A kísértetként hazajáró földrajz szerepe persze itt sem közömbös. Az esettanulmányokból a találkozók három fő helyszíntípusa rajzolódik ki: amerikai földön (Washington, Camp David), szovjet/orosz területen (Moszkva, Szentpétervár) és a harmadik, többé-kevésbé semlegesnek tekinthető vadászmezőkön. Ez utóbbi kategória különösen az érzékeny politikai helyzetekben bizonyult hasznosnak és hozott eredményeket, például Genfben (háromszor), Bécsben (kétszer) és Helsinkiben (kétszer). Továbbá ott vannak még a csúcsdiplomácia történetének ikonikus „különkiadásai”: Reykjavík (1986), Glassboro (1967) és Málta (1989).

A helyszín üzenete, a bizalmi közeg, a protokolláris súly, a szimbolikus jelentőség és a közös nosztalgia. A csúcstalálkozók földrajza potens katalizátor, de csodát önmagában nem tesz.

Miről érdemes beszélni?

A csúcstalálkozók témáinak listája hosszú. Az adatsorokból kiemelkedő mintázatok pedig igen egyértelműek. Az egyik, hogy

A folyamat végtermékei legtöbbször szerény keretek, nyilatkozatok, ideiglenes tűzszünetek. Az európai biztonsági kérdések (Berlin, CSCE/OSCE, NATO–Oroszország) is vissza-visszatérnek; az emberi jogi napirend hullámzóan, de állandóan jelen van; a gazdaság és energia témaköre pedig a posztszovjet időszakban vált megszokottá. Ezek látványos, de többnyire nem vörösszalag-átvágós, szerződést produkáló kimenetekkel.

A számok mögötti logika: mi korrelál a sikerrel?

A találkozók kimenetelének osztályozása igen egyszerű. Valódi és azonnali sikerről akkor beszélhetünk, ha kézzelfogható, aláírt megállapodás vagy de facto tartós deeszkaláció születik. Vegyes osztályzatot akkor kap a csúcstalálkozó, ha van mozgás, de nincs hosszú távú kötőerő. A hírhedten gazdátlan kudarcról pedig akkor beszélünk, ha a piskóta legkevésbé sem áll össze. 

A témakör és a kimenetel közötti összefüggésrendszer szintén tanulságos. A fegyverzet-ellenőrzési fókusz közel 35 százalékos sikerarányt mutat. Ez a siker pedig igen nagyban függ az alapos előkészítéstől. A regionális konfliktuscentrikus napirend szerényebb, alig 25 százalékos sikerrel kecsegtet. Ez a kategória jellemzően a „vegyes” osztályzatot kapja. A végtermékek általában folyamatok, keretek és munkacsoportok, nem látványos áttörések. A gazdasági és energia témájú csúcstalálkozók, továbbá a különféle humanitárius ügyek akkor kerülnek közelebb a sikerhez, ha ezeket sikerül egyéb tématípusokhoz árukapcsolni.

Az sem véletlen, hogy

A késői hidegháború sem maradt adós: INF (Washington, 1987), Start I (Moszkva/Kijev, 1991) – nagy tétek, nagy aláírások. A posztszovjet korszakban a siker ritkább, de létezik: SORT/moszkvai szerződés (2002), New Start (Prága, 2010), korábbról pedig a Camp David-i nyilatkozat (1992), amely újrafogalmazta a szuperhatalmak közötti viszonyt, majd pedig a hármas nyilatkozat (1994) Ukrajna nukleáris leszerelésének alapját vetette meg.

Budapest, 2025 – a kilátásokról józanul

És akkor térjünk a lényegre: mit várhatunk a kilátásba helyezett 2025-ös budapesti csúcstól, amelyet az ukrajnai háború árnyéka határoz meg? A történelmi analógia józanságra int. Ha a napirend elsődlegesen egy élő, nagy intenzitású regionális konfliktus menedzselése, akkor a statisztika szerint a legvalószínűbb kimenetel a „vegyes” kategóriaosztályzat. Szándéknyilatkozatok, tűzszüneti vázlatok, munkacsoportok, esetleg átmeneti deeszkaláció, de kevéssé valószínű egy, a felekre kötelező erejű, nagy horderejű megállapodás.

Ez a mintázat az évtizedek folyamán semmit sem veszített a validitásából. Az Oroszország háborús céljai és Ukrajna elutasított területi engedményei között tátongó szakadék aligha hidalható át egyetlen ülés alatt. A diplomáciatörténet is erre figyelmeztet. Amikor a felek stratégiai minimumai nem érnek össze, a csúcsok megbicsaklanak. Gondoljunk csak Reykjavík 1986-os feszült végjátékára vagy Bécs 1961-es komor tanulságaira. De vannak persze reménysugarak is. A hatalmas tét képes motiválni az érdekelt feleket, és a magyar külpolitika csendes lobbitevékenysége is segít.

A budapesti csúcs feladata most nem a csoda, hanem a feltételek megteremtése. A diplomáciában pedig ez néha maga a csoda.

Az egyre gyorsuló világrendváltás kontextusában pedig egyre több tapasztalt közvetítőre lesz szükség.

A szerző az Alapjogokért Központ biztonságpolitikai szakértője, lapunk főmunkatársa