Előfordul, hogy a vitatott célpont értékét csökkentjük, s van, hogy az eszkalációval való tudatos játék kényszerít ki engedményt. Az 1991-es Öböl-háború korlátozott célú beavatkozás volt: Kuvait felszabadítása, nem pedig Irak totális felszámolása. A kényszerítés Achilles-sarka mégis az ellenfél pszichológiájának ismerete. A kultúrákat, civilizációkat elválasztó kerítés mellett pipiskedve ritkán látunk át, illetve ritkán látunk bele az ellenfél fejébe. A tévedések, félreértések és a tükörkép-képzések kára pedig gyakran felbecsülhetetlen.

Nem minden győzelem teremtetett egyenlőnek, és az alacsonyabb szint sikere nem garantálja a magasabb szintű eredményt. Ez a klasszikus diszkonnekt, amit főleg Raymond Aron munkásságából ismerünk. A taktikai szinten csaták és összecsapások megnyerése számít. A hadműveleti szinten egy teljes hadjárati cél elérése. A stratégiai szinten a háború átfogó politikai céljainak megvalósítása. A nagystratégiai szinten pedig a háború utáni állapot minősége, a fenntartható, a korábbinál jobb rend létrehozása a tét. 

A győzelem értelmezése nem választható el a győzelem mérésétől. A zászló a városháza fölött, a halottak és a foglyok száma ma már kínosan szűk mérce. Az objektív és a szubjektív jelzők együtt adják ki a valóságot. Az objektív győzelem kézzelfogható: terület elfoglalása, formális fegyverletételek, békeszerződés, rezsimváltás. A szubjektív győzelem azonban a közösségi önkép, a narratíva és a politikai önigazolás tere. Még a papíron vesztes fél is érezheti magát győztesnek, ha megőrizte becsületét, identitását, vagy magasabb erkölcsi célra tudja felfűzni a küzdelmet. A két dimenzió súlyozása stratégiai következményekkel jár. Aki a tárgyi eredményeket fetisizálja, az a kinetikus műveletekben lát döntést; aki a percepciót tartja meghatározónak, az információs és pszichológiai műveletekben keres áttörést. Önmagában mindkét megközelítés szükséges, de nem elégséges. Csupán az objektív és a szubjektív mércék együttes vizsgálata adhat útmutatást a győzelem felé vezető úttal kapcsolatban.

A politikai szintű helyzetértékelést a következő három vektor mentén kell elvégezni. Először: teljesültek-e a háborús célok, a rendezés kinek kedvez, tartós-e az új helyzet? Másodszor: sikerült-e kontrollt gyakorolni a fizikai tér és a lakosság felett, semlegesítették-e az ellenfél katonai képességeit, megőrizte-e saját harcképességét a győztes? Harmadszor: nem vált-e pirruszivá az eredmény, fennmaradt-e a belföldi legitimitás, és kapott-e nemzetközi elismerést az új rend? Ehhez társulnak a pszichológiai lakmuszok. A „megbánás” vizsgálata – mennyire bánja a társadalom utólag a választott háborús irányt – gyakran többet mond, mint a statisztika. És ott a kíméletlen, de hasznos kérdés: a végén melyik oldalon állnál szívesebben? Ezek a szubjektív tesztek a hosszú távú politikai, gazdasági és erkölcsi következményeket is beemelik a kalkulusba, s nem egyszer pontosabban jelzik a valódi kimenetet, mint a veszteséglisták adatsorai.

Divatos tézis, hogy a modern háborúkban a győzelem fogalma elavult, sőt veszélyes. Az érvek ismerősek: a győzelem csak totális hódítás lehet (ami ma irreális és erkölcsileg védhetetlen), az etikai korlátok kizárják a döntő sikert, a konfliktusok végtelen mocsárrá válnak, a legitimitás keresése pedig gúzsba köti az erőalkalmazást. Ez a fajta elmélet többek között azért vált egyre népszerűbbé, mert a háború tudománya és művészete egy sui generis szakma, amit valaki vagy elsajátított, vagy nem. Moralizálni viszont mindenki tud.

A győzelem lehetetlenségének az elmélete persze több ponton sántít.

Kategória- és definíciós hibát követ el, amikor összemossa az etikát a stratégiával, és egy testcsellel a megsemmisítéssel azonosítja a győzelmet. Ha viszont a céljainkat úgy határozzuk meg, hogy a győzelem egy igazságos és stabil politikai végállapot elérése legyen, a krajcáros moralizálás máris elveszti végítéletszerű élét. A szelekciós torzítás is túlórában dolgozik, kizárólag elhúzódó intervenciókra fókuszál (Irak, Afganisztán), miközben elhallgatja a korlátozott, mandátumhoz kötött, de sikeres beavatkozásokat, mint az 1991-es Öböl-háború vagy a Sierra Leone-i intervenció. Történelmi ellenpéldák tehát léteznek, amelyek nem hódításra, hanem konkrét igazságtalanság megszüntetésére irányultak és sikeresen elérték céljukat. Végül pedig: a nehéz nem azonos a lehetetlennel. Az etikai és gyakorlati korlátok fegyelmezik a stratégiát, de nem teszik semmissé.

Másodszor a jus post bellum szempontjait a kezdetektől integrálni kell: intézményépítés, jogrend, visszailleszkedés nélkül a győzelem időzített patthelyzet. Harmadszor feltételalapú mérőszámokra kell átállni: a „hány ellenség esett el?” típusú mércék helyett azt mérni, ami a kijelölt végállapotot szolgálja. Negyedszer a legitimitást képességként kell kezelni, a nemzetközi mandátum és a helyi társadalom együttműködése nem béklyó, hanem erőszorzó. Ötödször a lezárást már a belépéskor meg kell tervezni, világos kimeneteket, tárgyalási pozíciókat és deeszkalációs „lehajtókat” kell kijelölni.

Végül, de nem utolsósorban, ideje örökre eltemetni a „kilépési stratégia” káros fogalmát. Ha már háborúba indulunk, életet, tulajdont és morális értékeket téve kockára, akkor az egyetlen említésre méltó „kilépési stratégia” csak a győzelem lehet.

A szerző az Alapjogokért Központ biztonságpolitikai szakértője, lapunk főmunkatársa