Márpedig a BRICS strukturális gyengeségei­ben, belső törésvonalaiban semmi új nincs. A legfontosabb ilyen törésvonal egy nagystratégiai, mondhatni filozófiai kérdés mentén húzódik.

Ennek a geopolitikai vitának a monetáris vetülete az a második törésvonal, ami a dollár világuralmával kapcsolatos. A pragmatikus tábor aggódik a dedollarizálás destabilizációs következményei miatt, míg a keményebb álláspontot képviselők minden erejükkel küzdenek az amerikai valuta dominanciája ellen.

Ezeken a szövetségi szintű feszültségeken kívül a BRICS felületét számos egyéb bilaterális törésvonal tarkítja. Némi cinizmussal ki lehet mondani, hogy a szövetségnek igen kevés olyan tagállama van, amelyik ne inogna a háború peremén egy másik tagállammal. Az első és legfontosabb ezek közül a törésvonalak közül a kínai–indiai feszültség. A pakisztáni–indiai háború és a világ legnépesebb demokráciájának a csatlakozása az USA vezette quadhoz tovább mélyítette a már meglévő árkot. Ha Oroszország és Kína akarata érvényesülni fog, és Pakisztán csatlakozik a BRICS-hez, akkor már két párhuzamos, de összefüggő konfliktuspárral kell számolnunk Dél-Ázsiában.

Nyugat felé haladva, az ott meglévő két konfliktuspár egy sok évtizedes geopolitikai valóság: a kriptoháború Irán és Szaúd-Arábia, illetve Irán és az Egyesült Arab Emírségek között. Ha Nyugat-Ázsiából átkelünk Afrikába, akkor azt látjuk, hogy a két BRICS-tag, Egyiptom és Etiópia között bármikor kitörhet a háború a Nagy Etióp Reneszánsz Gát miatt. Mivel ezek a konfliktusok nem pusztán nagy-, illetve középhatalmi rivalizálások, hanem súlyos területi, erőforrásbeli és vallási-civilizációs alap­jaik is vannak, nem nagyon kell tartanunk attól, hogy a közeljövőben megoldódnak.

Korunk nagy válságai is jelentős mértékben megosztják a mezőnyt. Izrael éppen ügyeletes elítélésében még úgy-ahogy megegyeznek, de például az orosz–ukrán háborúval kapcsolatban jelentős különbségek mutatkoznak a tagállamok álláspontjai között. Miközben a legtöbb tagállam a biztonságos középmezőnyben keresett menedéket, Brazília több alkalommal is Oroszország ellen szavazott az ENSZ-ben.

Az indiai–pakisztáni háború petárdája is egy hasonló megosztottság állapotában villantotta meg egy pillanatra a BRICS tagállamait. Kínát mint Pakisztán legfontosabb szövetségesét, a mindkét hadviselő féllel jó kapcsolatokat ápoló Oroszországot a diplomáciai dilemma bénultságában. A BRICS-aspiráns Törökországot pedig egy súlyosbodó konfliktusban Indiá­val, az előbbi Pakisztán-párti politikája miatt.

Hasonlóképpen megosztott volt a szövetség államainak a Trump-féle vám-Blitzre adott válasza. A védővámok kollektív elítélése csupán az a paraván volt, ami mögött a tagállamok különalkuk megkötését keresték, ahelyett hogy a blokk deklarált küldetésének megfelelően egységesen lépjenek fel az amerikai vámcunami ellen. Jobban belegondolva még ez a látszólagos furcsaság is csupán első látásra furcsaság. Ameddig a szövetség tagjai hasonló protekcionista malomkerekeket akasztanak egymás nyakába, addig nem lehet elvárni tőlük, hogy összefogva, együttes erővel emeljék fel az amerikai malomkövet.

A BRICS konszenzuson alapuló döntéshozatali folyamatának az a kellemetlen következménye, hogy a szimbolikus és/vagy kevésbé lényeges kérdésekben sikerül egységet mímelniük. Azonban abban a pillanatban, amikor súlyponti kérdésekre kerül sor, a törésvonalak a felszínre kerülnek. Némi cinizmussal kimondhatjuk, hogy ez talán az egyetlen olyan terület, ahol a BRICS-nek sikerül a NATO-hoz hasonulnia.

Hogy mit ígér a jövő? Semmi jót.

A felvételüket kérő államok nagy része nyílt konfliktusban áll egyes régi vagy újabb keletű BRICS-tagokkal, vagy pedig más, szintén felvételét kérő államokkal. A NATO-hoz hasonlóan a tagállamok számának a növekedésével párhuzamosan nő a vétójoggal rendelkezők száma is. Mivel minden tagállamnak, úgy a régieknek, mint az újaknak, megvannak a saját szűken megfogalmazott érdekei, minél több tagállammal kell számolni, annál bonyolultabbá válik ezeknek a partikuláris érdekeknek az összhangba hozása és a közös BRICS-érdekek és politikák megfogalmazása. A szervezet a Nyugat-ellenes ideológia széles körű népszerűsége ellenére lassan cselekvőképtelenné válik. Ebben a kontextusban legalábbis valóban a nem-Nyugat NATO-jának tekinthető.

A szerző az Alapjogokért Központ biztonságpolitikai szakértője, lapunk főmunkatársa