Korábban az átvilágító bírák mellett dolgozott hivatalvezetőként, így nehéz megkerülni az egészen időszerű kérdést: miként értékeli az úgynevezett új átvilágítási törvénycsomag parlamenti sorsát, illetve azt, hogy a kormány előterjesztéséhez beérkezett módosításokat csak igen csekély többséggel tudta megszavazni a koalíciós többség?
– Az egész parlamenti procedúra arról árulkodik, hogy hosszan vajúdtak a hegyek, s egy kicsiny egérke született. Komolyan megfontolandónak tartom – látva a szoros parlamenti szavazásokat –, hogy nem lenne-e jobb mindenki számára, ha hagynák végrehajtani a jelenleg is érvényben lévő átvilágítási törvényt. Emellett szól az is, hogy a hatályos jogszabály 2004. június 30-ig van érvényben, s mint utóbb kiderült, ez a dátum teljesen véletlenül nagyjából egybeesik az európai uniós csatlakozásunk időpontjával. Így az EU-ba sem mennénk azzal a ballaszttal, hogy még van egy olyan lezáratlan folyamat, amely a gyanú árnyékával terhelheti a politikai és közéleti szereplőket. Gondoljunk csak bele, hogy még idehaza is nagy a tájékozatlanság a meglehetősen bonyolult, s többször is megváltoztatott, módosított eljárás körül. Külföldön mindez még komplikáltabbnak tűnhet, s kellő információk híján csak annyi csapódhat le, hogy valami rendezetlenség van a politikai szereplők múltjával kapcsolatban.
– Abban is nagy bizonytalanság mutatkozik, hogy vajon mi lesz, amíg az új átvilágító testület nem áll föl, a régi viszont már nincs hivatalban. Könnyen lehet a látszat, hogy a politikai elit ismét az idő múlására játszik, feltehetően vaj van a fején, ha ódzkodik a napra menni.
– Való igaz, a politikai vezető réteg erkölcseiről korántsem gáncstalan képet kialakító közvélemény időhúzásként is értékelheti az újabb – ráadásul az átvilágítottak körét szűkítő – változtatásokat. Az is támadható jogilag és etikailag, hogy szinte ex lex állapot köszönthet be egy időre, ha a régi bírák már nem lesznek kompetensek, az újak pedig még nem lesznek kiválasztva. Magát az átvilágítási struktúrát is meg kell bolygatni, s ez jelentős időkiesést fog okozni. Külső szemlélőben még az is felvetődhet, hogy az új grémium csupán azért kell, mert a bírák személyén szeretnének változtatni. Mindenekelőtt azonban azokkal szemben esik méltánytalanság, akik már átestek az átvilágításon. Joggal tehetik fel a kérdést: milyen alapon különböztetik meg őket azokkal szemben, akiknek így már el is maradhat az átvilágítása? Az illető esetleg – például valamelyik újságíró – már le is mondott az általa betöltött vezető beosztásról, míg másoknak, akikre a törvény hatálytalanításával már nem kerül sor, semmilyen következményekkel nem kell titkosszolgálati múltjuk miatt szembenézniük.
– Szinte biztosra vehető az előzetes nyilatkozatok alapján, hogy az új, átalakított ügynöktörvényt az Alkotmánybíróságon is meg fogják támadni. A módosításokkal ugyanis alaposan átgyúrta az előterjesztéseket a kormánykoalíció, ám a Sólyom-bizottság legtöbb alkotmányossági kifogására mintha nem találtak volna megoldást.
– Nem lehet tisztem, hogy jóslásokba bocsátkozzam, ám meglepetésszámba menne, ha nem érkezne beadvány az ügyben az alkotmánybírákhoz. Még az sem zárható ki, hogy a törvény egészével igen, de egyes részleteivel egyet nem értő körökből is érkezhet ilyen indítvány. Figyelmeztető jel lehet az előterjesztők számára, hogy a taláros testület két ízben már meghúzta a határokat az átvilágítással kapcsolatban. Ráadásul az sem egyezhet a jogalkotó szándékaival, hogy amíg az alkotmánybírák nem döntenek, szintén leáll a közszereplők ellenőrzésének folyamata.
– Ön szerint milyen hosszúságú lehet ez az „interregnum”?
– Úgy gondolom, az összes körülményt figyelembe véve az átvilágítás legalább fél évig szünetel majd. Ez az időszak hosszabb, akár végleges is lehet akkor, ha a „már nem, még nem” állapot véglegesen ellehetetleníti az átvilágítási eljárást.
– Kevesebb szó esik a leendő új törvények sokak által üdvözölt elemeiről. Például az állampolgárok információs önrendelkezési jogukkal teljesebben élhetnek majd, amikor sokkal többet tudhatnak meg arról, hogy a diktatúra milyen mértékben, s hogyan avatkozott bele előmenetelükbe.
– Az információs önrendelkezési jog kiterjesztése maximálisan EU-konform kezdeményezés, s a nyári politikai ügynökvita pozitív hozadéka lehet. A közszereplők vizsgálata az, aminek olyan formában kellene megmaradnia, mint eddig. Természetesen azzal a kiegészítéssel – amiben amúgy is politikai konszenzus van –, hogy ne csak a III/III-as, hanem az egész III-as főcsoportfőnökségre vonatkozó érintettséget vegyék vizsgálat alá. Egyébként az információs önrendelkezési jogok kiterjesztésében szerintem még tovább is lehetne lépni, s az iratokhoz való hozzáférhetőségben is előre lehetne haladni. Szerintem például egy rehabilitációs eljárással megbízott ügyvéd maga is jogosult lehetne a levéltári kutatásokra abban az esetben, ha egy szakavatott levéltáros a kutatást nem vállalja.
– Mire gondol? A jelenlegi és a tervezett törvényi szabályozás ugyanis a megfigyelők és „társadalmi segítők” személyiségi jogait is hathatósan védelmezni igyekszik.
– Úgy vélem, akár 2025-ig, vagy még tovább is hatályban maradhatna a törvény. Nem indokolja semmi, hogy valaki ne tudhassa meg, a környezetében ki ártott neki a múltban, milyen felsőbb érdekek gátolták a karrierjét, magánéleti boldogulását. Egyáltalán nem lenne idegen az európai uniós jogrendtől, ha valaki akár közzé is tehetné, publikálhatná az egyértelmű adatokat. Ha a szabályozás ekként alakulna, természetesen nem minősülne a személyiségi jogok megsértésének a nyilvánosságra hozatal. Ez a változás nem érintené azt a tényt, hogy a közszereplők átvilágítása 2004-ben lezárulna.
– Ha már az emberi szabadságjogoknál tartunk, meglehetősen nagy vitát váltott ki a kormányzat azon szándéka, hogy az úgynevezett gyűlöletbeszédet az eddigieknél is jobban szankcionálja. Erről mi a véleménye?
– Úgy gondolom, hogy a kérdés a mostani, indulatoktól átitatott politikai közegben léptékén felüli dimenzióba került. Egy még be nem terjesztett kormányjavaslatról van szó, amelyről a szóbeli kinyilatkoztatásokon túl még szinte semmit sem lehet tudni. Érzésem szerint tehát a jobboldal reagálása ez ügyben eltúlzott volt. Az viszont leszögezhető, hogy egyes magatartásformák kriminalizálása csak még mélyebbre áshatja az árkokat, amelyeknek most inkább az eltüntetésén kellene fáradoznia a politikai vezetőknek. Nyilván nem lehet egy el nem készült javaslatról véleményt mondani, ám az is biztos, hogy ha a gyülekezési és szólásszabadság korlátozását jelentené, az alkotmánybírósági próbán el fog bukni.
– Lehet, hogy egyesekben túlzott aggodalmakat keltenek a kormányzati tervekről szóló hírek. Az azonban feltűnő, hogy a rendőrség kezd úgy fellépni, mintha máris szigorúbb szabályozás lenne érvényben. Gondolok itt a bármilyen demonstráción részt vevőkkel szembeni igen intoleráns fellépésre vagy arra a fiatalemberre, akit a kormányfő „lehazaárulózása” miatt akár le is csukhatnak.
– Sajnálatos, hogy 2002-ben még ilyen kérdésekre kell válaszolni. Egyrészt kétségtelen, hogy a politikai vitakultúra vitatható megnyilvánulásairól van szó. Másrészt viszont a rendőrségi fellépések nagyon rossz üzenetet hordoznak, hiszen hatalmi aspektusból a demokratikus, jogállami értékeket akarják viszonylagossá tenni. Nézetem szerint egyfajta politikai terepfelmérést lehet gyanítani az események mögött. A politikai hatalom birtokosainak azonban a demokráciákban mindig nagyobb türelmet kell tanúsítaniuk a kisebbséggel szemben. Mint ahogy a vezető közszereplőknek is többet kell eltűrniük az átlagembernél. Más szóval: a hatalom birtokosainak kell toleránsnak lenniük a közemberrel szemben, s nem fordítva.
Stellan Skarsgard
„Ő volt az egyetlen ismerősöm, aki sírt, amikor meghalt Hitler”
