Romák a határon

Egyre több nyugat-európai ország bánja meg, hogy január elsején feloldották a vízumkényszert a román állampolgárokkal szemben. Az uniós országokat elárasztotta a román koldusok, zsebtolvajok, bűnözők és illegális munkavállalók hada. Keleti szomszédunk adminisztratív úton próbálja otthon tartani honpolgárait, a romákat pedig egyszerűen nem engedik át a határon.

A nagyváradi vasútállomás kapu a nagyvilágra: a nyugatra induló nemzetközi vonatok már csak a határon állnak meg, s az épület elől mennek a különféle magánvállalkozások kisbuszai, melyek három-négyezer forintnak megfelelő lejért négy óra alatt elviszik az utazni vágyót Budapestre. Kora reggel van, az állomáson kevés ember ődöng, annak ellenére, hogy pár perc múlva indul a Korona nemzetközi gyorsvonat, amely Brassót köti össze a magyar fővárossal. A peronon néhány idősebb magyar nő: unokát látogatni indulnak Budapestre. Utazni vágyó romát nem látok.
A vágányok mellett jókora felirat: Net café. Bemegyek az ötvenes évek restijeire emlékeztető helyiségbe, ahol valóban van két számítógép. Muzeális darabok, több hónapja nem voltak bekapcsolva.
– Lehet internetezni? – szólítom meg a csapost, akit láthatóan zavarba hoz a kérdés. – Nem iszik inkább egy cujkát? – kérdez vissza, s bár megfontolandó az ajánlat a hajnali hidegben, nem élek a lehetőséggel. A teremben alig vannak, de egy kávét kavargató ember megszólít, hogy ha Budapestre készülök, ő kisbuszával a vonatnál hamarabb odavisz.
– Nem én mennék – válaszolom –, egy barátom építkezik, neki vinnék pár itteni segítőkész havert.
– Cigányokat nem vállalok – mondja a buszos –, nem akarom, hogy meggyűljön a bajom a határnál. – Szívesen érdeklődnék a részletekről, de nem hajlandó válaszolni. – Felejtse el az egészet – mondja, és egykedvűen kavargatja a kávéját.
A városban megpróbálom megkeresni Balogh Gyöngyit, a Bihar Megyei Szabad Roma Kulturális Szövetség elnöknőjét. Meglep, hogy épp az Antonescu utcában található a szervezet – a később háborús bűnösnek nyilvánított marsall a második világháború idején sok ezer roma deportálásáért is felelős volt. Az elnöknő kórházban van, a kezelés várhatóan több hétig tart – mondják a kapuban, de figyelmembe ajánlják közelmúltban adott nyilatkozatait. Balogh Gyöngyi a kolozsvári Szabadságnak elmondta például: a Bihar megyei romákat mások miatt nem engedik ki Magyarországra, még akkor sem, ha munkavállalási engedéllyel rendelkeznek, vagy kezükben van a határátlépéshez szükséges egészségügyi biztosításuk és a kétszázötven eurónyi készpénz. Azok a romák, akik törvénytelenséget követtek el nyugati országokban, főként Bukarestből és Moldvából jöttek, de románok állnak a Párizsban kéregető nyomorékok és cigányok mögött is. Gyöngyi hiába próbált panaszt tenni a borsi határon tapasztalt diszkrimináció miatt, senki sem reagált a megkeresésre.
A másik váradi roma szervezet vezetője, Rézműves Zoltán óvatosan fogalmaz: „Pár száraz gally miatt nem kell kivágni az egész fát.” Ő a napokban kívánja megkeresni a megyei rendőrfőkapitányt az ügyben, ám szerinte, aki ki akar menni Nyugatra, az úgyis kimegy.
Megtudom, hogy pár napja a BBC tudósítója, Nick Thorpe beültetett egy romát maga mellé az autóba, és beállt az útlevélkezelésre várakozók sorába. A határőr nem akarta átengedi a sötét bőrű fiatalembert, annak ellenére, hogy angol állampolgár kocsijában ült. A tudósító hívta az egység parancsnokát, akivel pár órával azelőtt készített interjút, amelyben azt bizonygatta: a határnál nem diszkriminálják a roma nemzetiségű utasokat.
Hogy miért van erre szükség? A román állampolgárok idén január elsejétől utazhatnak szabadon az Európai Unió tagállamainak többségébe. Az 1989-es változások után ideig-óráig pár ország feloldotta ugyan a vízumkényszert, de aztán gyorsan újra bevezették, miután a bécsi császári kastély díszhatytyúit elfogyasztó románok története bejárta a nagyvilágot. Idén Bukarest egetverő sikerként kommentálta a vízumkényszer eltörlését, ugyanakkor próbálta megelőzni a bajt: állampolgárainak kötelezővé tette a határátlépéskor bemutatandó egészségügyi biztosítást és a készpénzt. A schengeni államokba utazók legalább ötszáz, a volt szocialista országokba látogatók pedig kétszázötven euróval a zsebükben indulhatnak útnak. A rendelet többek szerint nem sokat ér, mert a bűnözőknek nem esik nehezükre előteremteni a pénzt és kifizetni a biztosítást, ám a családlátogatásra induló kisnyugdíjast a pénzhiány megakadályozhatja az utazásban. Arról nem is beszélve, hogy az utaztatóvállalatok egész iparágat építettek ki a rendelkezés megkerülésére: sok esetben a sofőr a határállomás előtt kiosztja a szükséges bankókat, amelyeket aztán a másik oldalon visszaszed, némi pluszt is kérve a szolgálatásért.
Az elmúlt tizenegy hónapban Európa kénytelen volt szembesülni a román vendégmunkások, zsebtolvajok, koldusok és bűnbandák „áldásaival”. Legutóbb épp a világhírű angol labdarúgó, David Beckham feleségének elrablására szerveződött egy román–albán bűnbanda Londonban; Spanyolországban és Portugáliában is belpolitikai slágertéma lett a „román veszély”; míg Brüsszelben már ügyészi szakaszba jutott egy emberkereskedő banda ügye, amely jótékony szervezetként nyomorék gyerekeket nevelő román családokat keres fel, nyugati gyógyítást ígérve nekik. A kiskorúakat aztán tömegszállásokon zsúfolták össze, napközben forgalmas útkereszteződésekben koldultatták, testi fogyatékosságuk mutogatására kényszerítve őket. Eric Van der Sypt vizsgálóbíró a Le Soir-nak úgy nyilatkozott, hogy ez a fajta kizsákmányolás a legundorítóbb, amit pályafutása során látott. A francia sajtó nyomására a belügyminiszter, Nicolas Sarkozy Bukarestbe látogatott, hogy megoldást csikarjon ki a román kormánytól a Párizst elözönlő roma kéregetők miatt. Az Európa Tanács parlamenti közgyűlésének elnöke, Peter Scheider pedig a román parlament két házának együttes ülésén szót emelt a romák exodusa ellen, arra kérve a hatóságokat, hogy „győzzék meg a lakosságot az otthonmaradás előnyeiről”. A közelgő NATO-csatlakozásért mindent vállaló Bukarest nem tehet mást, mint dörgedelmes nyilatkozatokban elítéli azokat, akik az ország rossz hírét keltik Nyugaton, és szigorú intézkedéseket helyez kilátásba a törvény ellen vétő „turistákkal” szemben. Aki például francia területen illegálisan tartózkodik vagy kihágást követ el, annak vagyonát a hazatoloncolás után elkobozhatják, felfüggesztik útlevelét, és kitiltják a schengeni országokból. Mindez azonban még mindig nem elég, ugyanis az elképesztő körülmények között élő romáknak többnyire nincs vagyonuk, ha meg bevonják az útlevelüket, a zöld- határon át próbálkoznak. Bukarest csapdába került: ha nem engedi külföldre a romákat, akkor diszkriminál, ha pedig kiengedi, akkor elveszítheti a vízummentességet. A kormány a roma szervezeteket is felkérte: győzzék meg tagságukat a Nyugatra utazás hátrányairól, és térítsék el őket attól, hogy „szégyent hozzanak az országra” – de az igazi megoldást a határőrök leleményességére bízták. Igaz, a belügyminisztérium hivatalosan nem adott ki semmilyen parancsot, de a tapasztalat azt mutatja, a bőrszínük és ruházatuk alapján viszonylag könnyen azonosítható kisebbséget szigorúbban ellenőrzik, és ha a legapróbb kifogást találják, visszafordítják a határtól. Sokszor akkor is, ha nem találnak kifogást.
Tény, hogy Bihar, Arad és Szatmár megye tizenöt határátkelő állomásán idén a kétmillió utasból (a szám az oda-vissza forgalmat mutatja) százharminchatezret fordítottak vissza. Ez a tavalyihoz képest huszonhatszoros emelkedés! Az aradi vasútállomáson szeptemberben félszáz roma tiltakozást szervezett, mert nem engedték át őket a határon – a hivatalos álláspont szerint azért, mert nem volt meg a személyenkénti kétszázötven eurójuk.
Már éjjel van, amikor visszaindulunk Nagyváradról. Mivel van román állampolgár is a terepjáróban, a határőr megkér, hogy gyújtsam fel a belső világítást. Úgy tűnik, elég fehérek voltunk a határátlépéshez.