Amerika hadi ösvényen

A jelek szerint George W. Bush amerikai elnök és tanácsadói végképp döntöttek arról, hogy Szaddám Huszein és országa a jelenlegi válságot valamiféle katonai csapás nélkül nem úszhatja meg. Egy elfogulatlan megfigyelő szemében igazolhatónak tűnik az a lázas igyekezet, amellyel a Bush-kormány bizonyítani akarja a világnak az iraki diktátor önimádó hatalmát (nemrégiben 100 százalékos többséggel „nyerte” azt a választást, amelyen egyedül ő indulhatott el), s ezt az USA-ban még a mértékadó politikusok is racionális cselekvésnek titulálják. Az amerikaiak döntő többsége támogatja elnökük akcióját, és talán ez a tény bátorította fel a kormányt arra, hogy mielőbbi háborús cselekvésre szánja el magát.
Közben az amerikai elnök arról is szeretné meggyőzni a közvéleményt, hogy az Egyesült Államok nem iszlámellenes, csupán a gonosz tengelyének tartott Huszeint akarja kiiktatni a forgalomból. Mindezt alátámasztandó, a Bush-kormány az utóbbi hetekben látványos PR-akciókat folytat kül- és belföldön egyaránt. Washingtonban maga az elnök is jó példával akart elöl járni, s az általában Izrael-barát törvényhozók legnagyobb megrökönyödésére meglátogatott egy helybeli mecsetet a ramadán (böjti hónap) végére emlékezvén. A kölcsönös udvariasságok közepette lezajlott vizitnek az volt a nyilvánvaló célja, hogy meggyőzze az amerikai muzulmánokat arról, hogy az elnök szereti őket, csak a diktátorokat nem tolerálja, még ha azok mohamedán „csomagolásban” érkeznének is. Hogy valójában mennyire sikerült meggyőzni erről az amerikai muzulmánokat, ennek feldolgozása még várat magára, de a washingtoni akció egyes megfigyelők értékelése szerint már a küszöbönálló háború előjátékának tekinthető.
Időközben az amerikai védelmi minisztérium helyettes irányítója, Paul Wolfowitz – egy szumóbirkózó alkatával megáldott politikus – Törökországba látogatott, ahol az Irak ellen háborúhoz kért támogatást az ódzkodó kormánytól, cserébe megígérte annak a hatmilliárdos katonai kölcsönnek a leírását, amellyel Törökország 1992 óta adós az Egyesült Államoknak. Ugyanebben az időben Ankarában tárgyalt Törökország uniós csatlakozásáról az angol külügyminiszter, Jack Straw, aki valószínűleg „áthallhatta” Wolfowitz azon megjegyzését, hogy az USA elképzelhetetlennek találná, hogy a törököket nem fogadnák be az európai közösségbe. Egyelőre nem tudni, hogy Európa vette-e az üzenetet, de az nyilvánvaló, hogy Amerika a nagy cél érdekében enyhe nyomást gyakorolt az EU belügyeire.
A külpolitikai offenzíva ezután a Közel-Keleten folytatódott. Washingtoni elemzők szerint Bushnak nem kis erőfeszítésébe került, hogy Ariel Saront meggyőzze arról, hogy nemes gesztusként ajánljon föl a palesztinoknak egy 2005-re teljesen demilitarizált területet – ország gyanánt –, amely a West Banktól egészen a Gázai övezetig nyúlna. A gáláns ajánlat azonban azonnali visszautasításra talált, mert a palesztinok szerint ez azt jelentené, hogy Kelet-Jeruzsálemtől hermetikusan el lennének zárva –, azonban Sarontól még egy ilyen ajánlat is nagyvonalúnak tűnhet. Ez idő tájt azonban a hazai fronton kialakulni látszik egy kisebb méretű, de annál elszántabb háborúellenes szervezet, amely az amerikai társadalmi spektrum legkülönbözőbb csoportjait vonja egybe. Habár az utóbbi hetekben már nem fordulnak elő olyan látványos megmozdulások, mint amilyen október 26-án volt, amikor több mint százezren vonultak föl a fővárosban a háború megindítása ellen tüntetve, a mozgalom egyre erősödni látszik. Az aktivisták tudatában vannak annak a ténynek, hogy az ország nagy része egyetért Washington iraki politikájával, így minden megmozdulás, amit az utcára vinnének, komoly ellenérzéseket szülne. Ezért hangos demonstrációk helyett próbálnak egy olyan bázist kiépíteni – például a szakszervezetek bevonásával –, amely alkalomadtán a háborúellenes kampány mozgatórugója lehet. A mozgalom szóvivői általában magasan kvalifikált értelmiségiek, akik közül sokan Amerika legpatinásabb egyetemein tanítanak. Akad még egy kicsiny, de annál elszántabb gárda, amely az Öböl-háború veteránjaiból tevődik össze, ez utóbbit egészíti ki – mintegy hab a tortán – a vietnami háborúk elleni tüntetésben megedződött nagy öregek csapata is. A már említett washingtoni felvonuláson a demonstrálók olyan plakátokat emeltek a magasba, amelyeken az volt olvasható, hogy az olaj nem ér meg véráldozatot (No blood for oil). A helyzet tehát bonyolultabb, mint első látásra tűnik. Sokan úgy vélekednek, hogy Bush elnök a stagnáló amerikai gazdaság helyzete miatt akar háborúskodni. Az elnök nemrégiben menesztette pénzügyminiszterét, azt a Paul O’Neillt, akit maga Alan Greenspan ajánlott be, de a szókimondó pénzügyminiszter sem tudta megakadályozni a munkanélküliség emelkedését, valamint a GDP immár negyedik negyedévi csökkenését. Ehhez tartozik még az állami költségvetési deficit 167 százalékos emelkedése, amely a terrorizmus elleni globális háború „eredményeként” jelentkezett. Bárhogy is legyen, egy esetleges háborús konfliktust Irakkal a világ már nem kísérne osztatlan elismeréssel.
Ami Magyarország helyzetét illeti, a posztkommunista Medgyessy-kormány elég nehéz helyzetbe került, hiszen a sok semmitmondó ígérgetés után – ez utóbbi a szocialista retorika természetes velejárója – most már valamit illene letenniük az asztalra, de mivel minden olyan jellegű határozatot, amely katonákat küldene külföldre, kétharmados törvénnyel lehet csak jóváhagyni, a Fidesz jó szándékára vannak utalva. A legnagyobb ellenzéki párt a választások óta most először került olyan pozícióba, hogy követeléseket foganatosítson, s éljen parlamenti jogaival. Amikor az egyébként antiszemitázó Juhász hadügyminiszter presztízsveszteségként értékeli egy harcoló kontingens Afganisztánba küldésének megakadályozását, igazából csak saját magát hozza nehéz helyzetbe – egyrészt azért, mert ilyen jellegű kérés amerikai oldalról nem érkezett, másrészt egy Afganisztánban háborús tevékenységet folytató magyar katonákkal szembeni ellenérzés esetleg a magyar hátországot veszélyeztetheti. Finoman szólva nem tiszta a kép a Taszárra érkező több ezer „tolmács” esetében sem, hiszen ha kiderülne, hogy az odaérkezőket harci feladatokra is kiképzik, az egész balatoni régió válhat az al-Kaida terrorcsoport célpontjává.
A közeledő karácsony a keresztény világ legnagyobb ünnepe, így kevésbé valószínű, hogy George W. Bush, az USA 43. elnöke pont ez idő tájt lépne a háborús ösvényre. Még a húszas években történt, hogy a Ford autógyár legnagyobb konkurense, a General Motors óriáscég igazgatója egy felhevült nyilatkozatában azt találta mondani, hogy márpedig mindenki vegye tudomásul, ami jó a General Motorsnak, az jó Amerikának is. A mai Pax Americana (az amerikai világbéke) elv ezt a tézist egy kevéssel megtoldotta, és implicite azt sugallja, hogy ami jó Amerikának, az jó a világnak. S noha Szaddám esetében kétségkívül egy ön- és közveszélyes diktátorral állunk szemben, a végzet útjai gyakran kiszámíthatatlanok.
A szerző politológus