Madártávlat

Megszületett tegnap a megegyezés az európai uniós népszavazás időpontjáról a kormányoldal és a parlamenti ellenzék között. Ezzel elhárult az utolsó belső „technikai” akadály hazánk tizenkét éve várt csatlakozása elől. Belpolitikai konfliktus aligha torpedózza meg ezek után a folyamatot, hacsak nem történik valamilyen váratlan esemény. (Ilyen lenne például, ha az alkotmánymódosításról döntő parlamenti szavazáskor nem mindenki tartaná magát a nehezen kialkudott négypárti egyezséghez.)
A mostani megállapodás méltatásakor nem árt felidézni, hogy az ahhoz vezető folyamat első állomása Orbán Viktor néhány hónapja tett nyilatkozata, pontosabban a körülötte kavart belpolitikai (mű)vihar volt. Miközben a baloldal felháborodottan utasította vissza a volt miniszterelnök által megfogalmazott feltételeket, azok gyakorlatilag hiánytalanul szerepeltek a nem sokkal később a csatlakozásról szóló, a kormány és a négy parlamenti párt aláírásával szentesített dokumentumon. Némi kötélhúzás után a múlt héten az alkotmánymódosításról is megszületett a megegyezés, a sort a tegnapi egyezség zárta.
A történtek ismét igazolták, hogy a felszínen zajló, sokszor durva és taszító viták ellenére a nemzeti egyetértést igénylő kérdésekben továbbra is fennáll a konszenzus a meghatározó politikai erők között. Ha az alkotmánymódosításról és a referendumról szóló megegyezés tartalmát és az ahhoz vezető folyamatot górcső alá vesszük, akkor egy klasszikus politikai alkufolyamatot látunk az álláspontok előzetes rögzítésével, majd kölcsönös engedményekkel – egészen a mindenki számára vállalható kompromisszumig. Az önkormányzati választásokon megtépázott ellenzék számára azért (is) fontos a megállapodás, mert több ponton sikerült teljesen átírni a kormány eredeti javaslatát. Így az uniós népszavazás nem március 15-én, hanem április 12-én lesz, amikor már bizonyosan ismertté válik a csatlakozási szerződés megmásíthatatlan szövege; a parlament érdemben tudja ellenőrizni a csatlakozás után a kormány uniós „tevékenységét”; az alkotmány pedig nem mondja ki a szuverenitás átengedését az EU-nak.
A nagy egyetértés örömteli pillanatában sem szabad azonban elhallgattatni azokat, akiknek, nem megkérdőjelezve az EU-tagság szükségességét, kételyeik vannak. Ha csak a Brüsszel felől érkező tegnapi hírek között tallózunk, az is elég euroszkepticizmusunk felélesztésére: Günter Verheugen aggódik, mert hazánk még nem zárta le a versenyjogi fejezetet; az Európai Bizottság a dán elnökséghez hasonlóan úgy látja, hogy akik nem tudnak megegyezni, azok várhatnak a csatlakozás következő körére; egy vezető uniós tisztségviselő pedig óvta a túlzott várakozásoktól a jelölteket, mondván, a bővítés önmagában nem oldja meg gazdasági problémáikat. És akkor még nem esett szó a belpolitikai buktatókról. Közöttük is elsősorban a béreket gyakorlatilag befagyasztó, a beruházásokat drasztikusan visszafogó, a politikai megfontolásból elszabadított államháztartási hiányt egyetlen nagy ugrással lefaragni igyekvő jövő évi költségvetésről.
Ha valahonnan a magasból, madártávlatból tekintünk az Európai Unió kapujában álló Magyarországra, akkor nagyjából mindent rendben lévőnek találhatunk. Kicsit lejjebb ereszkedve azonban már korántsem ilyen rózsaszínű a kép. Az ellenzék akkor szolgálja saját maga és az ország érdekeit, ha az EU-ellenesség és a kritikátlan csatlakozáspártiság csapdáját elkerülve alakítja ki politikai stratégiáját. Azaz ha nem elégszik meg a magasból elé táruló látvánnyal.