Mindez ugyan evidencia, de a globális valóságipari művek, vagyis a média ezt egy olyan hamis értelmezési keretbe ágyazva és olyan hamis fogalmakkal írja le, amely képes a döntő többséget a globális hazugságok ketrecében tárolni. Ezt az önmagában is igen súlyos helyzetet az teszi végzetes fenyegetéssé, hogy ahol a nyugatias létmód anyagi gazdagságot volt képes létrehozni, ott a Nyugat legbelső tereihez hasonlóan rohamos gyorsasággal csökken a termékenységi ráta, vagyis az a mutatószám, amely megmutatja azt, hogy egy nő átlagosan mennyi gyereknek ad életet. Egy amerikai demográfus, Ben Wattenberg szerint „the capitalism is the best contraceptiv”, vagyis a kapitalizmus a legjobb fogamzásgátló. Amikor ezt a szállóigévé vált mondatot kimondta, még nem tudhatta például azt, hogy Kínában, ahol több évtizeden át anyagilag súlyosan büntették azokat a családokat, amelyek egy gyereknél többet merészeltek vállalni, ma már egy gyermeket sem akar a fiatal kínai nők többsége. Mindez Kína soha senki által el nem képzelt intenzitású és mélységű nyugatosításának a közvetlen következménye. Előbb Japán, aztán Kína és a legmegrendítőbb módon most Dél-Korea mutatja meg, hogy a nyugatias létmódra épülő anyagi „jólét” nemcsak saját „szülőjét”, a Nyugatot pusztítja el, hanem ugyanilyen vagy még brutálisabb módon pusztít a több ezer éven át ősi szakrális hagyományra épülő kelet-ázsiai társadalmakban is. 

Ám ez a demográfia démonainak csak az egyik oldala. A másik oldalt Fekete-Afrika képviseli, ahol viszont továbbra is rendkívül magas a termékenységi ráta, átlagosan hat körül van, de Niger és Csád esetében akár kilenc is lehet. Ennek fő oka, hogy a kislányok már 14 éves korban szülni kezdenek, amikor még szül a 28 éves anyuka és a 42 éves nagymama is. Azt talán nem kell különösebben hangsúlyozni, hogy az a plusz hárommilliárd ember, amennyivel Afrika népessége növekszik majd a 2100-ig terjedő időben, a szó szoros értelmében a semmibe születik bele. Életterében sem ivóvíz, sem termőföld nincs elég már a ma ott élőknek sem, a század végén pedig pláne nem lesz, így más választása nem nagyon marad majd, mint hogy a helyi nagyvárosok nyomornegyedeiben, vagy az akkorra már mai népességének felét elvesztő és így elnéptelenedő Európában próbálja életét a primer fiziológiai szinten fenntartani. Ennek egyik következménye az lesz, hogy a legnagyobb népességű afrikai városok lakóinak a száma nyolcvanmillió fölé emelkedhet, a másik pedig az, hogy Európa általános társadalmi, gazdasági, politikai és kulturális káoszba süllyed, akárcsak az elképzelhetetlen lokális városszörnyetegek. 

A mai Európa uralmi struktúráinak döntő többsége nemcsak, hogy nem akar mindezzel szembesülni, de mindent igyekszik megtenni azért, hogy megakadályozza, hogy az ezt a fenyegetést elbeszélni képes narratíva helyet kapjon a nyilvánosságban. Magyarország így lényegében az egyetlen olyan hely, ahol ez a helyzet elbeszélhető és a teendők megbeszélhetők. Aligha véletlen, hogy a több mint másfél évtizede ezt a narratívát következetesen vállaló Orbán Viktor magyar miniszterelnök nagyon „útban van” a káosz urainak. 

A jövő évi választás egyik legdöntőbb kérdését így e civilizatórikus mélységű kihívást jelentő demográfiai dilemmák adják majd. Nem árt felkészülnünk már most minderre.

A szerző közgazdász