Ügynökmúlt, 1984

Ezerkilencszáznyolcvannégy egyik sötétbe hajló november délutánján, munkából hazaérkezve szokatlan formájú, szebbnél szebb, ismeretlen bélyegekkel ellátott boríték hevert az előszoba padlóján. Kézbe véve még különösebb volt, New Yorkban adták föl, rögtön láttam, költészettel – poetry – kapcsolatos a dolog. Két perc múlva tudtam, hogy engem bizony meghívtak a New York-i nemzetközi költőfesztiválra. Repülőjegyet, szállást, honoráriumot biztosítanak. Kérik, írjam meg, módomban áll-e elfogadni a meghívást. Óhajtok-e a programon túl ott tartózkodni, mennyi időre stb. Addig még Bécsben sem voltam, kizárólag baráti szocialista országokba tettem kisebb kirándulásokat.
Mit csinálok a Mircivel? Ez volt a legelső gondolatom. Akkor még fiatal macska volt, soha nem hagytam egyedül egy napra sem. A Diafilmgyártó Vállalatnál dolgoztam szerkesztőként, legszebb munkáim közé tartozott a Vuk és az Egri csillagok diafilmszövegeinek megírása. (Nem lehet véletlen, hogy mint megtudtam, Kertész Imre is írt diafilmeket pályája kezdetén, csak neki honvédségi diafilmek jutottak.) Hogy kapok én ennyi szabadságot? Mert persze rögtön egy hónapra akartam ott tartózkodni, vérszemet kaptam. Ültem kezemben a borítékkal, mozdulni nem tudtam az izgalomtól. Ott fogok állni New Yorkban mint igazi költőnő, és felolvasok. Igen, de mit fogok felvenni? Nincs egy rendes ruhám, télikabát is kell, csizma, nemhogy nekem, de anyámnak sincs annyi pénze, hogy rendesen felöltözzek. Miért nem tudtak várni legalább tavaszig!
Az útlevél eszembe sem jutott. Hogy nekem nincs kék útlevelem! De azután a másfél hónapi idegtépő várakozás alatt, ami még utazásomig hátravolt, ki se ment a fejemből. Mert persze az utolsó pillanatban lökte elém egy hivatalnok eléggé barátságtalanul a Belügyminisztériumban. „Itt az útlevele. Mehet az USA-ba.” Se köszönés, se semmi. Gondoltam, jobb, ha gyorsan elmegyek, mielőtt visszaveszi. „Ha hazajön, írásban beszámol az útról” – mondta még, a kezem már a kilincsen volt.
Egy hónap múlva Ferihegyen már vártak. Elképesztő módszerességgel turkálták szét a bőröndömet, sírva raktam vissza a ruháimat, minden ajándékba kapott könyvemet elvették, Püski Sándor, Csicsery-Rónay István és Baránszky László ajándékait, a nagy igyekezetben még saját, itthon kiadott verseskönyvemet is el akarták venni. Márai Sándor könyveit sajnáltam a legjobban, mert addig én egy sort sem olvastam tőle. Itthon akartam nekifogni, mert New Yorkban nem volt időm olvasásra.
A minisztériumról persze elfeledkeztem. Egy hónapig csak úti beszámolókat tartottam. Akkor aztán rám telefonáltak. Tartozom valamivel. A rendőrnő egy üres papírlapot tartott elém. Menjek ki a folyosóra, írjam le nevekkel – ezt felkiáltójellel mondta –, kivel találkoztam, mit csináltam New Yorkban. Tudna adni egy tollat? – kérdeztem. Író, és nincs tolla! – mondta mélységes megvetéssel a hangjában. Aztán elém csúsztatott egyet.
A papíron, amit visszaadtam, egyetlen mondat volt: New York-i tartózkodásom alatt a barátaimmal találkoztam. Neveket nem írtam. 1984! De régen volt, istenem! Ügynöktörvény még nem volt, Orwell már nem élt. A dossziémra pedig nem vagyok kíváncsi.