Koppenhágában bontották le a berlini fal utolsó tégláját, noha az alkudozás végén inkább a könyvelők írták a történelmet, mint a politikusok – jegyezte meg a dán fővárosban rendezett csúcs után kissé csúfondárosan az olasz Corriere della Sera. S bár a számok mesterei kétségkívül főszerepet játszottak a bővítési csúcstalálkozó véghajrájában, bizonyos, hogy a koppenhágai randevúra aligha kerülhetett volna sor az európai politika elkötelezettsége, merészsége – és álmai nélkül.
A robbanásszerű bővítéssel és az Európai Konvent alkotmányozómunkájának megkezdésével azonban egyre sürgetőbbé válik a kérdés: mely elképzelések érettek meg arra, hogy a valóságba is átültessék őket, és melyek azok, amelyek megmaradnak álomnak?
A vita nem új keletű, s az első jelentős impulzust Joschka Fischer adta meg. A német külügyek irányítója 2000 májusában a berlini Humboldt Egyetemen tartott nagy jelentőségű beszédet az „európai integráció végcéljáról”, amelyben tulajdonképpen egy föderáció tervét vázolta fel, nem kis disputát gerjesztve ezzel szerte a vén kontinensen. Quo vadis, Európa? – tette fel a régi kérdést a német diplomácia akkori és mai irányítója. Válaszában az integráció kiteljesítését jelölte meg, mégpedig egy alkotmányos szerződésen alapuló föderáció keretében. A külügyminiszter – aki szavai szerint kizárólag saját elképzeléseit és nem a német kormány álláspontját ismertette a hallgatósággal – úgy vélte, hogy az alkotmánynak szigorúan rögzítenie kell majd a hatásköröket az uniós intézmények és a tagállamok között. Saját alapszerződésen kívül az EU-nak saját kormányra és választott elnökre is szüksége lenne, érvelt tovább Fischer, és mindezeken túl felvetette a kétkamarás parlament lehetőségét is. Elképzelése szerint az alsóházban a nemzeti parlamentek tagjai foglalnának helyet, míg a felsőházba az országok vagy – amerikai mintára – azonos számú szenátort, vagy pedig – német mintára – a népességüknek megfelelő számú tagot delegálnának.
A beszéd vegyes visszhangot váltott ki: főként a kétkamarás parlamentről szóló elképzelést fogadták fenntartásokkal, de heves kritika érte a Fischer által indítványozott „úttörő csoport” ötletét is. Az integráció felgyorsítása és a politikai unió kiteljesedése érdekében ugyanis a politikus azt javasolta: hozzanak létre egy „gravitációs központot”. A titokzatos elnevezés valójában néhány felkészültebb ország összefogását takarja, amelyek az Európai Unión belül „előőrssé, mozdonnyá” válnának, ám nem zárkóznának el az új tagok befogadása elől sem. „Európa tudatos politikai újraalapítására van szükség” – szögezte le végül a német külügyminiszter, aki beszédével – akarva-akaratlan – óriási vitát gerjesztett Európában, egyúttal elindította a régóta esedékes disputát az EU jövőjéről.
A Humboldt Egyetemen elhangzott beszéd után Joschka Fischer kapott hideget-meleget, főként Nagy-Britanniában fanyalogtak a német elképzelések hallatán. A britek európai szuperállam létrehozását vetették a német külügyminiszter szemére, és sokak számára már maga a „föderáció” elnevezés is vörös posztónak bizonyult. A britek körében nem váltott ki nagy lelkesedést a „gravitációs mag” létrehozásának ötlete sem. Mint megfigyelők rámutatnak: az ehhez hasonló együttműködésektől London eddig is távol tartotta magát, így például köszönte szépen, de nem kért a közös pénzből, az euróból sem.
Európa-víziókban azonban brit földön sincs hiány. Tony Blair legutóbb november végén Cardiffban vázolta fel, hogy miként képzeli az uniós jövendőt. A kormányfő – aki úgy vélte, hogy a bővítéssel „új Európa” születik – határozottan elutasította a föderális „szuperállamnak” még a gondolatát is, ugyanakkor kiállt az európai alkotmány létrehozása mellett. Mint kiderült, Tony Blair szívesen véget vetne a félévente váltakozó uniós elnökségi rotációs rendszernek, és inkább egy több évre kinevezett elnököt látna szívesen az Európa Tanács élén. Ezzel a kívánságával nincs egyedül, hiszen az úgynevezett ABC-csoport – azaz Aznar, Blair, Chirac – másik két tagja is hasonló álláspontot képvisel. (Ezzel szemben Romano Prodi, az Európai Bizottság elnöke ragaszkodik a váltakozó elnökséghez, mondván, egy állandó elnök kinevezése több gondot okozna, mint amennyit megoldana. Megfigyelők szerint Prodi kimondva-kimondatlanul is attól tart, ha Párizs, London és Madrid elérné célját, azzal jelentősen csökkenne az Európai Bizottság szerepe.) A brit miniszterelnök továbbá azt fejtegette cardiffi beszédében, hogy az EU-nak nagyobb befolyással kell rendelkeznie a nemzetközi porondon, meg kell erősítenie külpolitikáját, és felül kell vizsgálnia az európai védelmi politikát is.
Ne szaladjunk azonban ennyire előre az időben – ugyanis közvetlenül Joschka Fischer berlini beszédét követően újabb fejezettel gazdagodott az európai jövendőt felvázoló elképzelések tárháza. A helyszín ismét Berlin volt, egészen pontosan a frissiben felújított Reichstag, az előadó pedig nem más, mint Jacques Chirac. A francia köztársasági elnök beszéde több ponton összecsengett Fischer európai vízióival, így egyebek között síkraszállt az uniós alkotmány létrehozása mellett, és osztotta a „kétsebességes Európa” gondolatát is. Mint mondta: kell egy úttörő csoport, amely a többiek nélkül is megvalósíthat bizonyos döntéseket. (A két ország politikusai valójában egy percig sem csináltak titkot belőle, hogy az együttműködés motorjaként a francia–német párost képzelik el.) Chirac azonban – Tony Blairhez hasonlóan – kategorikusan elvetette, hogy az EU nemzetek fölötti szuperállammá váljék, és a nemzetállamok Európája mellett tört lándzsát.
Hogy merre tart végül Európa, azt nagymértékben az EU jövőjéről dönteni hivatott konvent, illetve az azt követő kormányközi konferencia jelöli ki. Valéry Giscard d’Estaing, a konvent elnöke egy minapi interjúban így nyilatkozott: a jövő Európájában nem annyira az Európai Bizottság jogköreinek kiterjesztésére, mint inkább a tagok közötti politikai együttműködés erősítésére kell helyezni a súlyt. Elemzők szerint ezzel a „föderalisták” ellen foglalt állást, jóllehet a volt francia államfő ezt nem erősítette meg. Giscard d’Estaing egyébként alig egy hónapja mutatta be az „új Európa”, azaz a készülő uniós alkotmány vázlatát. Az elképzelés több pontja meglehetősen nagy figyelmet váltott ki, és talán még hevesebb vitát gerjesztett szerte Európában. A tervezet több változatot javasol például a közösség nevét illetően; így az Európai Unión kívül felmerült az Európai Közösség, az Európai Egyesült Államok és az Egyesült Európa elnevezés is. (Mint a volt francia elnök egy interjúban kifejtette: ő maga az utóbbi verzió felé hajlik, utalva arra, hogy az Európai Egyesült Államok esetleg aggodalmat kelthet a föderalizmustól tartó tagállamokban.) A vázlat nyomatékosítja, hogy a jövendő Európában a tagok megőrzik nemzeti azonosságukat, és a közösség nyitva áll minden olyan európai ország előtt, amely osztozik értékeiben. A tervezetnek – amely említést tesz a kettős (azaz európai és nemzeti) állampolgárságról, valamint felveti a kilépés lehetőségét is – a kritikusok szerint több hiányossága is van, így például nyitva hagyja a bizottság szerepének kérdését. A dokumentum tényként említi, hogy a miniszteri tanács vezetője afféle európai államfőként fungál majd, ám szerepét, hivatali jogkörét, kinevezésének módját még tisztázni kell.
Hogy ő lesz-e az az európai politikus, akinek telefonszámát annak idején Henry Kissinger kétségbeesetten számon kérte az európai államférfiakon („Milyen számot kell hívnom, ha Európával akarok beszélni?”), még kérdéses, mint ahogy az is, lesz-e egyáltalán államfője Európának. Koppenhága után ennek eldöntése már nemcsak az unió jelenlegi tizenöt tagján, hanem a dán fővárosban meghívót kapott országokon is múlik. Ha ők is úgy akarják.
Butler
A politikai erőszak elítélésére készül határozat az Egyesült Államokban
