül a gurkák között minden toborzás befejeztével akad olyan, aki szakadékba veti magát, és a probléma súlyát jelzi, hogy mind ez ideig sok százan dobták el maguktól így az életüket. Megoldást az jelenthetne, ha a brit hadsereg illetékesei feltérképeznék a tőlük oly sok tekintetben különböző gurka közösség kulturális hátterét, értékrendszerét, hagyományait, és nem pénzzel, hanem a konfliktus alapját képező erkölcsi ítéletek tompításával óvnák meg az emberi életeket.
Az európai értékrendben mindig is meghatározó volt a híres emberek példája. Thomas Carlyle skót esszéíró nyomán ma is hajlamosak vagyunk úgy tekinteni a történelmet, mint a kiemelkedő képességű emberek, a „hősök” életrajzát. Amikor egy társadalomban közmegbecsülésnek örvendő közszereplő, művész, politikus, író követ el öngyilkosságot, az eset akár egy-egy korszak jelképévé is válhat. Az orosz Szergej Jeszenyin és a magyar Latinovits Zoltán tragédiája társadalmi vitákat, nemzedéki szembenállást, politikai nyugtalanságot tükrözött. Ilyen értelemben bátran kijelenthető: az öngyilkosság nem pusztán magánügy, mert ha egy ember önkezével vet véget életének, akkor kulturális háttértől, felekezeti hovatartozástól és politikai berendezkedéstől függetlenül a társadalmi felelősség is tetten érhető.