Régi meggyőződésem, hogy cikket, elemzést, disszertációt csak széllel szemben érdemes írni. A narratíva-sámfázásból sok haszon nem származik. Igaz ez még akkor is, ha a széllel szemben haladva rengeteg másképp gondolkodóba ütközünk. Főleg olyanokba, akik kényelmesen hátradőlve hagyják sodortatni magukat az ügyeletes hátszéllel. Anno a svéd és a finn NATO-csatlakozás kapcsán nagy élvezettel fúrtam lyukakat az igazhívők által pajzsként maguk elé tartott „legutolsó menedékbe”. Akkor és ott, azokkal a NATO-szkeptikus megnyilvánulásokkal igen kevés barátot szereztem magamnak.
Valószínűleg a jelenlegivel sem fogok, tekintve, hogy Magyarországon a NATO-hívőkkel szemben gyülekezik egy BRICS-hívő tábor is, akik általában ugyanazzal a jóindulatú türelemmel fogadják az elemzői cinizmusomat, mint az atlantista kollégáik. Ehhez az elemzéshez az apropót a néhány nappal ezelőtti, Rio de Janeiróban megtartott BRICS-csúcs szolgáltatta, ami laposságában és érdektelenségében a június végi NATO-csúccsal versengett.
Szóval mi is a probléma a BRICS körül?
Elsősorban az, hogy ez a szervezet talán a legtúlértékeltebb az összes geopolitikai fecsegőklub közül. A szervezet alapját képező, a globális Dél által felhánytorgatott igazságtalanságokat és egyenlőtlenségeket igen nehéz lenne vitatni.
Az emberiség többségének otthont adó BRICS-államok követelése a nemzetközi pálya vízszintesebbé tételére érthető és legitim. Ugyanakkor ne essünk abba a hibába, hogy egyenlőségjelet teszünk a normatív kategóriák és a hideg geopolitikai tények között. Bármennyire szeretnének is egyesek a BRICS mint a nem-Nyugat NATO-ja előtt leborulni, a szervezet sohasem tört ilyen babérokra, és ezért ab ovo nincs értelme ezt a szintű teljesítményt számonkérni rajta.
Ha voltak is olyanok, mint például Tucker Carlson, John Mearsheimer és Steve Bannon, akik egy USA kontra BRICS világháborúval riogattak minket, ha Izrael és/vagy az USA megtámadja Iránt, a tények erősen rácáfoltak a polgárriogató elméleteikre. Június 13-án az izraeli bombák hullani kezdtek a perzsa államra, és a BRICS-beli szövetségesek egy vadászpatront sem küldtek az ajatollahuk megsegítésére. Aki az átlagnál kicsivel jobban ismeri az orosz–iráni, kínai–iráni stb. kapcsolatok hátterét, azt nem igazán lepte meg ez a dolog. Akik viszont a nem-Nyugat NATO-ját látták a BRICS-ben, azok komolyan csalódtak, és a kognitív disszonanciát obskúrus Telegram- és YouTube-csatornákból merített gyógyírokkal próbálták orvosolni, ahelyett, hogy kinyitották volna a szemüket, hogy olyannak lássák a világot, amilyen.
Márpedig a BRICS strukturális gyengeségeiben, belső törésvonalaiban semmi új nincs. A legfontosabb ilyen törésvonal egy nagystratégiai, mondhatni filozófiai kérdés mentén húzódik.
Mi a szervezet végső célja? A jelenlegi, USA által dominált világrend korrekciója, vagy pedig a meglévő világrend lerombolása és felcserélése egy újjal. Ebben a kérdésben India és az arab államok az előbbi mellett voksolnak, míg Kína, de legfőképp Oroszország az utóbbi forgatókönyvet részesítik előnyben.
Ennek a geopolitikai vitának a monetáris vetülete az a második törésvonal, ami a dollár világuralmával kapcsolatos. A pragmatikus tábor aggódik a dedollarizálás destabilizációs következményei miatt, míg a keményebb álláspontot képviselők minden erejükkel küzdenek az amerikai valuta dominanciája ellen.
Ezeken a szövetségi szintű feszültségeken kívül a BRICS felületét számos egyéb bilaterális törésvonal tarkítja. Némi cinizmussal ki lehet mondani, hogy a szövetségnek igen kevés olyan tagállama van, amelyik ne inogna a háború peremén egy másik tagállammal. Az első és legfontosabb ezek közül a törésvonalak közül a kínai–indiai feszültség. A pakisztáni–indiai háború és a világ legnépesebb demokráciájának a csatlakozása az USA vezette quadhoz tovább mélyítette a már meglévő árkot. Ha Oroszország és Kína akarata érvényesülni fog, és Pakisztán csatlakozik a BRICS-hez, akkor már két párhuzamos, de összefüggő konfliktuspárral kell számolnunk Dél-Ázsiában.
Nyugat felé haladva, az ott meglévő két konfliktuspár egy sok évtizedes geopolitikai valóság: a kriptoháború Irán és Szaúd-Arábia, illetve Irán és az Egyesült Arab Emírségek között. Ha Nyugat-Ázsiából átkelünk Afrikába, akkor azt látjuk, hogy a két BRICS-tag, Egyiptom és Etiópia között bármikor kitörhet a háború a Nagy Etióp Reneszánsz Gát miatt. Mivel ezek a konfliktusok nem pusztán nagy-, illetve középhatalmi rivalizálások, hanem súlyos területi, erőforrásbeli és vallási-civilizációs alapjaik is vannak, nem nagyon kell tartanunk attól, hogy a közeljövőben megoldódnak.
Pusztán biztonsági szemszögből nézve a dolgot ezek az egymással szemben álló tagállamok sokkal közelibb és veszedelmesebb ellenfelet látnak a BRICS-szövetségesükben, mint az USA-ban.
Korunk nagy válságai is jelentős mértékben megosztják a mezőnyt. Izrael éppen ügyeletes elítélésében még úgy-ahogy megegyeznek, de például az orosz–ukrán háborúval kapcsolatban jelentős különbségek mutatkoznak a tagállamok álláspontjai között. Miközben a legtöbb tagállam a biztonságos középmezőnyben keresett menedéket, Brazília több alkalommal is Oroszország ellen szavazott az ENSZ-ben.
Az indiai–pakisztáni háború petárdája is egy hasonló megosztottság állapotában villantotta meg egy pillanatra a BRICS tagállamait. Kínát mint Pakisztán legfontosabb szövetségesét, a mindkét hadviselő féllel jó kapcsolatokat ápoló Oroszországot a diplomáciai dilemma bénultságában. A BRICS-aspiráns Törökországot pedig egy súlyosbodó konfliktusban Indiával, az előbbi Pakisztán-párti politikája miatt.
Hasonlóképpen megosztott volt a szövetség államainak a Trump-féle vám-Blitzre adott válasza. A védővámok kollektív elítélése csupán az a paraván volt, ami mögött a tagállamok különalkuk megkötését keresték, ahelyett hogy a blokk deklarált küldetésének megfelelően egységesen lépjenek fel az amerikai vámcunami ellen. Jobban belegondolva még ez a látszólagos furcsaság is csupán első látásra furcsaság. Ameddig a szövetség tagjai hasonló protekcionista malomkerekeket akasztanak egymás nyakába, addig nem lehet elvárni tőlük, hogy összefogva, együttes erővel emeljék fel az amerikai malomkövet.
A BRICS konszenzuson alapuló döntéshozatali folyamatának az a kellemetlen következménye, hogy a szimbolikus és/vagy kevésbé lényeges kérdésekben sikerül egységet mímelniük. Azonban abban a pillanatban, amikor súlyponti kérdésekre kerül sor, a törésvonalak a felszínre kerülnek. Némi cinizmussal kimondhatjuk, hogy ez talán az egyetlen olyan terület, ahol a BRICS-nek sikerül a NATO-hoz hasonulnia.
Mindezt összefoglalva elmondhatjuk, hogy a BRICS tagállamai között igen nagy az egyetértés a szervezet negatív céljaival kapcsolatban. Nemet az amerikai szabályokon alapuló világrendre, nemet az USA kulturális imperializmusára, nemet a katonai erő alkalmazására (kivéve, ha ezt ők maguk teszik). Azonban abban a pillanatban, amikor közös és pozitív geopolitikai célokat kell meghatározni, a szervezet cselekvőképtelenné válik.
Hogy mit ígér a jövő? Semmi jót.
A felvételüket kérő államok nagy része nyílt konfliktusban áll egyes régi vagy újabb keletű BRICS-tagokkal, vagy pedig más, szintén felvételét kérő államokkal. A NATO-hoz hasonlóan a tagállamok számának a növekedésével párhuzamosan nő a vétójoggal rendelkezők száma is. Mivel minden tagállamnak, úgy a régieknek, mint az újaknak, megvannak a saját szűken megfogalmazott érdekei, minél több tagállammal kell számolni, annál bonyolultabbá válik ezeknek a partikuláris érdekeknek az összhangba hozása és a közös BRICS-érdekek és politikák megfogalmazása. A szervezet a Nyugat-ellenes ideológia széles körű népszerűsége ellenére lassan cselekvőképtelenné válik. Ebben a kontextusban legalábbis valóban a nem-Nyugat NATO-jának tekinthető.
A szerző az Alapjogokért Központ biztonságpolitikai szakértője, lapunk főmunkatársa
