Ipari kémkedés: végtelen történet?

Aligha kétséges, hogy az ipari kémkedés az új évezredben is megkülönböztetett fontosságú tevékenység a hírszerző és elhárítószervek munkájában. A hidegháború idején senki sem lepődött meg, ha a két szuperhatalom vagy szövetségeseik diplomatáit, külkereskedőit tetten érték. Más kérdés, hogy az utca embere a letartóztatás vagy a kiutasítás tényéből tudta meg: a titkosszolgálati háborúban valaki ismét fennakadt a rostán.

-KIETKINTŐ-
Térségünkben régi hagyományai vannak az ipari kémkedésnek: Ion Mihai Pacepa tábornok, a román hírszerzés egykori főnöke A Kreml öröksége című könyvében kendőzetlen őszinteséggel tárta fel, hogy a román titkosszolgálat munkatársai – Ceausescu személyes utasítására – minden jelentősebb nyugati fejlesztésre kiterjedő „beszerzést” folytattak a hetvenes években. A kelet-közép-európai rendszerváltozások óta – ebben a tekintetben – nem sok a változás a Lajtán innen. A posztkommunista országok ipari kémkedése továbbra is az új technológiák elcsenésére irányul, míg a nyugatiak az éledő konkurenciát gátolják hasonló tevékenységükkel.
Az ipari kémkedés ma is megkülönböztetett fontosságú nemzetbiztonsági kérdés minden ország életében. Ezt bizonyítja az orosz külügyminisztérium hétfői bejelentése: két svéd diplomatát kiutasítottak az országból. Az intézkedés nyilvánvalóan válasz arra, hogy novemberben Svédországból kényszerítettek távozásra két orosz diplomatát, akik a stockholmi székhelyű, kábel nélküli távközlési berendezéseket gyártó LM Ericsson cég titkos dokumentumait szerezték meg. Az eset nemzetbiztonsági kockázatát növeli, hogy az orosz titkosszolgálat a JAS–39 Gripen vadászgépek felszerelésére vonatkozó információkhoz is hozzáférhetett.
Oroszország az ipari kémkedéssel kapcsolatos ügyek gyakori szereplője. 2000. április 5-én az orosz Szövetségi Biztonsági Szolgálat letartóztatta Edmond Pope amerikai üzletembert. A nyugalmazott kapitányt azzal vádolták, hogy államtitkok megszerzéséért kapcsolatot teremtett orosz tudósokkal. 2000. december 6-án húsz év, szigorított börtönben eltöltendő szabadságvesztésre ítélték Pope-ot, ám a súlyosan beteg elítéltet december 14-én Vlagyimir Putyin államfő kegyelemben részesítette. Negyven év óta Pope volt az első amerikai állampolgár, akit kémkedés vádjával letartóztattak Moszkvában – nem csoda, hogy az eset kapcsán az amerikai sajtó a hidegháborús retorikára jellemző hangnemet ütött meg. Áldozatnak nevezték a lebukott amerikait, felhánytorgatták Putyin KGB-s múltját, s az eset kapcsán az orosz demokrácia válságáról értekeztek. A hidegháború évtizedeiben a felderített titkosszolgálati akciókat a „kibocsátó államok” nem ismerték el – a jelek szerint a másik fél felelősségét hangsúlyozó magatartás ma is bevett szokás a nemzetközi kapcsolatokban.
Gyakran előfordul, hogy az új technológiákat belső ember segítségével szerzik meg. A moszkvai katonai bíróság nemrégiben nyolc- évi szabadságvesztésre ítélte az orosz titkosszolgálat munkatársát, Alekszandr Szipacsov ezredest, aki titkos anyagokat akart eladni az amerikai hírszerzésnek. Hasonló esetre az Egyesült Államokban is akad példa. A Virginia állambeli Arlingtonban az idén őrizetbe vették, majd életfogytiglani börtönbüntetésre ítélték Robert Philip Hanssen FBI-ügynököt, akiről bebizonyosodott, hogy tizenöt éven át titkos információkat bocsátott Moszkva rendelkezésére. Az eset utóéletéhez tartozik, hogy az amerikai külügyminisztérium négy orosz diplomatát nemkívánatos személynek minősített, további negyvenhatot pedig felszólított, hogy hagyja el az országot. Válaszul Moszkva ugyancsak kiutasított négy amerikai diplomatát, negyvenhatnak pedig azonnal távoznia kellett. Figyelemre méltó, hogy a bizarr „számháború” és az ipari kémkedéssel kapcsolatos politikai retorziók nem árnyékolják be az amerikai–orosz kapcsolatokat. Nem keltett különösebben nagy feltűnést az orosz Szövetségi Biztonsági Szolgálat bejelentése sem, miszerint a titkosszolgálat munkatársai megakadályozták, hogy a CIA bizalmas információkhoz jusson orosz hadiipari újításokról. Ha ehhez hozzátesszük, hogy George W. Bush és Vlagyimir Putyin minden adandó alkalommal „barátjának” nevezi a másikat, akkor nem nehéz belátni, hogy az állami kapcsolatokban „egy kis kémkedés” bocsánatos bűnnek számít.