Fültől fülig

Amikor Skrabek a tusnádi állomásról viszszatérőben elhaladt a Páva kisvendéglő előtt, a Trovatore éppen beénekelte magát. Ma-ma-ma-ma-memééééé…ta-ta-ta-ta-tatááááá!
Skrabek a fülére szorította a tenyerét, és továbbloholt a borbélyműhely irányába.
A Trovatore hősies pózba helyezkedett, és dalra gyújtott.

Csak ne vóna galambnak búgása,
Ebbő fakad bánatom forrása,
Mert ha látom szép páros voltukat,
Megsiratnom kell árva magamat.

Görbekerti Murad Jenci, a mokány magyar zabi-kisnemes származék, valamint féltestvére, a szintén zabi-kisnemes ivadék, Darvai Erazmusz, az önjelölt arszlán, a söröző vendégeivel együtt felállva tapsolt, és brávózott a dal végén, mire a Trovatore fennkölt arcot vágva meghajolt, és két ujját a nyúlszájára szorítva csókokat repített a közönség felé.
– Fenomenáli! – örvendezett Murad Jenci.
– Kolosszál máxima! – kiáltotta az arszlán.
A Trovatore az asztalukhoz sietett, és merevre brillantinozott haját tapogatva megkérdezte.
– Valahogy így képzelték nagyságodék? De elvárom a feltétlen őszinteséget!
– Szakasztó így! – bólogatott Darvai Erazmusz.
– Míg soha életembe nem hallottam ezt a szívmarcangó dalt. Szép vót, zengős, mint a fiatal lyány katyója! – jegyezte meg Murad Jenci, mire Darvai ráförmedt.
– Férhess má! Látod, hogy dógom van!
– Mióta itt vagyunk, ahattótul nem hagyol békibe! Tesvér az ilyen? Nem tesvér, hanem szárazganyé!
– Eccő megvágom azt a tilibógyi pofádat, oszt mehecc panaszra a cserepes ragyáho! – csapott az asztalra Erazmusz, aztán barátságosan megveregette az énekes vállát. – Ne törőggyék vele, csak rám figyejjen! Az egész kornyikó cakli-pakli meg van véve!
– Tudniuk kell uraságodéknak, hogy szerenádot csak kivételes esetben vállalok – jelentette ki a Trovatore, majd kérdezés nélkül felhörpintette Murad Jenci vörösborát. – Igaz, hogy a hangom szárnyalni szeret, de én magam indokolt esetben hajlandó vagyok művészileg a legmélyebbre sülylyedni. A pénz beszél uraim, én pedig iszom a szavait.
– Nédd a! Maga se különb, mint más. Fél marék rézgarasé a tulajdon szülőannyát is befogná az eke elé. Az Úr őrözzön azért, amit mondok, de miközben tisztelem, nagyon is gyűlölöm magát – legyintet Darvai Erazmusz. A zsebéből húszforintos bankjegyet húzott elő, bedugta a borospohár talpa alá, aztán Görbekerti Murad Jenci hátára csapott. – Mosmá tied a szó, tesvér! Közöld az aranytorkúval a részleteket!
– Jól viccősz! Iszen nem is tudok semmirű! Há, be vagyok tán avatva? Dehogyis vagyok!
Darvai megrázta a fejét, mint aki nem hisz a fülének, közben cinkos pillantásokat vetett a Trovatore felé.
– Láttya, micsoda csingár patás ördög ez? És még azt meri állítani, hogy egy tejbimbón csüngett velem! – Fehér bőrkesztyűjével barátságosan meglegyezte az énekes arcát. – Éjfékó találkozunk a mitácsi villáknál. Jegyezze meg, hogy a késést nem tűröm! A késéstű pocsék migrén rak tüzet a fejembe!
– Uram! Egy szerenáddal lehetetlen elkésni. Olyan szerenádot még nem zengtek a nagy magyar éjszakába, ami ne lett volna túl korán! – jelentette ki bölcsen a Trovatore, de Darvai finoman letorkollta.
– Jobban teszi, ha nem okoskodik! Magának a nagy esze a torkában lakik, oszt vigyázzon rá, le ni nyejje nekem keresztbe!

A fekete pelerinbe burkolózott, testőrkalapos Darvai Erazmusz, nyomában a szurokfáklyát szorongató Görbekerti Murad Jencivel, alig ért át az Olt rozoga fahídján, amikor a parti fűzfa alól, akár egy szellem, előlépett a Trovatore, s mögötte ott állt az olajos sötétségben Bagó Radu és bandája. A Páva kisvendéglő virtuózait alkalmazták az összes környékbeli szerenádnál. A Trovatore is szívesen dolgozott velük.
– Szeggyék a lábukat emberek! Mingyán éjfélt üt a Szent Ferenc-templom harangja! – aggódott Murad Jenci. A magasba tartotta a fáklyát, és belevilágított a Trovatore arcába. Mindenki látta, hogy az énekes bajsza frissen van pödörve, úgy állt felfelé a két szára, mint a vasvilla.
– Mi ez a hisztéria, kérem? Tőlem máris kezdhetjük! – zengte a Trovatore, és intett a bandának, hogy kövessék Darvai Erazmuszt, aki addigra már előrecsörtetett az áhított ablak irányába. A grófi nyaraló vaskerítése mellett sorakoztak fel, s miközben a muzsikusok előkészítették a hangszereket, letapostak néhány bokor mályvarózsát.
Az arszlán megmarkolta Murad Jenci mellén az inget.
– Ha nem bírsz nyugodni, ha megin beleóbégacc a nótámba, akkor tuggyad, mi vár rád! – Darvai a hüvelykujját végighúzta a tulajdon nyakán.

Sírt a hegedű, veszekedett a klarinét, könyörgött a brácsa, zsörtölődött a bőgő. A Trovatore fényes baritonja felröppent a hegyoldalba, aztán visszahullott, és ezer darabba törve gurult szét a völgyben, mintha valaki üres borvizes palackokat vagdalna a sziklákhoz.

Jaj, be sokszor átgondolám,
Milyen legyen az én babám,
Milyen legyen a kis leány,
Piros-e vagy halovány…

Éppen befejezte a harmadik versszakot, amikor Gulácsy Katinka nyitott ablakában megjelent az égő gyertya. A Trovatore, mintha a virradatot üdvözölné, színpadiasan a magasba lendítette a karját, megdicsőülve jelezte, hogy az ő hangja lobbantotta fel a fényt, mire Darvai lekapta a fejéről a tollas kalapot, és intett Murad Jencinek, hogy lépjen közelebb a fáklyával, világítsa meg őt, amint fél térdre ereszkedik, és pelerinjét szétcsapva bőgi a refrént: Piros-e vagy halovááááány…
Aztán még egyszer: piros-e vagy halovááááány…

A mitácsi szekérút túloldalán, a fatornáccal körbeépített Szent Anna panzió emeletén Skrabek is az ablakban leskelődött. Lekapta a fejéről a bojtos hálósipkát, kiszabadította a sötétítőfüggönyt a nyakkendőtű fogságából, és sastekintetét az éjszakába fúrva próbálta kideríteni, mi a nyavalya folyik a kis tér túloldalán, a mitácsi villasoron. Látta a lobogó fáklyát, a muzsikusokat, a mozgó árnyakat, végül észrevette a gyertyát a kisasszony ablakában. Ő maga is résnyire nyitotta az ablakot, mert egy hangot se akart elmulasztani a szomorúságtól fröcsögő szerenádból. Az az igazság, hogy Skrabek roppant élvezte a banda kifinomult játékát, az énekes szívszaggató baritonját, a művészies hajlításokat.
Az ablakhoz húzta a mosdóhokedlit, utána a selyempizsamájára vette az abbéruhát, arra a vérköpenyt, mert a Nagy Piliske felől csípős éjszakai szél húzott át a völgyön, és egy pillanat alatt kihűlt a szoba. Meggyújtott egy Princess Matildát, és páholyban érezte magát. Bosszankodott, amiért nem értesült előre a szerenádról, mert ha véletlenül értesül, akkor bizony erre az éjszakára időzítette volna a munkát, vagyis szépen megkoronázta volna a szerenádot.
Elképzelte, hogy miközben a sápadt képű kisasszony a gyertyafényes ablakban illegeti magát, ő előlép a rejtekéből, és valamelyik hátsó szobában fültől fülig érő piros vigyort varázsol a gróf úr arcára.
Akkor aztán mindjárt kiderült volna, hogy piros-e, vagy halovány, kuncogott Skrabek.

Mire észrevették, hogy nyílik a sarokszoba ablaka, és megcsillan a puskacső, már alig volt esélyük a menekülésre. A banda tért észhez leghamarabb. Bőséges tapasztalatuk birtokában a zenészek nyomban az útszéli csalitosba vetették magukat, míg Darvai a váratlan fejlemény hatására tanácstalanul toporgott, végül a porba hasalt, és karját a fejére fonta. Görbekerti Murad Jenci viszont lekapta a kalapját, és lengette, hogy emberek, ne lőjetek, de úgy festett, mintha arra hívná fel a figyelmet, hogy ő az, akit le kellene puffantani.
Etyien gróf azonban semmilyen célponttal nem törődött. Kétszer egymásután vaktában durrantott bele a sötétségbe.
– Vigyázat! Még egy lüvés lesz! – kiáltotta a földön hasaló Darvai, és abban a pillanatban az az egy el is dördült. Ezúttal a golyó fütyülését is hallották. Az arszlán feltápászkodott, a pelerinjét porolta. – Na, emberek, ezen is túl vagyunk!
– Hunnan tuttad, hány lüvés durranik? – kérdezte Murad Jenci.
– Spanyol ótómatája van a szarházinak, te csuhéj! Rojo Paladines! Három töttény fér a závárba! – magyarázta Darvai Erazmusz, aztán a zenészek után rikkantott. – Mindenki vissza a helyére! Folytassuk!
A felszólításra egyedül a bőgős kutyagolt elő a bokrok közül. A mutatóujját beledugva megmutatta, mekkora lyukat szakított a hangszerén az utolsó lövedék.
– Lelőtték a bőgőmet. Slussz, befejeztük, kérem. Megyünk haza – közölte szomorúan.
Részlet a szerzőnek az Európa Könyvkiadónál rövidesen megjelenő regényéből