A „győzelem” valaha zászlókitűzést és feltétel nélküli kapitulációt jelentett. Ma inkább kényes egyensúly, a politika, a társadalmi legitimitás és a fenntartható politikai konstruktumok metszéspontja.
Furcsa paradoxon ez.
Miközben a fejlett haderők technikai fölénye nő, a valódi stratégiai győzelem – úgy a meghatározás, mint a megvalósítás szintjén – egyre nehezebben megfogható. Nem elég csatákat nyerni, rendezett és főleg prezentálható végállapotot kell teremteni, ahol a katonai eredmény kézzelfogható politikai haszonná alakul át. A modern konfliktusok természete, a globális összekapcsoltság és a közvélemény elvárásai együtt alakították át a hagyományos képletet.
Manapság a győzelem annyit ér, amennyit a háború utáni rend tartósságában, a honi és nemzetközi elfogadottságban és a politikai rendezés fenntarthatóságában megőriz.
Egy nemzet stratégiai kultúrájában gyökerező győzelemképzete az, ami meghatározza a politikai célokat, a katonai-diplomáciai tervezést és végrehajtást, továbbá a lezárás feltételeit. Nem dichotomikus fogalomról van szó, hanem egy spektrumról, amelynek egyik végén a klasszikus megsemmisítő logika, a másikon a viselkedést formáló kényszerítés áll. Clausewitz ma is iránytű: a háború továbbra is a politika folytatása más eszközökkel, s a győzelem lényege az ellenfél akaratának megtörése a saját politikai cél érdekében. Ehhez a „súlypont” felismerése a kulcs, legyen az a reguláris haderő törzse, a főváros, egy létfontosságú szövetséges vagy bármely kohéziót adó elem.
Mindez persze csupán Clausewitz ideális típusa. A nagy teoretikus maga is tisztában volt azzal, hogy az elméleti „totális” háború nem azonos a gyakorlat korlátozott, tökéletlen háborúival. Ugyanakkor a modern kudarcok egyik gyökere, hogy a haderők – gondoljunk például Irakra – túlságosan az ellenfél eszközeinek szétzúzására összpontosítanak, miközben az ellenállás gyökereit érintetlenül hagyják. Katonai siker politikai transzformáció nélkül nem győzelem, csupán egy elhúzódó patthelyzet. A „katonai” címszó alatt sem pusztán a bakancshúzót és a fegyverolajat kell érteni.
A diplomácia, a gazdasági nyomásgyakorlás, az információs műveletek nem ellentétei, hanem a kiegészítői a hadviselésnek. Ebből kifolyólag a győzelemnek a kinetikuson kívül számos egyéb mértékegysége is van.
A nyers erő logikája a teljes fizikai dominanciára és a feltétel nélküli megadás kierőszakolására épít. A második világháború klasszikus példa erre, amikor a tengelyhatalmak ipari és katonai bázisát porrá zúzták. A nukleáris korban azonban a nagyhatalmak közti összecsapás e módszere kölcsönös megsemmisülés kockázatát hordozza, ezért korlátozott a mozgástere. A kényszerítő stratégia ezzel szemben az ellenfél költség–haszon kalkulációját írja át: van, amikor a céljainak elérését tagadjuk meg tőle és van, amikor folyamatos költséget okozunk.
