Károlyi Mihály nyomdokain

Medgyessy Péter elégedett lehet, mivel kormánya túlélte az első fél évet. A 2003. évi költségvetést ugyanúgy kipipálhatja noteszében, mint az Európai Unióhoz való csatlakozást és a terrorizmus elleni háborúban való aktív magyar részvételt. Hosszú pauza után sínre kerültek a magyar–orosz és a magyar–román külkapcsolatok, miközben az elmúlt hónapok diplomáciai akciósorozata egyetlen állammal sem rontotta meg végzetesen a kapcsolatokat (a kivétel talán Szlovákia, amely nyíltan konfrontálódott a Medgyessy-kormánnyal a kedvezménytörvény miatt).
A keleti vonal erősítéséért azonban nagy áldozatokat kell vállalnia az országnak: az orosz fél jóindulatának zsíros privatizációs falatok, a román kormányfő vállveregetéseinek pedig a kedvezménytörvény felhígítása lesz a várható ára. Nem kétséges, hogy az eurokrata Medgyessy Péter ezt hajlandó lesz megfizetni. A december elsején Adrian Nastase társaságában lezajlott pezsgőzése határozottan azt az üzenetet hordozza, hogy a néhai Károlyi Mihály fejével gondolkodó miniszterelnök minden – eddig nemzeti tabunak számító – ügyet kész alárendelni a baloldali gondolkodásmódban mindig is kitüntetett helyet elfoglaló külpolitikai pacifizmusnak. A tetteket majd az eredmények fogják minősíteni, így a Kempinski Szálló rendezvényét is annak a fényében lehet majd józan fejjel megítélni, hogy milyen irányban változik majd az erdélyi magyarság sorsa a következő években.
Magyarország az Európai Unió kapujában áll. Van már egy brüsszelesített alkotmányunk, és ismeretes a leendő csatlakozási referendum időpontja is, amely végre visszavonhatatlanná teszi a csatlakozást. Először fordul elő a magyar történelemben, hogy egy, az ország szuverenitását érintő kérdésben népszavazás mondja majd ki a döntő szót. Sajnos több mint fél évszázadot kellett várnunk a második világháború után, hogy véleményt mondhassunk Európáról. Ezért a megdöbbentően hosszú várakozásért a kommunista rezsim urait – Medgyessy Pétert és egykori elvbarátait – terheli minden felelősség. Bár tudjuk, hogy 1990-ig kényszerpályán mozgott az ország, és lehet, hogy még mindig Fiume szülötte volt a legkisebb rossz a hatalom csúcsán, mégis a rendszerváltás arculcsapását jelentik azok a sunyi nyilatkozatok, amelyek azt sugallják, hogy az európai népek közösségéhez való csatlakozás gyökerei 1990 előttre nyúlnak vissza. Persze az első szabad választás előtt is voltak Európa-barát lépések, de ezeket a Moszkva zsoldjában lévő, senki által meg nem választott államhivatalnokok tették, és ez akkor is tény, ha felvilágosult és nyugatos gondolkodásmódjukat nem vonhatjuk kétségbe. Németh Miklós, Medgyessy Péter, Horn Gyula és Kovács László nem fognak a negatív figurák közé kerülni a magyar történelem képzeletbeli panteonjában, de ehhez el kell ismerniük: a demokráciát kizárólag az hitelesíti, hogy a hatalom gyakorlói közvetlenül az állampolgároktól kapják a felhatalmazásukat, és egy diktatórikus alapokra épülő politikai rendszert még az sem legitimálhat, ha a kulcsfontosságú külpolitikai és gazdasági lépések gyakorlati végrehajtóit már nem mindenben az a meggyőződés vezérli, mint az „alapító atyákat”.
Ezt azért kell hangsúlyozni, mert amióta a jelenlegi kormány kezében van a hatalom, egyre nyilvánvalóbb az, hogy lopakodva és sunyi oldalpillantások kíséretében megkísérlik az 1990-ben megbukott rezsim legalább részleges rehabilitációját. Ez pedig nyugtalanító, mert több esetben szemmel látható az állampárti emlékeket idéző eszközök felhasználása is: az ingyenesség hamis elvére épülő proletárkultusz élesztgetése, a múltbeli bűnök nemzeti hőstettként történő beállítása, a nyílt és gátlástalan manipulálás a választási rendszer egyes elemeivel, a rendőrség és az igazságszolgáltatás politikai célokra történő leplezetlen felhasználása, az írott, illetve elektronikus sajtó gleichschaltolása, az ellenvéleményeket megfogalmazók elhallgattatásával egyetemben. Ezek olyan lépések, amelyeket az előző kormány soha nem mert volna ilyen formában megtenni, és tegyük hozzá: nem is akart.
Mindezekhez egy szokatlanul agresszív kommunikációs stratégia társul, amelynek nem lehetne helye egy Európába készülő demokráciában. Képtelenség, hogy egy civilizált jogállamban a gyűlölet kis szigeteinek nevezzék azokat az önkormányzatokat, amelyeket az ellenzéki pártok irányítanak. Európában lehetetlen az, hogy gyerekszobába küldjék, a magyar politika rossz szellemének nevezzék, antiszemitának és nacionalistának bélyegezzék azokat, akiknek egyetlen „bűne” az, hogy minimális arányban elvesztették a parlamenti választásokat. Egy magára valamit is adó országban nincs az előző kormányt feljelentgető közpénzügyi államtitkár, és nincsenek a médiát elárasztó kormánykatonák, akik havi többmilliós gázsijuk ellenére képtelenek papír nélkül elmondani azt, hogy miképpen alakult a napi tőzsdeindex.
Egy kulturált országban nem lehet belügyminiszter az, aki nem szakítja meg a nyári szabadságát, amikor az évszázad árvize fenyegeti az ország legsűrűbben lakott térségét. Ugyanez a kormánytag később a pártlogók szavazólapokon való elhelyezését szabályozta alkotmányellenes módon hírhedtté váló rendeletében, megsértve ezzel az esélyegyenlőség elvét. És akkor nem beszéltünk még az egyre többet kritizálható rendőrségről és a pénztelenségtől fuldokló önkormányzatokról, amelyek eddig csak ígéreteket kaptak az új kormánytól költségvetési ügyekben. Mindez fél év alatt. És mi az eredmény? A belügyminiszter és alárendeltjei természetesen még mindig a helyükön vannak, és még akkor sem hullanak a fejek, amikor a revizionisták szabályos rendőrségi engedély birtokában zavarhatják meg az izraelita közösség egyik legnagyobb ünnepét.
Bűnbánatnak nyoma sincs, és még egy miniszterelnöki ejnye-bejnyét sem hallhattunk. Mint ahogy hallgat a baloldali sajtó is, amelyet még az sem hozott ki a sodrából, hogy a honvédelmi miniszter és a kisebbik koalíciós párt elnöke évtizedes képviselői rutinnal a háta mögött képtelen volt arra, hogy a modern parlamentarizmus történetének egyik legfontosabb szavazásán az igen gombot nyomja meg. Akár bocsánatos hiba is lehetne ez az apró malőr, pláne, ha tudjuk, hogy két másik honatya is mellényúlt. Mégis jelzésértékű, hiszen Juhász Ferenc és Kuncze Gábor hosszú hónapok óta nagy csatát vívnak egymással, hogy ki tudja többször pökhendi hangon kioktatni és megbélyegezni a nagyobbik ellenzéki párt politikusait. Hallhattunk tőlük antiszemitákról és tolvajbandáról, jogi gengszterizmusról és veszedelmes nacionalistákról. Lehet, hogy célszerűbb lett volna inkább a gombok nyomogatását gyakorolniuk? És lehetséges, hogy kettejük „tévedése” hosszabb távon legalább annyira aggasztó, mint a Riviérán lebarnult Medgyessy Péter augusztusi toporgása a dunai gátakon, vagy a bölcs homlokráncolásairól elhíresült Kovács László uniós tárgyalási stratégiája, amely a választások előtt tett nagyhangú ígéreteihez képest szánalmasan kevés eredményt hozott?
Lehetséges az, hogy nem csupán a gondolkodásmódjuk hasonlít Károlyi Mihályéhoz, hanem a kritikus helyzetekben megnyilvánuló cselekvőképességük is? Rövidesen újra lángba borul a Perzsa-öböl elátkozott vidéke, és az elképesztően magas államháztartási hiány kezelését sem lehet már sokáig halogatni. Sajnos lesz itt még baj, és közben retteghetünk attól, hogy olyanok kezében van az ország, akik még a Kossuth téri PR-korcsolyázáshoz is jobban értenek, mint a gyors és hatékony döntések meghozatalához.
És ez az a pillanat, amikor kijelenthetjük: talán mégsem kellene Medgyessy Péternek elégedettnek lennie, inkább elő kellene vennie kormányának névsorát, és néhány nevet kihúznia róla egy jó vastag filctollal. Kihúzni, amíg nem késő.