Elnök úr, egy esztendeje adott interjút a Magyar Nemzetnek. Most arról kérdezném, hogy az azóta eltelt idő történéseiben, Magyarország és a nemzet szempontjából, mi ad örömre és mi ad aggodalomra okot?
– A kérdés komplex, így a válasz is. Van azért bőségesen olyan fejlemény, tény az elmúlt évben, amely közös örömünkre szolgál. Örömmel mentem át például – lehet, hogy nem a múlt évben, hanem egy évvel korábban – a párkányi hídon. Nekem már-már irodalmi élmény volt az a séta, hiszen e híd szimbolikus jelentése szinte kifejezte Magyarország XX. századi történetét. Háború utáni hosszú elzártságát, s az azt követő szocialista közösségben végtelennek tűnő magányát. Ez a híd számomra az elkülönülés végét is jelképezte, Magyarország, Szlovákia és a határon túli magyarok között. Ezt az élményt, gondolom, rajtam kívül sokan átélték. Idén szerencsém volt megnyitni a Nemzeti Színházat. Lehet, hogy szerénytelenség ilyet mondani, de ez számomra bizonyos személyes büszkeséget is jelentett. Örömmel töltött el, hogy a magyar kultúrának ez az annyiszor vitatott problémája megoldódott, és felépült végre egy új Nemzeti Színház. Én azt hiszem, hogy az emberek általában, minden sugalmazott gyanakvás és kritika ellenére, osztoznak ebben az örömben. Úgy vélem, ez az épület impozáns, invitáló a belső atmoszférája és a külső környezete. Megnyugtató, hogy van. Most nem akarom ennek az intézménynek az előnyeit különösképpen taglalni…
– Tehát elnök úr szerint az „építmény” nem elhibázott?
– Én úgy látom, hogy jó otthont ad annak a spirituális, emberi, kulturális igénynek, amiért létrejött. Vele szemben ott van az új lágymányosi egyetemi negyed. Külföldi tudós szakemberek, egyetemi kollégák szerint is gyönyörű, modern, célszerű. Ez nagy dolog.
Jó látni, ahogy a kultúra és a tudomány intézményei lassan betöltik, átlényegítik azt az üres teret a Lágymányoson, amellyel szemközt, a folyó másik oldalán egy nagy kulturális centrum jön létre. Nemrég avattam fel Debrecenben a sportcsarnokot, ahol a tornász-világbajnokságot rendezték. A magyar vidék egyik csodája, hogy egy év alatt felépítették ezt a monumentális épületet. Az elmúlt évben sok kritika hangzott el – okkal –, hogy az autópályák lassan épülnek. De azért az M7-est felújították, és lényegében ebben az évben, a múlt évről áthúzódva készült el az M3-as 60-70 km-es új szakasza is. Sok dolog van még, aminek örülni kell.
– A „külföld” állítólag kétkedéssel szemléli dolgainkat…
– Gyakran jártam külföldön, és azt tapasztaltam, hogy a magyar kultúra ereje egyre demonstratívabbá válik. Például Franciaországban, ahol több száz színhelyen jelent meg a magyar kultúra, kiállításokkal, filmekkel és hangversenyekkel. Párizs magyar zászlókkal volt fellobogózva. Magyar szemnek gyönyörű látvány. Itthon sem látni különbet. Fantasztikus hatást váltott ki a magyar kultúra Párizsban. Sokan, politikusok, művészek és egyszerű emberek is kifejezték, hogy a Magyarországról alkotott kép megváltozott bennük ez alatt az idő alatt. Mintha mi kerültünk volna a legközelebb a kelet-európai államok közül Franciaország, a franciák szívéhez.
– Az emberek egy része úgy véli, dühöngeni, elégedetlenkedni kézenfekvőbb, mint örülni.
– Pedig sok mindenről beszélhetnénk még, aminek úgy látom, örülni lehet. Örülni kell például annak is, hogy az első magyar feljutott a Mount Everestre. Ez talán nem világrengető dolog, de mindenesetre jelzi, hogy az elhatározottság, a személyes vállalkozás készsége honfitársaink körében egyre növekszik. Bármely magyar erőfeszítésnek, tehetségnek és sikernek a híre valamennyiünk számára sokat jelenthet. Például az, hogy Nobel-díjat kapott egy magyar író…
– Szeretném, ha a későbbiek során erről részletesebben beszélne.
– Jó, visszatérünk rá. Természetesen mindezek mellett volt bánat is, gond is. Például micsoda vita folyt az autópályákról a politikai arénákban, hogy kevés épült, miért épült kevés, rosszul épült, én építettem, nem te építetted. Nagy mester a magyar politikai elit és a sajtó a keserű szájíz keltésében. De az az érzésem, hogy amiről mint örömről és sorsdöntő eseményről leginkább szólni kell: a csatlakozási tárgyalások eredményeként véglegessé vált, hogy Magyarország az Európai Unió tagja lesz. Ez egyszerre öröm és gond, kihívás és megnyugvás a magyar közgondolkodásban, az emberek életében. Nehezen ragadható meg ennek a különleges öröme. Más ez, mint a karácsonyi ajándékosztás. Talán, ha az emberek belegondolnak, többnyire így értékelik: egy nehéz és szép út mérföldkövéhez értünk. Erre készült a békés forradalom óta Magyarország gazdasági erőfeszítéseivel, az egész jogrendszer átalakításával, az oktatási rend átszervezésével. Országunk, a szabadság előttünk is megnyílt világában készült erre, mint annak idején Szent István korában, hogy tagjává váljon az európai családnak. Ettől biztonságot remél. Reméli, hogy érzékelhető gazdasági növekedés lesz. Az emberek többségében az az érzés van jelen, hogy egy történelmi folyamat részeként Magyarország biztonsága, szuverenitása, függetlensége az anyagi és erkölcsi jólét tekintetében, új pályára áll, új lehetőségek közé kerül, ami hajtóerővé és jobb létmóddá válik mindenki számára külön-külön. S ezt a ránk váró gondokkal együtt örömnek lehet nevezni. A történelem fő sodrában valósul meg ez az európai álom.
– E tekintetben számos kétség és aggodalom is felmerül…
– Az együttműködés, a béke Nyugat-Európában minden ország számára kulturálisan és anyagilag fellendülést hozott. Ezt valószínűleg itt is meghozza majd, mindazokkal a gondokkal együtt, amelyekről nem lenne szabad nem beszélnünk. Azt hiszem, többet kellene tudatosítani a magyar nép számára abból, hogy mit jelent ez a változás a történelmi folyamat általánosságán túl. A közös értéken túl az egyes ember, egyes csoportok, egyes városok, gazdasági ágazatok számára. Több konkrétum kellene arról: mi várható. Erre nézve nem elég tudatos, átfogó, intenzív a tájékoztatás. Ebben mindenkinek vannak tennivalói, a kormánynak, az egyházaknak, a pártoknak, a civil szervezeteknek. Nem szabad azt hinnünk, hogy csatlakozásunk időpontjában csoda történik.
– Ön személy szerint lát komoly aggodalomra okot?
– Másban látok okot az aggodalomra. Például aggaszt az ország népességének fogyása. Nem akarom taglalni, hogy a mai közgondolkodás milyen. Mit tervez tenni a Medgyessy-kormány, és ennek folytán a költségvetés mit tesz a családok helyzetének javításáért, a családok reprodukciójáért. Sokat kell tennie. A másik probléma a szegénység. Bár az elmúlt három-négy év gazdasági fellendülése a makroszámok tekintetében javulást hozott, s általában a szegények is jobban élnek, mint néhány évvel ezelőtt, a népesség bizonyos százaléka joggal elégedetlen. Továbbá, mintha ez az év nem hozta volna meg a határon túli magyarok iránt elkötelezettségünknek azt a fokát, amelyet például a kedvezménytörvény megfogalmaz. Én mint elnök, végigjártam a szomszédos országokat. Sokakkal tárgyaltam. Ukrajna, Szlovénia, Horvátország, de még Jugoszlávia társadalmi és politikai vezetőivel is, egyfajta megértéssel fogadták, természetes igény teljesülésének fogták fel a kedvezménytörvény üzenetét, igaz, bizonyos aggályokkal, fenntartásokkal. Reméljük, hogy Románia és Szlovákia a barátság erősítése jegyében csatlakozni fog ehhez a felfogáshoz. Magyarország és ezen országok között intenzívebb tárgyalásokra volna szükség. Az Európai Unióval való együttműködésünket is ez szolgálná.
– A magyar miniszterelnök, bizonyos nézetek szerint, túlságosan is felhőtlen kapcsolatokat ápol román kollégájával.
– Nemrégiben voltam Romániában. Hosszan beszélgettem a kedvezménytörvényről az államelnökkel és a miniszterelnökkel. A tanácskozásunkon egyetértettünk abban: a törvénynek az a célja, hogy a Romániában élő magyarok jobban, nagyobb biztonságban érezzék magukat, mint azelőtt. Persze nem jobban, mint a románok, hiszen a kisebbségi lét mindig nehezebb a többségi létnél. Természetesen nem kötöttem semmiféle szerződést és megállapodást, de végül is abban maradtunk Nastaséval, hogy azzal, amiben Orbán Viktorral megállapodott, ő maga is egyetért, s azt bele kell foglalni a módosítandó törvénybe. Összességében azt tudom mondani, hogy vannak aggályaim ebben a kérdésben, hiszen az alkotmány kimondja, hogy a Magyar Köztársaság felelősséget érez a határon túli magyarokért. Ezt az érzést vállalásként sikerre kellene vinni.
– A rendszerváltás óta eltelt idő egészében milyen értékekkel gazdagodtunk. Mit pótoltunk abból, ami több mint negyven éven át hiányzott? Visszafordíthatatlan-e a változás? Megszilárdultak-e ezek az alapértékek: demokrácia, szabadság, hit, erkölcs, hazaszeretet?
– Ezek alapvető értékek, amelyek a jogi és az emberi kiteljesedést szolgálják. A rendszerváltozás hajnalán a kerekasztal vitáin az erre hivatott politikai erők megfogalmazták az átalakulás törvénybeli, tartalmi, eszmei kívánalmait. Ezeket az értékeket fogalmazták meg, amelyek mind-mind az európai örökség részei. A plurális demokrácia, az emberi jogok tisztelete, a szabadság, a gazdasági és politikai szabadság tisztelete, az európai erkölcs, a zsidó–keresztény tradíció és kultúra tisztelete. Ezeket az értékeket az Európa Tanács is megfogalmazta. Az új tagok felvételének feltételévé tette, hogy a közösség ezt vallja, és ennek politikai-jogi feltételeit biztosítsa. A rendszerváltozással mi ezt magunkévá tettük, de hittünk benne már korábban is, hiszen ez a nemzeti tradíciónk. Ennek tényleges megvalósulását a diktatórikus rendszer akadályozta, de ezek az értékek a magyar társadalom töretlen értékei akkor is, ha rettenetes szenvedéseket és küzdelmeket kellett vállalni értük. Éppen ezért alapjában visszafordíthatatlan a változás.
– Úgy tetszik most, hogy a kormány és az egyházak viszonyában törés, elhidegülés következett be. Mi erről önnek a véleménye?
– Alapvetően nem hiszem, hogy az egyház és az állam közötti kapcsolatban érdemi változás volna jelen. A magyar politikai filozófia lényege, hogy felelős együttműködési viszony van az élet különböző területein. Minden kormány azt vallja, hogy az egyházaknak komoly szerepük van a társadalomban, hogy szükség van erejükre és a velük való együttműködésre. Úgy látom, hogy ez alapvetően nem változott meg. Közben keletkeztek ugyan a közcélú feladatok támogatásának ügyében problémák, de bízom abban, hogy ezek csak átmenetiek.
– Ön körül nyoma sincs botránynak. Elődje, s ezzel semmiképpen sem akarom őt megbántani, hivatali idejének első éveiben hússzor annyiszor szerepelt az újságok címoldalán és a politikai vitákban, mint ön. A közélet „sistergett” körülötte. Engedje meg, hogy idézzek a Bibliából, a Bölcsesség könyvéből: „A szelíd beszéd megtöri a csontot.” Benne van ez is az ön békességre törekvésében és türelmében?
– Ha röviden akarok válaszolni, akkor azt mondom, igen. Ez talán a habitusomból következik. De pontosan tudom, hol van a türelem határa.
– Okoz-e önnek gondot, hogy értékrendje és stílusa nem mindenben esik egybe azzal az értékrenddel és stílussal, ami most döntő szerepet játszik az ország kormányzásában?
– Az alkotmány meghatározza azokat a jogköröket, amelyek a kormányerőkkel való együttműködésre vonatkoznak. Ezek szabályozzák a kormány és a köztársasági elnök kapcsolatát. Én erre külön is gondot fordítok. Ezek a kapcsolatok jól működnek. Talán egy-két eset volt, amikor nyilvánosságra került az ellenvéleményem, egy-két ügy, amelyet alkotmányellenesnek véltem. Úgy gondolom, akkor kell közbelépnem, ha egy törvény, rendelkezés, döntés az állampolgárok nagy számára nézve, az ő személyes sorsukra tekintve előnytelen. Ha teszem azt, jogokat sért, esélyeket gátol. Ha bármely kormány bármely döntéséről úgy éreztem, hogy alkotmányellenes, természetesen kifejtettem ellenvéleményemet, és megtettem a szükséges lépéseket. Aztán az ilyen ügyek, mint ismeretes, megoldódtak. Ezek egyedi, elszigetelt események. A fő kérdésekben, döntő, alkotmányos kérdésekben ilyen probléma nem volt. Más kérdés, hogy ama törvények egyike-másika, amelyeket nekem alá kell írnom, az etikai felfogásomnak, jogi érzékemnek nem mindenben felel meg esetenként, de nem olyan mértékben, hogy ne tudnám az alkotmányos kötelességemet teljesítve ezt aláírni. Tavaly, az Orbán-kormány idején is nem egy alkalommal kifejeztem, hogy ezzel és ezzel nem tudok egyetérteni, egyes tervezeteket vissza is küldtem a parlamentnek. Az a véleményem, hogy nem volna szabad az alkotmányosság kérdését pártpolitikai prizma alá helyezni. Természetesen az én politikai előéletem, etikai meggyőződésem sok kérdésben eltérhet, eltér attól az értékrendtől, amelyet a jelenlegi koalíció pártjai vallanak. Ez lelkileg konfliktusokat okoz, de érzelmeimet kifelé nem demonstrálom, mert nem látom veszélyeztetve alkotmányos értelemben az együttműködést az Országgyűlés pártjai, a kormány és a köztársasági elnök között.
– Ön fogadta Kertész Imrét, az első magyar Nobel-díjas írót, amikor kitüntetésének híre nyilvánosságra került. Tudomásom szerint hosszasan beszélgettek. Milyen szellemi kapcsolat alakult ki önök között?
– A Sorstalanság című könyvet korábban elolvastam, és ismertem Kertész Imre kilencvenes években írt esszéit is. Ami őt foglalkoztatja, az egyéni sorsán kívül Magyarország helyzete, tragédiája, a zsidók és Magyarország drámája a II. világháborúban, engem is érintett, érint. Ennek lelki, irodalmi lényegét, spirituális, egyéni és egzisztenciális súlyát képes vagyok felfogni és átérezni. Természetes és szükségszerű, hogy megírta egész belső lelki küzdelmét, s nemcsak a holokauszt túlélőjeként, hanem elsősorban íróként felelősséget érez, hogy ezt bemutassa. Azt kívánja talán elérni, hogy a magyar közösség, a magyar társadalom saját veszteségének tekintse több százezer zsidó honfitársának pusztulását. Sajátjának érezze ezt, és így ne csak emlékezzen, hanem ezt az érzést ténylegesen a gondolkodásában is megjelenítse. Azért, hogy a társadalom megtanuljon ezeken a dolgokon gondolkodni. Ilyen kérdésekről beszélgettünk nagyon mély egyetértésben.
– Ön és felesége, Dalma asszony is irodalombarátok. Kertész Imre Sorstalanság című könyve irodalmi értelemben milyen hatással volt önökre?
– Nem vagyok irodalomtörténész, de annyit mondhatok, én is és a feleségem is feszültséggel és megrendülten olvastuk végig. Ez a könyv eszköztelenül, a szavaknak meztelenné tételével hat, rendkívüli erővel ébreszt empátiát. Szerintem Kertész életműve elválaszthatatlanul kötődik a magyar nyelvhez, a magyar irodalomhoz. Ha szabad így mondanom: sorstalansága nem gyökértelen…
– Az irodalomtól visszatérve a köznapi valósághoz: a mostani kormányzó pártok képviselői szívesen forgatják úgy a szót, mintha az előző kormány egyes képviselői antiszemita-gyanúba keveredtek volna, s ez rontotta Magyarország hírét, hitelét. Önnek mi a tapasztalata?
– Én nem ezt tapasztaltam. Külföldi útjaimon, nagyon sok emberrel beszélve nem tapasztaltam hitelromlást. Természetesen tudok arról, hogy a magyar sajtó ezt a kérdést hogyan, milyen jelleggel tálalta. Nem akarok belebocsátkozni, hogy ezek megalapozott állítások voltak vagy sem. Véleményem szerint ez a belpolitikai küzdelem kétkedéssel és fenntartással szemlélhető fejezete.
– Valószínűleg ön is érzékeli, hogy a polgári értékrend a választásokat követően defenzívába szorult Magyarországon…
– Az a véleményem, hogy a polgári gondolat döntő módon továbbra is jelen lesz, jelen van a magyar közéletben, sőt, azt hiszem, erősödése várható.
– Végül engedje meg, hogy a Magyar Nemzet munkatársai és olvasói nevében szép karácsonyt és boldog új évet kívánjak önnek.
– Köszönöm szépen, én is kívánok a Magyar Nemzet minden olvasójának és szerzőjének áldott karácsonyt, és sok boldogságot az új esztendőre.
Dobrev Klára
Dobrev Klárának valaki tartozik 210 millió forinttal
