– A minap teljesen véletlenül az egyik közösségi oldal feldobta a gólját. Ennyiből tudja, hogy melyik gólról van szó?
– Nem nehéz kitalálni, az osztrákoknak rúgottról a tizenhatos Európa-bajnokságon – mondta lapunknak Stieber Zoltán. – Alighanem mindenkinek ez jut az eszébe rólam és a pályafutásomról, holott az többről szólt, mint egyetlen gólról. Persze, valahol érthető, hiszen negyvennégy év után szerepelt ismét Eb-n a válogatott, az egész ország figyelte a meccseket, de például egy évvel korábban, a finnek elleni selejtezőn lőtt gólomat fontosabbnak tartom.
– A felvételen látszik, hogy amikor a kapu elé ér, felnéz. Emlékszik még, hogy mi járt a fejében annak a tudatában, hogy a gyengébbik, azaz a jobb lábán volt a labda?
– Elég sok időm volt. Láttam, hogy korábbi mainzi csapattársam, Julian Baumgartlinger érkezett balról, gondoltam, visszaveszem a bal lábamra, de végül úgy döntöttem, átemelem a kapuson. Nem tartottam a kockázattól, mert előtte már többször voltam eredményes ezzel a megoldással.
– Mondhatni, hogy ez a gól, illetve ez a meccs volt pályafutása csúcsa?
– Inkább úgy fogalmaznék, hogy ez volt mindenki számára a legemlékezetesebb momentum, de szerintem az Eb előtti hamburgi időszakom idején voltam a csúcson. Még úgy is, hogy a klub sok gonddal küzdött, egymás után többször is osztályozóra kényszerült.
– Huszonhárom évesen lett válogatott, és akkor már az ötödik felnőtt klubjában futballozott, az angol Aston Villa, a Yeovil Town, a német Koblenz, Aachen után éppen a Mainzban játszott, és egyik sem volt magyar. Hogyan került külföldre alig tizenhét esztendősen?
– Még csak tízéves voltam, amikor felfigyelt rám a Manchester United, és a nevem bekerült egy rendszerbe. Később egy angol ügynök intézett nekem próbajátékot a Unitednél, majd az Arsenálnál, és az utóbbival szóban meg is egyeztünk egy kétéves amatőr szerződésben. A mai napig csak találgatni tudom, miért gondolták meg magukat. Úgy volt, Győrbe igazolok Újpestről, amikor hívott az Aston Villa. Nekem elegem volt a próbajátékokból, de végül anélkül is kellettem.
Stieber Zoltán úrrá lett Angliában a kezdeti nehézségeken
– Hogyan birkózott meg azzal ennyire fiatalon, hogy egyedül csöppent egy merőben más világba?
– Ennek már húsz éve, ezért nem szeretném szakmailag összehasonlítani a hazai és az ottani munkát. Én akkor már három éve kollégiumban éltem a szüleimtől távol, de ez azért egészen más volt. Nem beszéltem a nyelvet, de segített, hogy édesapám unokatestvérének a családja Birmingham mellett lakott, velük olykor találkozhattam, ráadásul egy angol család fogadott be, ami nem ugyanaz, mint a saját, de hasonló, és éreztem a gondoskodást.
Nehéz volt az átállás, ugyanakkor annyira akartam profi futballistává válni, hogy tudtam, úrrá kell lennem ezen a helyzeten. Az edzőközpontban gyakran láttam a felnőtt sztárokat, akik gyakran odaültek a mi asztalunkhoz, és ez komoly motivációt nyújtott, közéjük akartam tartozni, a meccsek hangulata pedig magával ragadó volt.
– Mi hiányzott ahhoz, hogy az Aston Villánál befusson?
– Talán az, hogy amikor már rendszeresen együtt edzettem a felnőttekkel és több edzőmeccsen is pályára léptem, új tulajdonos érkezett új koncepcióval. A klub addig előszeretettel épített a saját fiataljaira, ő azonban elkezdett nagy neveket igazolni. Nem mondom, hogy csak ezért nem sikerült beverekednem magamat a csapatba, de komolyan közrejátszott benne.
A Villa nagyon korrekt volt, ajánlott egy év hosszabbítást azzal, hogy továbbra is aligha játszom a felnőttek között, szó lehet kölcsönadásról is, de tudatta, hogy nem gördít akadályt a távozásom elé sem.
Huszonegy éves voltam, jött egy lehetőség a német másodosztályú Koblenztől, és úgy véltem, ott több lesz az esélyem előbbre lépni, mint bejutni a Premier League-be, ráadásul az életforma közelebb áll a magyarhoz, és közelebb is kerülök a szeretteimhez.
– Ez végül is bejött, mert aztán Aachenbe kerülve remek volt a sajtója, a Bundesliga kettő gólpasszkirálya lett, a liga legnagyobb tehetségei között emlegették, ráadásul leigazolta az első osztályú Mainz, majd Egervári Sándor 2011 őszén meghívta a válogatottba is.
– A német futballban addigra már több játékos is tekintélyt szerzett a magyar futballistáknak, gondolok például Dárdai Pálra, Király Gáborra, Szalai Ádámra vagy Huszti Szabolcsra, ugyanakkor Angliában Gera Zoltánon és Király Gáboron kívül senki sem tudott befutni a Premier League-ben, és ez is azt sejttette, hogy Németországban több az esélyem a szép karrierre. A Koblenz másfél év után kiesett a harmadosztályba, én mentem Aachenbe, ahol valóban jól ment.
Az élvonalba tartozó Mainzot kivertük a kupából, én életem addigi legjobb játékát nyújtottam, és a nyáron a Mainz le is igazolt, így 2011 őszén két álmom is teljesült: bemutatkoztam egy topligában és a magyar válogatottban is.
Stieber Zoltán döntéseit a válogatott érdeke szabta meg
– A következő év végén mégis elment a Greuther Fürthhöz. Miért? És igaz az, hogy emiatt lemondott a fizetése feléről?
– Arra már nem emlékszem, hogy mennyivel lett kevesebb a fizetésem, de engem a pénznél jobban érdekelt az, hogy minél többet játsszak. Érdekes kérdés ez, mert olykor választani kell a klub és a válogatott között, nekem pedig mindig az utóbbi volt a fontosabb.
Mainzban az első öt bajnoki közül négyen kezdőként léptem pályára, majd jött az első válogatott meghívóm, és a svédek ellen játszottam is. Visszamenve a klubhoz az edzőm gratulált, de azt mondta, nem látott tíz napja, ezért nem én kezdek,
és akit betett a helyemre jól teljesített, és maradtam a kispadon, ami szokatlan helyzet volt, hiszen Aachenben rám épült a csapat támadó játéka. A válogatott miatt hoztam több olyan döntést is, amelyek a klubkarrieremet hátrányosan befolyásolták, de nem bánok semmit utólag sem, még ha a mai fejemmel bizonyos esetekben talán másként is határoznék.
– A Greuther Fürth nem volt jó döntés?
– De, az volt, az ősszel újra fel is tudtam építeni magamat, jól ment a játék, gólokat is szereztem, ám a tavasz csaknem teljesen kimaradt egy sérülés miatt. A csapat kiesett az élvonalból, a másodosztályban jól futballoztam, és a bajnokság végén el is jutottunk az osztályozóig, amin ugyan elbuktunk a Hamburg ellen, de én annyira jól teljesítettem, hogy a Hamburg kivásárolt a szerződésemből.
Arról már volt szó, hogy szerintem az az időszak volt a pályafutásom csúcsa, kár, hogy a klubon belül az eltérő érdekek miatt nem működött semmilyen rendszer. Az első szezonomban például négy edzőm volt, és nekem hiába ment jól, ha a csapat körül sok minden nem volt rendben, és így nem tudtam magasabb szintre lépni.
Kétszer is osztályozóval maradtunk benn, harmadszor viszont kiestünk, de akkor én már Nürnbergben játszottam kölcsönben, majd elmentem.
– A rövid nürnbergi és kaserslauterni kalandnak van története?
– A nürnberginek van. Az Európa-bajnokság előtt létkérdés volt, hogy játsszak, Bernd Storck megmondta, másként nem lehetek kerettag. Szalai Ádám hasonló cipőben járt, és éreztük, hogy a kapitány a szíve szerint mindkettőnkre számítana. Fél évre mentem kölcsönbe Nürnbergbe, ahol valaki talán megsérült, azért vittek oda. Kényszerházasság volt, mindössze hatszor léptem pályára, de szerencsére az Eb-hez ennyi is elég volt.
Jó kaland volt a DC Unitedben futballozni
– Örök vitatéma az, hogy egy tehetséges játékos mikor menjen külföldre, tizenévesen, hogy az erősebb közegben fejlődjön, vagy itthon fusson be előbb. Melyikkel ért egyet?
– Szerintem ezen kár vitatkozni, mert nincsen általános, mindenkire érvényes válasz. Az egyéntől függ. Nem mindenki érett arra, hogy még szinte kamaszként kiszakadjon a megszokott környezetéből és beilleszkedjen egy idegen kultúrába, többeknek talán éppen ezért siklott ki a pályafutásuk, és nem tudtak megfelelni a tehetségük alapján támasztott várakozásoknak. Nekik jobb felnőttként váltani, de van, aki bátran mehet fiatalon külföldre, mindkettőre akad példa bőven.
Nekem nagyon jót tett az, hogy fiatalon mentem Angliába, és elkerültem a hazai komfortzónámból. Rossz volt egyedül tölteni a karácsonyt, sokszor magányosan tölteni az estéket, de tudtam, valamit valamiért, márpedig én nagy, telt házas stadionokban akartam futballozni, és ehhez ez az út vezetett.
– Miért döntött úgy 2017-ben, hogy hátat fordít Németországban, és az észak-amerikai profi ligában, a DC Unitedben próbál szerencsét?
– Nem láttam már reális esélyt arra, hogy visszakerüljek a Bundesliga élvonalába. Egy alkalommal Kaiserslauternben beszélgettem egy amerikai csapattársammal, és ő mondta, az egyik barátja az Egyesült Államokban dolgozik ügynökként, és kérdezte, engem ez a vonal érdekelne-e. Nyitott voltam rá, kíváncsi voltam, hogyan állom meg a helyemet egy új kultúrában,
jött a DC United-ajánlat, én igent mondtam, és ez életem egyik legjobb döntése volt. Feldobott az új közeg, élveztem a futballt, és a korábbitól nagyon különböző rendszert ismertem meg.
Akkor épült az új stadionunk, és ezért az első hónapban mindig idegenben játszottunk, ami abban a hatalmas országban hosszú és állandó utazásokat jelentett. Kalandnak fogtam fel, ráadásul jó pénzt is kerestem Washingtonban, nagyon örülök, hogy belevágtam.
– Nem tudom kihagyni, hogy talán századikként ne kérdezzem meg: milyen volt Wayne Rooney csapattársa lenni?
– Nagyszerű. Közvetlen személyiség, egy pillanatig sem éreztette velünk, hogy ő több szinttel magasabban futballozott, mint mi. Óriási élmény volt vele együtt edzeni és játszani, és nagyon jellemző rá az, amit az egész világot bejárt gól előtt nyújtott. Én adtam be a szögletet, és a lepattanó labdával az ellenfél megindult, Rooney hatalmas sprintet kivágva becsúszva szerelte a kontrázó csatárt, majd a térfél közepétől gólpasszt adott – ilyen harcos és klasszis volt.
– Washington után miért jött haza, és miért éppen Zalaegerszegre?
– Még egy évig élt a szerződésem, de túl magas volt a fizetésem, ezért a DC jelezte, hogy ha akarok, akkor elmehetek. Kaptam ajánlatot más kluboktól, de közben itthon a nagypapám megbetegedett, és bekerült a sárvári kórházba. Nagyon közel állt hozzám, szerettem volna a közelében lenni, Sallói István, a ZTE sportigazgatója pedig győzködött, hogy menjek hozzájuk, sokat tudnék segíteni.
Ennek a döntésnek köszönhetem, hogy még tudtam találkozni a nagypapámmal, a halála előtt egy órával még bent voltunk nála. Ha maradok az MLS-ben, éppen ment volna a bajnokság, még a temetésre sem jöhettem volna haza, így viszont bár nagyon fájt, hogy elment, megnyugtató, hogy el tudtam tőle búcsúzni.
– Ha belegondol, hogy a kis Stieber Zolika miről álmodott, és most milyen pályafutás van a háta mögött, elégedett vagy van hiányérzete?
– Amiket megálmodtam, azok teljesültek, hiszen szerepelhettem a válogatottban, Európa-bajnokságon gólt szereztem és éveket játszottam az egyik topligában. Ha a részleteket nézzük, akkor ha például Hamburgban jobb a háttér, talán szintet léphettem volna, de összességében nem lehetek elégedetlen. A futballnak köszönhetően ráadásul nyelveket sajátítottam el, sok barátot szereztem, komoly kapcsolatrendszerre tettem szert, és mindennek a hasznát láthatom még.
– A közelmúltban elköszöntek egymással az MTK-tól, viszont más csapat keretében sem szerepel a neve a felkészülés derekán. Hogyan tovább?
– Nincsenek véletlenek. Alakul a jövőm, de ma még korai erről beszélni, hamarosan bejelentem, hogyan alakul az életem.
