A belpolitika szolgálólánya

Egy évvel ezelőtt már az egész ország arról beszélt, hogy az Orbán–Nastase-paktum következtében Magyarországra jön 23 millió román, avagy nem. Nem jött, de ez sem akkor, sem most nem nagyon érdekli e rémhíren lovagló politikusokat. A szocialisták Torgyán és Csurka retorikáját ötvöző, mérhetetlenül populista, nemzeti érdekeket semmibe vevő offenzívája következtében akkor öt százalékpontot esett a kormányzó jobboldal népszerűsége, az ellenzék átvette a kommunikáció irányítását, Orbán Viktor és csapata defenzívába szorult. Ezzel a külpolitikai aktussal gyakorlatilag kezdetét vette a választási kampány, amelyben a nemzetközi ügyek végig méltatlanul a belpolitikának, pontosabban a pártérdekeknek alárendelt szerepet játszottak. A külpolitika kéretlenül is a közfigyelem középpontjába került, s ugyanolyan komoly szerepet játszott a végeredmény alakulásában, mint Németországban, ahol az áradások mellett az Irak elleni akció témájának előtérbe kerülése fordította meg a dolgok addigi menetét. A kampányban tett ígéretek persze a hatalomba is elkísérik a szocialistákat, így a külpolitika minden korábbinál látványosabban rendelődik alá a belpolitikai és a pártérdekeknek – szembetűnő jele ennek az a szerepzavar, amely a pártelnök-külügyminiszter Kovács Lászlót jellemzi –, lényegesen csökkentve ezzel az ország érdekérvényesítő képességét a nemzetközi porondon.
A belpolitika szolgálólányának e kiemelt, ám meglehetősen dicstelen szerepébe azonban nem véletlenül sodorta bele a diplomáciát az ezzel egész korábbi munkáját, így kivívott elismerését is sutba dobó régi-új külügyminiszter. A hagyományos témák felpörgetésével ugyanis aligha tudott volna az MSZP ilyen vihart kavarni, hiszen a gazdaság például stabil növekedési pályán volt, s az ellenzék egyéb ígéretei sem tűntek átütőnek. A külpolitikán azonban lehetett „fogást” találni. Egyrészt azért, mert egy nemzeti érdekek mentén elkötelezett kormány mindig védtelen az olyan támadásokkal szemben, amelyek figyelmen kívül hagyják ezt a szempontot, másrészt a nemes célok mellett szembetűnően gyenge volt a külügyi kérdések kommunikációja – ezt talán a kedvezménytörvény mutatta leglátványosabban –, s a hatékonyságot rontották egyes utólag már nyilvánvalóan feleslegesnek tűnő ütközések is. A Fidesz engedett a kísértésnek, s a hazai közönség előtt erőltette a washingtoni találkozót Bushsal. Feladott labda volt az orosz viszony nemzetközi trenddel ellentétes, a kelleténél tovább tartó hűvössége, a kínai kapcsolat látványos elhanyagolása. Ráadásul az Orbán-kormány rajta kívül álló okok, de saját hibái miatt is olyan, neki prioritást élvező kérdésekben szintén magyarázkodásra kényszerült – amerikai kapcsolat, visegrádi együttműködés vagy már ellenzékben az EU-csatlakozás –, amelyekben tényleg sokat tett négyéves tevékenysége során.
A pozitívumokból sem sikerült kihozni mindent. Orbán elismerésre méltóan markáns, nemzeti érdekek mentén folytatott, szuverén politizálása a térségben logikusan ütközésekkel járt, de az is tény, hogy nagyobb diplomáciai érzékkel több konfliktust is el lehetett volna kerülni. Mindehhez jött, hogy a tapasztalatlanságból, a beleérzés hiányából fakadó diplomáciai otrombaságok, félreértések, s bizony egyes európai körök nyílt ellenszenve miatt a budapesti képviseletek egy része az új amerikai nagykövettel karöltve lényegében ejtette a jobboldalt, s finoman szólva a kormányváltásnak drukkolt.
A váltás aztán hamar megszépítette e hibákkal, buktatókkal tarkított első négy hónapot is. Az rögtön látszott, hogy a szocialisták több energiát fordítanak a kommunikációra, mint a tartalmi dolgokra, s a semmit is sikerrel adják majd el. Hamar nyilvánvalóvá vált az is, hogy az MSZP a kampányt folytatva folyamatosan a Fideszhez méri magát, s már-már betegesen legfőbb célja, hogy bebizonyítsa elődje alkalmatlanságát. Kovács ennek szellemében adta meg az alaphangot, mondván, két nap alatt rendbe tették mindazt, amit az előző kormány elrontott. S miközben egyfolytában azt hallottuk, hogy a romokon kell most építkezni, stabilizálni a viszonyokat, a külügyminiszter azzal kezdte tevékenységét, hogy a Bem téren éppen csak a portást nem cserélte le. Meg is lett az eredménye, hiszen visszajött a magyar diplomáciába a 80-as évek langyos, igazodó, a lehetséges mozgásteret sem kihasználó stílusa. Mindez kifejeződik abban is, hogy míg például az előző kormány a magyar demokrácia szilárdságára alapozva, a NATO által is támogatott, természetes délkelet-európai stabilizáló szerepét erősítette – amelyet a baloldal folyamatosan középhatalmi álmok kergetésével bírált –, addig Kovács László arra int, „tanuljunk meg kicsik lenni”. Érzékelhető a magyar külpolitika fő prioritásai közötti arányok eltolódása is. Míg a jobboldali kormány külön hangsúlyt fektetett a nemzetpolitikára, addig ennek súlya újra látványosan csökken.
E két tényező együttesen eredményezte az év bukását, Mikulás Dzurinda ugyanis Budapesten alázta porig a magyar diplomáciát. Kovácsnak legfeljebb hívei számára szánt retorikájában sikerült rendbe tennie a dolgokat. A státustörvény tárgyalásakor még annyit sem tudott elérni, mint elődje. Egyrészt azért, mert a kérdés halogatásával tárgyalópartnereinek pozícióit s önbizalmát erősítette, felesleges gesztusai (lásd Kempinski-affér!), szinte mindent feladó magatartása nem vezetett sehova, ráadásul súlyos szakmai hibákat is vétett. Hibáit azzal tetézte, hogy – ismét csak a kampányban tett ígéretei miatt – először időzavarba került, nem egyeztetett az európai politikusokkal, s nem zárta le a tárgyalásokat a nekünk kedvező időpontban, még a prágai NATO-csúcs előtt. Nyilvánvaló tehát a magyar diplomácia csődje, amelyből következően a visegrádi kapcsolatokban sem következett be 180 fokos fordulat, némi aktivizálódás inkább Varsónak s a küszöbönálló uniós csatlakozásnak volt köszönhető. A lengyel diplomácia törekvései ellenére azonban a sorsdöntő zárótárgyalásokon Budapest ismét külön utakon járt, így amúgy is szűk mozgásterét sem tudta kihasználni. A Koppenhágában elért eredményt – s nem a meghívás közös erőfeszítéseknek köszönhető, régen várt tényét – a szocialista kormány tehát aligha teheti ki az ablakba, bár Kovács László szokása szerint ismét csak sikerről beszél. Valamelyest javít az összképen a washingtoni és a moszkvai látogatás, bár a kormány mintha túl nagy árat fizetett volna a kampányban beígért – igaz, a magyar diplomáciának is fontos – fotókért.
A két kormány külpolitikai stílusa között tehát nyilvánvaló a különbség. A jobboldal szuverén, kemény érdekérvényesítő, így érzékelhetően konfrontatív magatartásával szemben kontrasztként ott áll az MSZP simulékony, eleve konfliktuskerülő, gesztusokat viszonzás nélkül halmozó, az érdekek érvényesítésében így logikusan gyenge, a mosolydiplomáciát azonban itthon erős sajtótámogatással eladó politizálása. Sok eredményt az idén egyik megközelítés sem hozott. Talán azért, mert a tárgyalópartnerek helyett leginkább egymással harcolt.