PÁVAÓL

1.
Az alföldi piktúra a régi Őszi tárlatokon kétfelé ágazott: a földszint főfalát Németh Jóska kaszát fenő paraszt istenei és magvető madonnái, az ebből nyíló oldalakat Szalay tarlói, téeszközgyűlései, Hézső színekre szaggatott „textiltervei” borították, míg Kohán, Lelkes Pista és Fejér Csaba távolabbi termekben (rendszerint az emeleten) kaptak helyet. Igaz, Kurucz D. és Almási Gyula Béla is az utca felőli „mellékhajókban” kapta meg a szemmagasságot, és a kinti érettsárga, álmoska ősz-derűből és a neon jeges fénykockáiból kevert ünnepi koktélt. A megnyitón minden mindennel összefüggött: a művészetpártolásban megigazult funkcionáriusok, a friss festék szagát inhaláló nagyérdemű, a kis szigetekben tömörülő, egyszerre zavart és méltóságteljes piktorok, az érdektelen köznapokon erőt vett alkalom, a szocialista valóság felnőtt kifestőkönyve, a beavatatlanok komoly, álszent bólogatása, a halogén lámpák fényfortissimója, a sípoló mikrofon, az igazgatói iroda bőrfoteleihez készített konyak… Fejér Csabát könnyűszerrel nagyítja ki ebből a hemzsegésből az emlékezés. Kicsi, puha gyermekkezét fekete farmerjába gyűri, laza és megközelíthetetlen, aztán cseveg, s nem tudni, mitől festő. Nem illik a „képbe”. Kilóg; aztán kilóg.
2.
A vásárhelyi művészvilág igazi rezervátum volt, szocialista-realista vadaspark, titkos bestiárium szerint rendszerezett mesterséges éden. A pletykák híradásaiból gőzölgött valami megbocsátható romlottság, azt szippanthattuk a földszagú faktúra alól. A legnagyobb farostlemezek teleálmodója állítólag megkövetelte, hogy állandó modellje kizárólag meztelenül közlekedjen a műtermében, s a múzsát jó- vagy rosszkedvében olykor narancsokkal hajigálta meg. Csabáról azt terjesztették, hogy az ablakába kitett virágokkal üzent kedveseinek, mikor melyiket kívánta „ecsetjére” tűzni. Ugyanő kavart botrányt a városi könyvtárban, mert nem volt hajlandó levenni a lábát az olvasóterem asztaláról, hiszen úgy sokkal kényelmesebben lapozgathatta az újságokat. Fejér Csaba igazi hőstette („az ellenállás melankóliája”) mégis az lehetett, amikor Gaál kartársnak, aki Szalontai József városi párttitkár felfedezettje és az értelmiségi gyülekezetet szemmel tartó specialistája volt, azt találta mondani a hetvenes évek végén, hogy „jó dolog a szocializmus, milyen kár, hogy vége van”. Ezt is elnézték neki, mert hogyan is tilthatták volna le a marxista-leninista mecénások a saját falaikról a Csaba képeiből áradó, nagyon megszokott és megszeretett hangulatot, a határ esőfoltjait, a rothadó kerítést, a döbbenetes anyagszerűséggel megjelenített sámedliket. Fejér művész úr ideológiailag képzetlen zseniális bohóc; míg fest, elviseljük. Ebben az éber szeretetben egészült ki Csaba nem tudatosult realizmusa.
3.
Az óellenzéki hónapokban az ő városszéli házát szállta meg a pártütő kisebbség. Szerveződött az MDF, s egy pillanatra úgy tetszett, hogy Csaba extravaganciája, szamárfüles „pártossága” nagytörténelmi pászpartúba kerül. Volt sör, vacsora, Szabó Iván, Csoóri Sándor, Grezsa tanár úr, körbeült faragott asztal, hosszú felolvasás Németh Lászlóból és Bibó Istvánból. Kószó Peti zsolozsmázott a klasszikusokból, míg rá nem szóltak, hogy talán elég volna már. Nem sértődött meg, abbahagyta, legyen tiétek a helyiérdekű politikacsinálás. Katus új söröket hozott, az ügy túljutott a holtponton. Csaba alig szólt azon az estén, amikor én is jelen voltam, többnyire viccelődött. Másképp „szellemeskedett”, mint Péter. Ingajáratban volt az emeleti világvevő rádiója és az asztaltársaság között. Fent gazdasági híreket hallgatott, aviatikai szakcikkeket böngészett (imádta a légvédelmet, elképesztően sokat tudott a harci repülőgépekről, Jézus életéről és más titokzatos dolgokról), vagy csak képtelen volt egy helyben sokáig ülni. Amikor az első szabad választások előtt egy házilagos kiadású lapot szerkesztettem, hozott egy írást. Akkor kerültünk egymáshoz a legközelebb. Meg akart felelni a propagandáról kialakult véleményének, ugyanakkor saját sokoldalúsága bizonyítékának is szánta a cikket, ráadásul félt, hogy ebben is, abban is leleplezem. Az újság megjelent, de nem győztünk.
4.
Utoljára Ágoston Lajossal jártam nála, óvatos rosszkedvvel fogadott. Vagy csak én éreztem úgy, hogy hiányzik az „összeesküvés”. Már nem lehetett ráncigálni az oroszlán bajszát. A finom, hamleti őrület láthatatlanná vált a bizarr és ripacs egyéniségek börzéjén. Az a rejtélyes túlműködés (zsenialitás?), amely a szilárdan létező világrendet a maga szabadságvirtuozitásával lenyűgözte vagy megszégyenítette, az a fojtott, intelligens handabanda senkit nem érdekelt. A festészet a palettára zsugorodott, a festő viszont kiesett a korábbi társadalmi élőképből. Csaba messziről figyelte, hogyan fényképezzük a kertjében Jószai Sanyi „egyetemes” kerti törpéit, aminek elkészítésére én bírtam rá a mestert. Mikor végeztünk a fényképezéssel, hármasban elüldögéltünk a teraszon. Csabát nem nagyon érdekelte a törpebiznisz, Lajost is csak addig, amíg meg nem bizonyosodott róla, hogy senki nem ad rá pénzt, hogy még többet kapjon vissza. Csaba kólát ivott, Lajos cigarettázott, én meg voltam tisztelve, a kertben pedig ott rejtőztek az (eladhatatlan) törpék. Ritka egyensúlyi állapot.
5.
Fejér Csabától leginkább a biciklijét irigyeltem. Vastag szerkezet volt, mint egy prehistorikus sárkánygyík-madár csontváza, tenyérnyi vastag gumikerekekkel. Ritkán szerelte, mert olyankor ment tönkre. Végül agyonhajtotta, kirohadt alóla, mit tudom én. Aztán járt Amerikában, képeket festett és adott el. Itthon a volt polgármesterek portréit készítgette az önkormányzatnak. Hallottam, hogy beteg, és nem értettem. Most meg, tessék, meghalt, kicsit később, mint hogy vége lett a festészetnek. Az utolsó fénykép barna és szürke, kék-fehér csillanású: elől a vak hordár, mögötte Csaba, amint vállára rakja a kezét, hogy vezesse el őt a vak. A színről.