Az orosz–amerikai csúcstalálkozók anatómiája

Vélemény

Robert C. Castel: Az orosz–amerikai csúcstalálkozók anatómiája

A gyorsuló világrendváltás kontextusában egyre több tapasztalt közvetítőre lesz szükség.

Robert C. Castel

konfliktus Oroszország Amerika csúcstalálkozó fegyverzet siker diplomácia 2025. 10. 25. 6:42

Fotó: Wikipedia

Aki ma a feltételes módban készülő budapesti csúcstalálkozóra tekint, óhatatlanul történelmi visszapillantó tükörbe néz. A II. világháború végétől napjainkig ívelő amerikai–szovjet, majd amerikai–orosz államfői diplomácia a legkevésbé sem a fényes pillanatok és a nagy kézfogások sorozata. Feszült jelenetek, félbeszakadt egyeztetések, és sok „se hús, se hal” zárónyilatkozat is éppen úgy hozzátartozik a csúcstalálkozók krónikájához, mint az áttörő jellegű sikerek. A rendelkezésre álló összegzések szerint a teljes korszak – a korai második világháborús katonai-politikai együttműködéstől egészen 2025-ig – 74 államfői találkozót számol, amelyek kimenetele beszédes: 57 „vegyes”, 14 „siker”, 3 „kudarc”.

Ennek a 74 esettanulmánynak egész sor igen fontos tanulsága van. Az egyik, hogy

a „siker” mindig ritka kivétel, semmiképpen sem szabály. A másik, hogy a siker tipikusan nem a nagy konfliktusok forrpontján születik, hanem gondos előkészítés, technikai egyeztetések és jól körülhatárolt témakörök nyomán.

A diplomácia nem romantikus műfaj, hanem a jól átgondolt és precízen felépített apró legókockák felhőkarcolója.

Időrend és ritmus: amikor a történelem lélegzik

Az államfői csúcstalálkozók gyakorisága korszakonként erős hullámzást mutat. A II. világháború és a közvetlen utóidőszak (1943–1945) a hadi koordinációról és az új világrend körvonalairól szólt. A korai hidegháború (1955–1967) idején a nagypolitika idegrendszere pattanásig feszült. A látványos botlások, mint például a U–2 incidens miatt széteső 1960-as párizsi csúcs, igen hosszú árnyékot vetettek maguk elé. A détente, azaz az enyhülés (1972–1979) ezzel szemben „szerződéses aranykorként” emelkedik ki a vizsgált esetek közül. Sok formális csúcstalálkozóval és nem kevés átütő eredménnyel. A késői hidegháború (1985–1991) ismét felpörgette a tempót, Reagan és Gorbacsov személyes kémiája fontos áttöréseket hozott.

A posztszovjet évek (1992–2000) is meglepően sűrű menetrendet produkáltak a maguk huszonhárom találkozójával, amelyek főként a partnerségi keretek és a támogatási mechanizmusok körül forogtak. A 2001–2014 közötti időszak is sok sikeres tárgyalást mondhat magáénak – főként a fegyverzet-ellenőrzés terén. 2015-től napjainkig a strukturált csúcspolitika újra elvékonyodott, 2017 és 2025 között mindössze öt vezetői találkozót jegyezhetünk fel.

A ritmus tehát önmagában nem tekinthető a béke barométerének. Inkább azt jelzi, mikor és hogyan képesek a felek egy-egy szűkre szabott témában megállapodni, beletörődve abba, hogy a geopolitika tektonikus törésvonalai ritkán zárulnak össze egyetlen ülés alatt.

Hol terem a kompromisszum?

A kísértetként hazajáró földrajz szerepe persze itt sem közömbös. Az esettanulmányokból a találkozók három fő helyszíntípusa rajzolódik ki: amerikai földön (Washington, Camp David), szovjet/orosz területen (Moszkva, Szentpétervár) és a harmadik, többé-kevésbé semlegesnek tekinthető vadászmezőkön. Ez utóbbi kategória különösen az érzékeny politikai helyzetekben bizonyult hasznosnak és hozott eredményeket, például Genfben (háromszor), Bécsben (kétszer) és Helsinkiben (kétszer). Továbbá ott vannak még a csúcsdiplomácia történetének ikonikus „különkiadásai”: Reykjavík (1986), Glassboro (1967) és Málta (1989).

A helyszín üzenete, a bizalmi közeg, a protokolláris súly, a szimbolikus jelentőség és a közös nosztalgia. A csúcstalálkozók földrajza potens katalizátor, de csodát önmagában nem tesz.

Miről érdemes beszélni?

A csúcstalálkozók témáinak listája hosszú. Az adatsorokból kiemelkedő mintázatok pedig igen egyértelműek. Az egyik, hogy

a fegyverzet-ellenőrzés és a stratégiai stabilitás – SALT I/II, ABM, INF, Start I/II, SORT, New Start – egyfajta „előzési sáv”, ahol a siker esélye mérhetően a legnagyobb. Ugyanakkor a „forró” regionális konfliktusok – Laosztól a Közel-Keleten át Koszovóig, Csecsenföldig és Szíriáig – jellemzően „vegyes” értékelést kapnak.

A folyamat végtermékei legtöbbször szerény keretek, nyilatkozatok, ideiglenes tűzszünetek. Az európai biztonsági kérdések (Berlin, CSCE/OSCE, NATO–Oroszország) is vissza-visszatérnek; az emberi jogi napirend hullámzóan, de állandóan jelen van; a gazdaság és energia témaköre pedig a posztszovjet időszakban vált megszokottá. Ezek látványos, de többnyire nem vörösszalag-átvágós, szerződést produkáló kimenetekkel.

A számok mögötti logika: mi korrelál a sikerrel?

A találkozók kimenetelének osztályozása igen egyszerű. Valódi és azonnali sikerről akkor beszélhetünk, ha kézzelfogható, aláírt megállapodás vagy de facto tartós deeszkaláció születik. Vegyes osztályzatot akkor kap a csúcstalálkozó, ha van mozgás, de nincs hosszú távú kötőerő. A hírhedten gazdátlan kudarcról pedig akkor beszélünk, ha a piskóta legkevésbé sem áll össze.

Az összkép nagyítóján át vizsgálva a csúcstalálkozók nyolc évtizedes krónikáját, mindössze körülbelül 19 százalékos sikerarányt látunk. A fennmaradó 81 százalék osztályzata „kudarc” vagy legfeljebb „vegyes”, mint a koldusfohász.

A témakör és a kimenetel közötti összefüggésrendszer szintén tanulságos. A fegyverzet-ellenőrzési fókusz közel 35 százalékos sikerarányt mutat. Ez a siker pedig igen nagyban függ az alapos előkészítéstől. A regionális konfliktuscentrikus napirend szerényebb, alig 25 százalékos sikerrel kecsegtet. Ez a kategória jellemzően a „vegyes” osztályzatot kapja. A végtermékek általában folyamatok, keretek és munkacsoportok, nem látványos áttörések. A gazdasági és energia témájú csúcstalálkozók, továbbá a különféle humanitárius ügyek akkor kerülnek közelebb a sikerhez, ha ezeket sikerül egyéb tématípusokhoz árukapcsolni.

Az sem véletlen, hogy

a détente (1972–1979) tekinthető a legfényesebb fejezetnek. A kulcspillanatok közé tartozik a SALT I és az ABM-szerződés (Moszkva, 1972), a vlagyivosztoki szerződés (1974), amely a SALT II plafonjait kijelölte, és a helsinki záróokmány (1975) a maga normatív vállalásaival.

A késői hidegháború sem maradt adós: INF (Washington, 1987), Start I (Moszkva/Kijev, 1991) – nagy tétek, nagy aláírások. A posztszovjet korszakban a siker ritkább, de létezik: SORT/moszkvai szerződés (2002), New Start (Prága, 2010), korábbról pedig a Camp David-i nyilatkozat (1992), amely újrafogalmazta a szuperhatalmak közötti viszonyt, majd pedig a hármas nyilatkozat (1994) Ukrajna nukleáris leszerelésének alapját vetette meg.

Budapest, 2025 – a kilátásokról józanul

És akkor térjünk a lényegre: mit várhatunk a kilátásba helyezett 2025-ös budapesti csúcstól, amelyet az ukrajnai háború árnyéka határoz meg? A történelmi analógia józanságra int. Ha a napirend elsődlegesen egy élő, nagy intenzitású regionális konfliktus menedzselése, akkor a statisztika szerint a legvalószínűbb kimenetel a „vegyes” kategóriaosztályzat. Szándéknyilatkozatok, tűzszüneti vázlatok, munkacsoportok, esetleg átmeneti deeszkaláció, de kevéssé valószínű egy, a felekre kötelező erejű, nagy horderejű megállapodás.

Ez a mintázat az évtizedek folyamán semmit sem veszített a validitásából. Az Oroszország háborús céljai és Ukrajna elutasított területi engedményei között tátongó szakadék aligha hidalható át egyetlen ülés alatt. A diplomáciatörténet is erre figyelmeztet. Amikor a felek stratégiai minimumai nem érnek össze, a csúcsok megbicsaklanak. Gondoljunk csak Reykjavík 1986-os feszült végjátékára vagy Bécs 1961-es komor tanulságaira. De vannak persze reménysugarak is. A hatalmas tét képes motiválni az érdekelt feleket, és a magyar külpolitika csendes lobbitevékenysége is segít.

A legvalószínűbb forgatókönyv tehát: közös nyilatkozatok, homályos menetrendek, a „további egyeztetések” ígérete. Talán nem sok, de jelentősége mégis van. Egy csúcstalálkozó puszta ténye jelzi, hogy a felek, ha fenntartással is, de hajlandók visszatérni a tárgyalóasztalhoz. Ez önmagában nem béke, de a békéhez vezető út első, szükséges állomása.

A budapesti csúcs feladata most nem a csoda, hanem a feltételek megteremtése. A diplomáciában pedig ez néha maga a csoda.

Magyarország számára a tanulság kettős. Egyrészt: a semleges, professzionális házigazda szerepe érték. Másrészt az ilyen fórumok hagyománya szerint a helyszín presztízse nő, a kapcsolati tőke gyarapodik, és ami a legfontosabb, a közvetítés kultúrája épül.

Az egyre gyorsuló világrendváltás kontextusában pedig egyre több tapasztalt közvetítőre lesz szükség.

A szerző az Alapjogokért Központ biztonságpolitikai szakértője, lapunk főmunkatársa