Karácsonyi szószóró

Üdvözlet
Nem lehet minden évben szívfacsaró tárcát írni a karácsonyról. Üdvözletet talán. De csak óvatosan, politikailag helyesen, nehogy megsértsünk bárkit is. Tehát: Kedves honjaim, lelkek és persze lelketlenek. Minden viszonzás elvárása és részetekről bármiféle kötelezettség nélkül a legjobbakat kívánom nektek. Környezetbarát, emberbarát, társadalmilag együtt érző, kevés lelki megterhelést okozó, semlegesnemű ünnepet kívánok mindenkinek a saját vallási hagyományai vagy vallástalansága avagy világi szokásai szerint. Vagyis: Kegyelemmel Teljes Karácsonyi Ünnepeket, Boldog Hanukát, Vidám Kwanzát, Örömteli Napfordulót, Mámoros Yuletide-ot, Békés Diwalit, Kellemes Fenyőünnepet és miegyebet kívánok mindenkinek. Anyagilag sikeres, személyes beteljesülést hozó, egészségben tartó következő éve legyen (bármely naptár szerint) mindenkinek nemre, fajtára, színre, korra, felekezetre, világnézetre, fizikai képességre, szexuális beállítottságra és tudatmódosító szer használatára való tekintet nélkül a következő ünnepig. Na.

A kisöreg meg Boltos Jack
Először a dallam bújt elő. Úgy keltem, hogy azt dúdoltam. Aztán előbújt egy sor: „Et le petit pampam chantait mal…” Merthogy francia sanzon volt, amely egy pillanat alatt végbevitte, amihez a kereskedőknek egy hónap is kevés volt: hogy azt a bizonyos karácsonyi érzést fölébressze bennem. A hetvenes évek végén (ha volt ilyen nekik egyáltalán) Párizsban ragadt rám a szám. Méghozzá Juilen Clerc-é, mint később kiderítettem. A Kazaa nevű mp3-as zenetolvajló programmal nehezen, de megtaláltam, és letöltöttem az internetről. Most kottázzam le? Na nem. Inkább elmondom, miről szól. Szöveg: Étienne Roda-Gil.
A „pampam” az „vieillard”, azaz öregember volt. Hát róla szólt a szám. A kisöregről, aki rosszul énekelt egy utcai kórusban. Igen. Egyszer egy sárga, gonosz vénaszszony könyökkel oldalba is vágta. A járókelők közönyösek voltak, az alamizsnák is ritkultak. És akkor megszólal egy angyalhangú gyerekkórus, és együtt énekli a szerzővel a refrént: És a kisöreg egyre rosszabbul és rosszabbul énekelt. Olyan volt ő, folyatódik a dal, mint egy hűséges kutya vagy mint egy öreg ló. A katedrális vízköpői ismerték, és titokban rámosolyogtak. De az emberek azt mondták: a kórus hagyja ott a pályaudvart, ne mászkáljon a városban, tűnjön el a székesegyház mellől is – oszoljon fel. És a kisöreg rosszul énekelt, és egyre roszszabbul és roszszabbul énekelt. A gonosz sárga öregasszony már a templom előtt koldult, amikor a kisöreg megölte magát. A katedrálisról eltűntek a kőangyalok, mert felmentek az égbe, az örökkévalóságba vezetni a kisöreget. És a gyermekkórus harmadszor is megszólal: Ezt a kis öregembert, aki rosszul énekelt. Aki egyre rosszabbul és roszszabbul énekelt. Az ember szíve öszszeszorul. Különösen, ha olyan rosszul rejtegeti érzelmességét, mint én.
Van ennek a dalnak egy angol párja. Részlet egy tinédzser operából a címe, tíz évvel korábbi, mint a kisöreges szám. Szerző: Keith West. Egy bizonyos Jack nevű boltosról, vagyis egy szatócsról szól, aki már nyolcvankét éves, de mindennap korán kel, és beszerzi az embereknek az élelmet. Hogy mennyi félelmet hoz az a nyolcvankét év, csak az tudja, aki megérte. Az emberek észre sem veszik, hogy Jack egyáltalán a világon van. Csak amikor egy nap hiányzik a tej, a tojás, a dzsem meg a többi a reggelizőasztalról. És itt is megszólal egy aranycsengő hangú gyerekkórus: Boltos Jack, Boltos Jack, igaz, amit a mama mond, hogy te már sose jössz vissza? A kórus egyre halkul, és egyre jobban elbizonytalanodik.
Mint az a bizonyos karácsonyi érzés a szívben, ami nem más, mint az összetartozás és az emberi együttérzés, melyet szeretetnek is mondanak, feleim. Ilyen durván is meg lehet fogalmazni, ha nem tudunk énekelni.

A séta
Gyerekkoromban ismeretlen volt a fekete karácsony. Olyan havak voltak, hogy egy kisebb lurkó a túloldalra se látott át az összelapátolt hótól. Tudom, olyan múlt századi dolgok ezek. De hát én egy múlt századi ember vagyok. Ötven évet azon az időtelepen éltem le.
Na, szóval. Szent karácsony este mindig sétálni mentünk, de ez nekem nem tűnt föl. Az üres utcákon húzott a szánkón a nővérem. Aki ilyenkor nem cikizett, nem szekált. Szó nélkül húzta a szánkót, és még beszélgettünk is.
Aztán, hogy nagyobb lettem – vagyis a nővérem is nagyobb lett –, már édesapám húzta a szánkót. Tőle mindenféle dolgot megkérdeztem a Jézuskáról, sőt finoman még az ajándékokra is tereltem a beszélgetést. Amikor már akkora voltam, mint a karácsonyfa, senki sem vitt el szánkózni. Díszíthettem a fát a „másik szobában”. Mert hát csak kettő volt.

Az ajándék
Életemben egyszer lestem ki az ajándékomat. Nagyon ravaszul, a pincében rejtették el. Alulról mágnessel mozgatható két jéghokijátékos volt az ajándok, és pont jó volt nekem. Soha többé nem lestem meg semmit. Azt a kényszermosolyt, amikor megláttam, hogy más ajándékom nincs!

A szaloncukor
Amikor még édesanyám készítette, Chocolates feliratú formába öntve a házi csokoládét! Mert csokoládé se volt eme boldog időkben. Vagyis olyan édességek voltak, melyeket csokoládénak neveztek. Szaloncukor például sokáig nem volt. Hanem amikor lett! A nővérem meg én már karácsony napján, külön-külön ellenőriztük a fát. A narancs-, a kávé-, a vanília-, az eperízű nem érdekelt bennünket. Azt gyorsan visszacsomagoltuk. De ha egy-egy csokoládészínűre akadtunk! Azonnal kiloptuk a papírból, és úgy rendeztük el, hogy még telinek lássék. A végén már csak üres szaloncukorpapírok lógtak a fán.

A három fa
Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer három fa egymás közelében a hegyoldalban. Az első felnézett a csillagokra, és azt mondta, hogy ő kincsesláda akar lenni. A második ránézett a lábánál futó patakra, és azt mondta: Hajó akarok lenni a tengereken, amely királyokat szállít. A harmadik fa lenézett a völgybe, ahol sietős emberek sürögtek-forogtak a városkában, és így szólt: Én itt akarok maradni a hegyen, és olyan magasra akarok nőni, hogy ha fölnéznek rám az emberek, az Isten jusson eszükbe. Én akarok lenni a legmagasabb fa.
Évek múltak el. Eső esett, nap sütött, és a három facsemete felnőtt.
Egy nap egy favágó jött, aki ránézett az első fára. Pont ez kell nekem, mondta, és fényes fejszéjével kivágta a fát. A második és a harmadik fa is így járt.
Az első fát a favágó elvitte az ácshoz, aki jászolt készített belőle kincsesláda helyett. A második fa tényleg egy hajógyártó műhelybe került, és egyszerű horgászcsónakot készítettek belőle. Túl kicsi volt ahhoz, hogy a tengereket vagy a folyókat járja. Elvitték egy kis tóra. A harmadik fa is ugyancsak csodálkozott, midőn a favágó gerendákat vágott belőle, és otthagyta a fatelepen.
Sok nap és éjjel elmúlt, de a három fa nem feledte álmait.
Egy este egy asszony a jászolba tette kisdedét. Arany csillagpor szállingózott reá az égből. Bárcsak tudnék egy bölcsőt készíteni számára, mondta a férje. Szép ez a jászol, mondta az asszony. És az első fa egy pillanat alatt megértette, hogy a világ legdrágább kincsét tartja magában.
Egy este egy fáradt utazó és a barátai telepedtek a csónakba a tavon. Az utazó el is aludt benne. A csónak csöndesen siklott a vízen. Egyszer csak égzengés támadt, és a fa megijedt, mert tudta, hogy ennyi utast képtelen megtartani a viharban. De a fáradt ember felébredt, és azt mondta: Legyen béke. És a vihar, amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan el is nyugodott. A második fa tudta már, hogy az ég és föld királyát viszi.
Egy reggel a harmadik fa elcsodálkozott, amikor a belőle készült gerendákat vették elő. Átcipelték a gúnyolódó sokaságon, és egy férfit szögeztek fel rá a kezeinél és a lábánál fogva. A fa iszonyodott mindettől. De vasárnap reggel, amikor a nap fölkelt, és a föld örömtől remegett alatta, a harmadik fa megértette, hogy Isten szeretete mindent megváltoztatott. A harmadik fát erőssé tette az Isten. Az emberek pedig, minden alkalommal, ha meglátják ezt a harmadik fát, Istenre gondolnak. Jobb ez, mint a világ legmagasabb fájának lenni.
Épp ezért, kedveseim, ha legközelebb becsapva érzitek magatokat, mert nem azt kaptátok, amit vártatok, üljetek le, és legyetek boldogok, mert Isten valami jobbat kíván adni nektek.