Mi, magyarok évek óta szinte divatjelleggel figyelünk az Európai Unióra, de illene már arra is figyelni, hogy mire figyel az Európai Unió! – ajánlja Bárdi László. – Van egy kínai közmondás: „A magányos virág szerelmes a saját illatába.” Nos, meggyőződésem, hogy az Európai Unió nem elégszik meg a saját illatával, különben nem alakította volna át Ázsia-politikáját.
Először azt a stratégiai alapdokumentumot említi, amelyet az unió 1994-ben bocsátott ki Ázsiáról. Ez az anyag a fejlődő világrészt Európa legnagyobb lehetséges partnereként határozza meg gazdasági, politikai, kulturális és tudományos értelemben egyaránt. Egy évvel később hasonlóan fontos brüsszeli alapdokumentum született külön Kínáról is. Eszerint az EU azzal számol, hogy a távol-keleti ország egy nemzedéken belül a világ vezető hatalma lesz mind gazdasági, mind katonai értelemben. A nemzeti össztermék tekintetében Kína a hatodik helyen áll a világon. Gazdasági fejlődése példa nélküli, most évi nyolcszázalékos a növekedés (volt már 12–14 százalékos is). A Kína-kutató megjegyzi, visszaesés akkor sem következett be, mikor a közelmúltban tőzsdei válság törte meg a délkelet-ázsiai országok lendületét.
A pécsi történész gondolatmenete szerint nekünk eleve, tehát az Európai Uniótól függetlenül is indokolt e hatalmas – a föld népességének egynegyedét magában foglaló – országgal állandó, szoros kapcsolatba kerülnünk. Magyarország ráadásul teljes jogú európai uniós tagságra törekszik, amelyet a közeljövőben minden bizonnyal el is ér. Vállaljuk hát azt a gazdasági, kulturális és tudományos közvetítő szerepet, amely kínálkozik számunkra! Sok más ázsiai országhoz hasonlóan ugyanis Kínában is számon tartják keleti származásunkat, sőt: tágabb értelemben vett rokon népként tekintenek ránk. Ezt a helyzeti előnyünket objektív haszonra, versenyképességünk növelésére lehet váltani.
– De amint rég a turul volt nemzeti madarunk, úgy most mintha a sült galambot tisztelnénk – véli a professzor. – Kérőn tartjuk markunkat az Európai Unió felé, pedig Kelet és Nyugat közötti kapocsként mi is tudnánk valami lényegeset adni a tágabb közösségnek az uniós határozatok szellemében. Célszerű lenne bevezetni felsőoktatási intézményeinkben a modern értelemben vett, összetett orientalisztikai szakemberképzést, hogy teljes jogú tagságunk eléréséig felnőhessen az első felkészült nemzedék!
Bárdi László felidézi az EU Kínára vonatkozó stratégiájának előírásait. Főképp azt, hogy a tartós együttműködés – ellentétben az eseti üzletkötéssel – megköveteli e távol-keleti civilizáció, kultúra, gondolkodásmód alaposabb ismeretét. Utal arra, hogy országunkban – nyilván a magyarság keleti származásbeli érintettsége, illetve az őshaza- és rokonnép-kutatás okán is – egykor nemzetközi hírű keletkutató-képzés folyt. A második világháború után azonban, különösen Ligeti Lajos professzor halálát követően ez elsorvadt. Ez az orientalisztika elsősorban „bölcsész alapállású” – nyelvészeti, történeti, mitológiai, néprajzi jellegű stb. – volt. Ideje tehát föléleszteni, de több aktuális társadalompolitikai (közgazdasági, jogi, diplomáciai stb.) tartalommal, különösen a felsőoktatásban.
Bárdi László a Pécsi Egyetemen az Ázsia-központ tudományos tanácsadó testületének elnöke; e tanévig, hetvenéves koráig az Ázsia-központot vezette. Mint mondja, a központnak éppen az integrált tudásanyag átadása a célja – az anyagi feltételek azonban jelenleg nagyon szűkösek. Ma tehát főleg részterületekre szakadva él a magyar orientalisztika. Több helyütt oktatják a kínai nyelvet; nevezetes például az Eötvös Loránd Tudományegyetem Belső-Ázsia tanszékének nyelvészeti, néprajzi irányultságú munkája. Ugyancsak az ELTE diákjai hallgathatnak órákat Kína jelenkori történelméről, politológiai jellegű sajátosságairól.
Ebben a vonatkozásban juthat szerephez a Magyarországon élő kínaiak több tízezres lélekszámú közössége. A kutató meggyőződése: ha a kínai gyermekeket kétnyelvű közoktatásban részesítenék, két kultúra fiaiként később hídszerepet tölthetnének be a kicsiny Magyarország és a világ leggyorsabban fejlődő, kimagaslóan legnagyobb népességű országa között. Ez sürgető érdekünk egy olyan korban, mikor a világ menedzserei és politikusai sorban állnak az ottani piaci lehetőségek, a kontinensnyi birodalom felvevő kapacitásainak elnyeréséért. Manapság a magyarországi kínai gyermekekre mégsem lehet a nemzetiségi oktatás gyakorlatát alkalmazni, az állam nem adhat erre fejkvóta jellegű támogatást. Bár létszámuk alapján a kínaiak az egyik legnagyobb magyarországi nemzetiséget alkothatnák, a törvény szerint hazánkban csak az a nemzeti közösség számít nemzetiségnek, amely legalább száz év óta honos.
A tizenkilenc út tapasztalataira áttérve kiderül: bárhol fordult meg Bárdi László Tibettől Ujguriáig, Mandzsúriától a Takla-Makán sivatagig, mindenütt azt érzékelte, hogy az ott élőknek, különösen a tanultabbaknak a magyarság többet jelent, mint más nyugati nép. Úgy tekintenek ránk, mint arra a keletről – pontosabban a lovas nomád népeket kibocsátó Belső-Ázsiából – elszármazott népre, amely egyedüliként élte túl a nyugatra távozást… Ellentétben mondjuk a türkökkel, avarokkal vagy éppen a Kína északi szomszédságában majdnem fél évezredet eltöltő hunokkal, akiknek nevét egyébként Kr. e. 318-ban jegyezték föl először a kínai krónikák.
A sinológus kínai írással papírra veti a xiong nu – vagyis hun – és a xiong yali – azaz magyar – népnevet, hogy rámutasson: mindkettőre ugyanazt a kezdő szógyököt, illetve írásjegyet alkalmazzák a kínaiak. Az ország ötvenhat nemzetisége közül négy-öt hun utódnépnek vallja magát; például az ujgurok, jugurok, xibók és egyes mongol néptöredékek. Újabban merült fel kínai kutatókban, hogy netán nyugaton is élhetnek ilyen utódnépek. Ez a gyanú olyan tudósokban fogalmazódott meg, akik egyaránt ismerik a kínai írásos emlékeket, régészeti leleteket és az ezekhez hasonló nyugatiakat. A Mongóliában és a Kínához tartozó Belső-Mongóliában talált hun régészeti leletek, a sírok szerkezete, a bennük talált rituális üstök, fegyverek, övdíszek és egyéb tárgyi emlékek, a temetkezési szokások nemcsak az ázsiainál jóval szórványosabb európai hun leletekkel és emlékekkel mutatnak majdhogynem azonosságot, de legalábbis kétségtelen párhuzamot, hanem a felső-magyarországi (felső-Tisza-vidéki, bodrogközi) ősmagyar leletekkel is. Továbbá a hun származástudattal rendelkező mai népek, például az ujgurok születéssel, menyegzővel és temetéssel kapcsolatos néprajzi hagyományai, népmese- és népzenemotívumai is feltűnően hasonlítanak a magyarokéira. Ez Bárdi László szerint akkor is elgondolkoztató, ha nem sok bizonyosat tudunk arról, mi minden történt 2000–2200 évvel ezelőtt.
Ám miért gondolnak ránk, lovas nomádok utódainak tartott népre rokonszenvvel a kínaiak? Hiszen az ilyen népek közül a legjelentékenyebbnek tartott hunok az antik időkben Kína északi ellenségei voltak! Bárdi László némileg árnyalja ezt a képet:
– Kína a hunokkal nem volt állandó háborúságban, igaz, olykor évtizedenként változott a viszony, s ilyenkor megesett, hogy visszakérték a hun kánoktól a kínai feleséget… Mégis: a kínaiaknál a megtelepedettség és mezőgazdaság, a hunoknál a legeltető állattenyésztés és az ahhoz kapcsolódó háziipar cserekereskedelmi kapcsolatra is lehetőséget nyújtott. Így aztán a békés időszakokban a kínai városok piacain mindig megjelentek termékeikkel a hun pásztorok… A két nép gyakran katonai szövetségben volt egy harmadik ellen. Természetesen ma egy kínai óvodás is tudja, hogy a nagy falat épp a hunok ellen emelték, de az is igaz, hogy az el nem vándorolt, úgynevezett déli hunok egy része beolvadt a kínai lakosságba.
– De ne feledkezzünk el arról sem – teszi hozzá a pécsi történész –, hogy az eltelt idő nosztalgikussá teheti a visszaemlékezést. Egy tudós kollégám tréfásan azt mondta egyszer: ti a hunok világában többnyire ellenfeleink voltatok, hát most ezért fontos, hogy barátsággal hozzuk helyre a régi idők hibáit!
Íme a kínaiak magyarszimpátiájának egy tipikus megnyilvánulása! De milyen az a nép, milyen az a mai Kína, amellyel Bárdi professzor tanácsa alapján tartósan kellene és lehetne együttműködnünk (már ha ez itt egyáltalán fölvillantható)?
A kínai ember lényegi vonása, hogy ha egyéni és közösségi érdek között kell választania, feltehetően az utóbbit választja. Nem a személyes hatalom és a pénz a legnagyobb érték számára, mint ahogy az a történész szerint Nyugaton általában jellemző. Ebbe nyilván az is belejátszik, hogy a kínai birodalomban mindig is nagyobb volt a népsűrűség, mint a szomszéd népek területein. Lakossága most a föld összlakosságának 22–24 százaléka, ám ennek a népességnek a föld termőterületének nyolc százalékán kell megélnie. A Kína-kutató itt a földrajzi helyzetre utal: Kínának igen sok hegysége és számos lefolyás nélküli medencéje van, amelyet rendszerint homoksivatagok töltenek ki. Élet és étel itt mindig szinte egyet jelentett. Kínában ma sem azt kérdezik egymástól az összefutott barátok: „Hogy vagy?”, hanem azt: „Ettél már ma?”
Bárdi László azt is elmeséli, hogy Kínában tanítván egy ízben a nancsangi egyetem oktatói szállásán a lendületes hatvanas évekről nosztalgiázott. Kínai nyelvész kollégája szomorúan válaszolta, hogy a hatvanas évek számára is emlékezetesek: azokban az években, az ő kezdő tanár korában halt éhen négy családtagja. Igen, akkoriban volt az utolsó kínai éhínség, amely 30 millió áldozatot követelt. Ebben a tragédiában természeti katasztrófa és társadalmi sorscsapás – a maoista mezőgazdasági politika tervezési hibái – játszottak közre.
Bárdi László szívesen említ példát arra is, hogy a kínai ember a közösség elsődlegességét tartja szem előtt. A kínai nép eredendően annyira másként gondolja el a szerzői jogot, hogy mielőtt a távol-keleti ország hivatalosan is bekapcsolódott a világkereskedelembe (felvették a WTO-ba), az államnak felvilágosító füzetecskék millióit kellett kibocsátania, hogy az emberek megértsék az ebbéli nyugati felfogást. A konfuciánus világnézet szerint ugyanis ami szép és tökéletes, azt követni, utánozni kell. Így a festmények másolatait ott nem tekintik hamisítványnak; egy-egy híres műalkotásnak számtalan – és mégsem értéktelen – másolt példánya van.
Kína a modernizációról is másként gondolkodik, mint Európa vagy Amerika, épp a közösség alapérték volta miatt. Másfél évtizede még csak az első körgyűrű épült Peking köré, most már a negyedik. (Immár nem a hétmillió kerékpár a jellemző Pekingre.) Amikor aztán fölvetődik a kérdés, hogy a még gyorsabb ütem érdekében nem lehetne-e jobban gépesíteni egy-egy autóút-építést vagy útszélesítést, súlyos ellenérvként esik latba, hogy ha elegendő lenne azután 500 alkalmazott, mi történne a többi, az elbocsátott 50 ezer emberrel. Ott tehát – Bárdi professzor legalábbis így látja – nem mindent elsöprő divat, nem végső érv az öncélúságig vitt fejlesztés.
A terjedő nyugati korjelenségek persze nem hagyják érintetlenül Kínát sem. Az 1978-ban kezdődött „nyitás és reform politikájának” atyja, Teng Hsziao-ping azt mondta ugyan a nyugati átvételekről, hogy „technológiát igen, tartalmat nem”, de ez az elv nem vált valóra maradéktalanul. Főleg a városi fiatalság amerikanizálódik erőteljes ütemben. Ezt érzékelve tiltotta be az állam az ország összes internetes kávézóját, annak ürügyén, hogy az egyik fővárosi internetkávézóban tűzeset pusztított. Minden jel szerint időt akarnak nyerni ahhoz, hogy kidolgozzák a világháló erkölcsileg ártalmas vagy ízléstelen tartalmainak központi kiszűrését. De a nyugati szórakoztatóipar hang- és képhordozói, kazetták, lemezek ellen lehetetlen volna államilag fellépni. Vajon mi áll ezekkel szemben ellenhatásként? Netán a történelmi egyházak, mint nálunk? A sinológus-történész szerint nem anynyira a vallások, vallásként működő filozófiák – konfucianizmus, taoizmus, buddhizmus – lassú újjáéledésének, mint inkább a háromgenerációs család változatlanul meghatározó együttélésének és értékközvetítő szerepének van ilyen konzerváló ereje.
Az emberi tényező ugyanakkor továbbra is rendkívül fontos Kínában. A kínai írásjegyek ezzel kapcsolatban is beszédesek. A tudós utal arra: ahhoz, hogy a türelem szót papírra vethessék, föl kell rajzolni külön a kés, majd vele összetartozóan a szív jelét. Mögöttes jelentése: el kell tudni viselni akár azt is, ha a másik megsebzi a szívünket… Ebben is kifejeződik, hogy nem az én a fontos, illetve hogy csak a közösséghez való alkalmazkodás során tud kibontakozni az egyén.
Nem árt tudni, hogy kölcsönös megbecsülés, beleérzés nélkül a kínaiakkal bajos jó együttműködést kialakítani. Ez az elv gyakran segítette Bárdi Lászlót kinti kutatómunkájában. A Brit Akadémia Stein-Arnold Alapítványa által támogatott útjain a professzor az antik korszak lovas nomád népeit és a népvándorlás útvonalával jórészt egybeeső selyemút történetét kutatja. Egy számára fontos régészeti ásatást bemutató múzeumban, amint az Kína-szerte általános, tilos volt a kiállított tárgyakat fényképezni. Mégis megnyílt a magyar professzor előtt ez a lehetőség – miután szorosabb kapcsolatba került a múzeum gazdájával és annak kisgyermekével.
– Az emberi kapcsolat legalább annyira jó befektetés, mint ha Mol-részvényeket vásárolnánk – vallja kínai tapasztalatai alapján Bárdi László.
Vlagyimir Putyin
Putyin közölte a feltételeit
