Határ mentén az Orient Expressznél

Lassan gomolygó füst száll fel a vonatok alól, ahogy nyikorogva fékeznek a nagyváradi pályaudvaron. A rozsdászöld kocsik feslett lovakként ugrándoznak a síneken. Kucsmás emberek szállnak le az egyik szerelvényről, kopottas táskáikat vállukra vetik, és elvegyülnek a várótermi emberek között, ahol egy mozgássérült férfi hajtja magát kerekes kocsiján a cókmókok között. A vonatokon, amelyek Románia gyomrából hoztak utasokat, már nem maradt senki sem. Amúgy innen Magyarországra elvinne a hajnali 3 óra18 perckor induló Brassó–Budapest, 10.23-kor a Temesvár–Budapest, 15.18-kor a Brassó–Budapest és 15.38 perckor az Oradea–Budapest között közlekedő vonat. Egykor sokan keltek át a határon, hogy a hatvan kilométerre található Debrecenben bevásároljanak az alapvető élelmiszerekből, de ma már nem megy senki sem vonattal, csak ha más okból nagyon muszáj. Nagyváradtól–Debrecenig és vissza 458 ezer lej, azaz 2800 forint a vonatjegy. Drága is, sokáig is tart az utazás, koszosak és többnyire fűtetlenek a kocsik. Ennyi pénzből négy-öt ember autóval megjárja az utat, nem kell cipekedni, ezért a családok, a barátok inkább összeállnak, úgy kelnek át közúton a borsi, a csanálosi vagy a szatmári román– magyar határon.
A nagyváradi vasútállomáson, a leharcolt Orient Expressz kávézóban áporodott a levegő, a nyers szagot bagófüst próbálja elnyomni, koldusfiúk rohannak ki időnként, egymást kergetve az utcára. A bejáratnál két ember ácsorog. A városban lakó Fóris Sándort innen származó, de már évtizedek óta Budapesten élő leánya látogatta meg. Tegnap nagybetűs nap volt az életükben: Fóris unokájának, az asszony lányának eljegyzését ünnepelték.
– Délre vártuk a kisbuszt, amellyel Budapestre menne a lányom, de késik a járgány… Nagyváradon több cég is foglalkozik magyar területre történő utaztatással: a GIG, a Gabi busz, na meg Stefano, a Pistáról divatosított mikrobuszos társaság – mondja a jól értesültnek tűnő, idős férfi.
– Kettőezerötszáznál kezdődnek a fuvardíjak, s számlát is adnak róla – teszi hozzá nyomatékkal.
Fóris Sándor nyugdíjas buszsofőr húsz évet húzott le a nagyváradi tömegközlekedésben. Nyugdíjasként nem talált munkát a városban, mert azt közölték vele, hogy foglalkoztatását a „forgalom biztonságos lebonyolítása” nem teszi lehetővé. Később, amikor a két ország közötti kereskedelem megpezsdült, az egyik utaztatótársulás munkalehetőséget adott neki, ezért ismeri kitűnően a helyi viszonyokat. – Ha valamelyik sofőr nem érezte jól magát, vagy lebetegedett, én beugrottam helyette. Akkoriban, 1993–94-ben 4000 forintot kaptam egy fuvarért. Előző este elindultam Magyarországra, hogy reggel már a budapesti Keleti vagy a Nyugati pályaudvarról hozhassam ide az embereket – mondja a férfi, majd tovább beszél az utasairól. – Kizárólag „piszlicsáriféléket” szállítottam, akik nagy tételben vásároltak a kínaiaktól ruhaneműt, s azt terítették Nagyváradon és a környéken. Meg kell hagyni, nagyon jól ment nekik – szögezi le csendesen.
Fóris Sándornak két fia és egy lánya van, az unokák száma hét. A leány, akit kikísért a busz indulási helyére, már régóta Budapesten él. A férje a BM Duna Művészegyüttes szólistája volt, vele egy egykori előadáson ismerkedett meg. A négy nyelven beszélő nő akkoriban egy divatáru-kereskedésben, egy vagyonvédelmi vállalkozásnál, majd tolmácsként dolgozott, most pedig egy nagyáruházban csemegepultos a Salgótarjáni úton. Négy gyermekük van; tegnap a legnagyobbik lánynak Nagyváradon tartották az eljegyzését.
– Öt éve ismerik egymást, s természetesen Magyarországon élnek majd – szögezi le az asszony, aztán hozzáteszi: – A fiúnak, aki egyébként könyvelő, van magyarországi tartózkodási engedélye, s mert az élet úgy hozta, most egy budapesti építkezésen dolgozik.
– A református egyház udvarán van egy szép kis vendéglőcske, konyhával – meséli az eljegyzéssel kapcsolatban az ember. – Nagyon jó árban jött ki a vacsora, kifogástalan volt a felszolgálás is. Ezért a pénzért a vendéglőben nem kaptunk volna semmit sem – nyomatékosítja előző mondatát az idős férfi. Egészen lázba jött, ahogy feleveníti a történteket.
– Mi volt a menüsor? – kérdezem, hogy még inkább tegyek a parázsra.
– Jaj, minden, amit az ember el tud képzelni! – kiált fel. – Csorbaleves, húsételek, fasírozott, burgonyasaláta, körözöttek, túró és töltött sajt. Na, gyerekek, lássátok, hogy nem csak a mexikóiak isszák a tequilát – mondtam a harmincfős vendégseregnek. Kipróbáltam, sót szórtam a kezemre, majd citrommal öblítettem le. Nagyon szép ünnep volt, nagyon jól éreztük magunkat.
Közben megérkezik a Stefano-mikrobusz, s a hatalmas csomagokat felváltva cipelik az ülésekhez. Amíg felhörpint egy langymeleg kávét a sofőr, az Orient Expresszben tovább karcolódik Fóris Sándor története. – A fiúunokám harmadéves autószerelő-tanuló, s ha hat hónap múlva végez, elmegyünk innen mi is. Már régóta ezt akarjuk, de kár lett volna megszakítani a tanulmányait, mert nagyon jó helyen van gyakorlaton, a Bors felé menő út mellett, a Skoda-szervizben. Olyan az a műhely, mint egy patika, és szereti a mestere is!
A tervezett országváltás háttereként hozzáteszi: – Nagyszalontán születtem, s büszkeséggel tölt el, hogy „arany paraszt” vagyok. Szalonta mezőgazdasági város, édesapám csizmadia volt, gyermekkoromban sokat jártunk Gyulára, Békéscsabára piacozni. Nagyon ösmertem azt a világot, legutóbb pedig halottak napján voltam odahaza. Nem mentem sehová, csak a temetőbe, az árva sírokhoz. Szerencsére nekünk öregszülőknek korábban megvolt a magyar állampolgárságunk, így csak visszahonosítást kell kérni. A régi idők okiratait elő kell keresni, a születési anyakönyvi kivonatokat le kell másoltatni, majd beadjuk az igényünket, amelyet vélhetően néhány hónap alatt elbírálnak majd. A kétmillió-százhúszezer lejes, azaz a 15-16 ezer forintos nyugdíjamat a román állam fizeti majd továbbra is. Kevés pénz ez itt, de még soványabb Magyarországon. Bezzeg, ha katonatiszt lettem volna, ötmillió lej felett lenne a nyugdíjam, de én nem bánom, hogy ezt az utat választottam – sorolja mondatait a karakteres arcú férfi. Aztán, ahogy könnyes szemmel csókot dob a távolodó buszon ülő leánya felé, reményteljesen közli:
– Jövő karácsonykor már együtt lesz a család. Minden vágyunk, hogy így legyen. Odaát egy nyugdíjas buszvezetőre is szükség van, még a csúcsforgalomban is. Sokat közlekedtem ott. Nekem tetszik. Én tudtam a szabályt, s megismertem az utcákat is. Ferihegy, Gyorsforgalmi út, majd jó előre sávot keresni, s a stadionnál lefordulni jobbra a Keleti vagy a Nyugati felé. Megy ez majd, és kerek lesz a világ…
A határ felé vezető kocsiút mellett az alumíniumgyár két kéményéből dől a füst. Araszolnak az autók. Egy piros Opel Kadett hátulját nyittatja fel a vámos, koszorú van benne. Temetésre.