Pénzt, pénzt, pénzt!

Aljasnak lenni kifizetődő. Ha sikerre viszi a jegybankelnök ellen indított merényletét a Medgyessy-kabinet a mellé csapódott neofitáival karöltve, úgy nagyjából hatmillióan fizetünk azért, hogy ne bukjon meg a 2003-as költségvetésnek nevezett fércmű. Történik ugyanis, hogy csak és kizárólag akkor tarthatóak a 2003-ra tervezett kormányzati irányszámok, ha Járai Zsigmond hajlandó meggyengíteni a nemzeti fizetőeszközt, s a forint gyengülése révén elszabaduló infláció miatt jövőre mindenért többet fizetünk. Magyarra fordítva: azért éri ez az alpári szintű támadás a Magyar Köztársaság jegybankelnökét, mert nem hajlandó egy inflációba rejtett Bokros-csomagot rászabadítani az országra. Az eljárásban az a meghökkentő, hogy olyan üzletemberek vállalták magukra a merényletet, akikről sohasem feltételeztük volna, hogy képesek ilyen mélyre süllyedni, képesek arcukat és nevüket adni a legsötétebb diktatúrák iskoláiból merített eszközök és módszerek alkalmazásához. Ezeknek az embereknek nem csak a jelenük, de a múltjuk is megkérdőjelezhető mostantól kezdve. Kérdés: mi a garancia arra, hogy a jegybank elnökére acsargók nem támadják meg holnap az államfőt vagy az Alkotmánybíróság elnökét, ha csak egyetlen forint hasznuk is származik belőle.
A számszerű adatokat tekintve az exportőrök valóban veszítenek a forint erősödése révén, számításaink szerint 2000-től napjainkig nagyjából ezermilliárd forintot. Tavaly a magyar export összértéke meghaladta a 8100 milliárdot. Ez azonban nem jelenti azt, hogy a szocialista-szabad demokrata rezsim ne érzékelte volna, hogy az exportőrök említett ezermilliárd forintjáért nem szabad sarcot kivetni a magyar gazdaság és a lakosság egészére. Tanúság erre a Pénzügyminisztérium honlapján szereplő középtávú stratégia, amelyet ez év augusztusában alkotott meg a kormány. Ebben kifejezetten erős forinttal számol a pénzügyi tárca, s helyénvalónak tartja a jegybank inflációfékező politikáját.
„Az új monetáris politikai rezsim kialakulásakor meghatározó szempont volt a monetáris uniós feltételeknek, azon belül is az inflációs konvergenciakritériumoknak való megfelelés. Az inflációs célkövetésen alapuló monetáris stratégia biztosítja a monetáris horgonyt a piaci szereplők várakozásai számára, és az árfolyamrendszer megfelelő mozgásteret teremt a jegybanki kamatpolitikában” – szólt a kormány igéje még augusztusban, amikor a Medgyessy-kabinet tagjainak rémálmaiban sem jelent meg az a totális csőd, amit eddigi kormányzásuk rövid ideje alatt okoztak az országnak. Most pénzre van szükségük, irgalmatlanul nagy összegre, annak érdekében, hogy a jövő évre megjelölt, az ország gazdasági teljesítőképességéhez mért 4,5 százalékos államháztartási hiányt legalább megközelítőleg tartani tudják. Különben összedől a költségvetés, s amint azt a történelemből tudjuk, a költségvetések bukásával könnyen megeshet, hogy a kormányok is buknak.
Ennek tudna ellent tartani Járai Zsigmond, ha hajlandó lenne az infláció felpörgetésével megsarcolni legalább hatmillió kereső és nyugdíjas állampolgárt. Másik eszköz is volt az erős forint negatív hatásainak kiszűrésére, jelesül a Széchenyi-terv, amely közvetlen költségvetési juttatással járult hozzá a magyar cégek versenyképességének növeléséhez, ugyanakkor pedig támogatást nyújtott azon vállalkozásoknak, amelyek veszítettek az erős forinton. Ehhez viszont aktív reálgazdaság-ösztönző program kell, amely mellé pénzt kellene rendelni, mondjuk éppen azt a több mint háromszázmilliárdot, amit az MSZP–SZDSZ kabinet a választás eufóriájában boldog-boldogtalannak szétosztogatott. Van tehát alternatívája az inflációgerjesztésnek, jelesül a gazdaságösztönzés. Csak az kemény dió egy liberális kormánynak, hiszen nem elvenni, fosztogatni kell, hanem adni és ösztönözni.