A birodalom végnapjai

A birodalmon csend ült. A kultúra terjedt és langyosodott, mint az eloszló hő: nagyobb felület és kisebb hőfok. Babits Mihály jellemzi ekként a római (b)irodalom ezüstkorát: mintha művelt latin pogányként is mindenki a rusztikus keresztény Megváltóra várna, aki valahol a periférián, a császári tekintet látókörén kívül talán már meg is született, ám akiknek az országára tör, még tudomást sem szerezhettek róla. Babits mélyen hívő elfogultsága kétségtelen e kérdésben (az Ószövetséget idegennek tartja, míg az Újszövetségben otthonosan érzi magát, hazai fuvallatokat érez ki belőle – igaz, aztán kisvártatva megírja a világirodalom legszebb Jónás-versét); egyébként viszont csak egy másfél évezredes történetírói közhelyet variál: azt, amely a mindenkori világhatalmak pillanatnyi morális és kulturális állapotát a hanyatló Rómáéhoz hasonlítja.
Tehetjük-e ezt mi is a Krisztus utáni harmadik évezred elején? Ember legyen a talpán, aki határozottan vágja rá erre a kérdésre a választ. Még néhány röpke évtizede is legalább két ormótlan Róma uralta a sárgolyót: az egyik időközben mindannyiunk őszinte meglepetésére visszasüppedt a regionális birodalmak szintjére, a másik viszont hatalmasabb, és – némi átmeneti mindenhatóság-tudatot követően, a sebezhetetlenség mítoszának teátrális szétpukkanása után – tanácstalanabb, mint valaha. Azonkívül mi is építgetünk mostanság itt a vénséges Európában egy új, áramvonalas Rómát – dagaszthatja a keblünket a büszkeség, hogy a jelek szerint újfent megfelelhetünk provinciának.
Babits az egész emberi történelmet csakis a kultúra felől hajlandó vizsgálni. Nála nincsenek gazdasági meghatározottságok, nincs alap- és felépítmény hazug kettőssége: csupán az ember lelke meg a közösség lelki igénye létezik, ami pedig a kultúrában ölt testet. Meggyőzően senki nem cáfolta eddig, hogy létezik jobb társadalmi fokmérő, megbízhatóbb lakmuszpapír a kultúránál. Legújabban már a világmegváltó közgazdaság-tudományba vetett hitünk is megrendülni látszik: a fejlődés már nem feltétlenül fenntartható, a piaci tranzakciókban mind több a virtuális és irracionális elem, a pénzügyi és tőzsdefolyamatokat pedig az ügyeletes guruk előszeretettel hasonlítják a megfoghatatlan művészi ihlethez. A kultúra mára globális iparág lett – de bármilyen rekordokat is dönt a terjedési sebessége, valahogy tényleg ellangyosodott, mint az eloszló hő: nagyobb felület és kisebb hőfok.
Korunkban persze nem ül csend a birodalmon: jobban szorongunk annál, semhogy lemondjunk a szakadatlan dáridóról. Még az sem biztos, hogy ezüstkorban élünk: szükségeltetne egy Cicero, egy Vergilius, egy Horatius, hogy viszonyíthassunk az aranykorhoz. Az egybeesések a babitsi diagnózissal mindenesetre kísértetiesek. „Csend volt a kultúrában is, a szellem vívódásai mintha megpihentek volna” – írja. Ha eltekintünk a mutatványos hangzavartól, a percemberkék öntömjénezésétől, nem ezt a kínos, vívódásmentes csendet tapasztaljuk-e ma is? „A keleti miszticizmus mindenfelől behatolt a római kultúrába. A túlművelt, beteges, már eltompult szellem szomjazta az újat, a csodát, a mágiát. Templomok épültek keleti isteneknek, akiket Róma éppoly szabadelvűen fogadott be panteonjába, mint a görögöket, de már eljött a földre az Isten, akivel szemben majd nem lesz ilyen szabadelvű.” A keleti miszticizmus, amely az atlanti érdekelvűségtől érintetlen rezervátumokban átmentette magát, újra itt van a kertek alatt: a vulgárbuddhizmustól az elüzletiesedett harcművészeti kurzusokig beleette magát hétköznapjainkba. Talán nem kifejezetten túlművelt, de tompaságra és betegségre hajlamos szellemünk szomjazza az újat – feltéve, ha könnyen fogyasztható. Babits anélkül rajzolta meg az önfelszámoló multikulturalizmus természetét, hogy e fogalmat ismerte volna. S finoman jelezte fenntartásait a kétmércés, fundamentalista liberalizmussal szemben is, amely egyszerre volt képes befogadónak és másságtisztelőnek, valamint elszánt keresztényüldözőnek mutatkozni. (Eszerint ez sem a második ezredforduló találmánya.) Lehetséges, hogy mégiscsak ezüstkorban élnénk?
Nézzük, mi jellemzi Babitsnál az ezüstkor írástudóit! Seneca nem egyéb, mint „valami ideges és cikornyás szóáradat” – ez ismerős életből és irodalomból egyaránt. Petronius „a dekadens világélvezet embere” – ha a honi médiára gondolunk, ezt sem kell magyarázni (bár a korunkbéli Satyricon a legritkább esetben „cinikus és zseniális”). Az ezüstkor császára „korlátlan hatalmú kéjenc” – ebben nem nehéz felismerni a globalizmus új, a morál béklyóit levető természetét, amely (ha érdekében áll) a nevelő célzatú háborút is a jog köntösébe öltözteti. Pedig Babits nem hímez-hámoz, amikor kifejti, hogy „a római fegyelem” (azaz a parancsuralmi lojalitás, korunkra alkalmazva pedig az alapvető erkölcsi fenntartásokat űberelő jogkövető magatartás) „végeredményben különös következményt hozott: kiszolgáltatta az egész kultúrvilágot az ellenállás lehetősége nélkül bárkinek, aki véletlenül a legfelsőbb parancscsúcsra csöppent”. Költőnk naiv aggodalma a „kultúrvilágért” már-már megható, de ha jobban figyelünk, a társadalmi berendezkedések optimális volta iránti szkepticizmus is kiolvasható belőle. Itt persze lehet azzal jönni, hogy a Néró-féle dekadens despotizmus meg a mi kifinomult demokráciamodellünk között mégiscsak van néhány árnyalatnyi különbség, de elég csak visszagondolni a közelmúlt eseményeire: a demokratikus játékszabályok ellenére hányan röppentek méltatlanul „a legfelsőbb parancscsúcsra” – s máris elbizonytalanodhatunk fekete-fehér világképünkben.
Ezüstkorunkban intézményes igazságtételben reménykedni alighanem botorság, s e formálódó globálfegyelemben a civil kurázsinak is csak korlátozott esélye van. S hogy melyek a lehetséges magatartásminták? „Nem törődni semmivel, mindenen csúfolódni”, mint az epigrammaköltő Martialis? A kabaré mára inkább hatalomtechnikai trükk, agit-prop. mechanizmus, pehelysúlyú zsdánovocskákkal. Vagy kövessük Juvenalis példáját, aki „sötét, pesszimista, s a világ, amit feltár, a Messalinák kéjelgése, az intelligencia leromlása, az egyiptomi babonák fertője, a sok csalás és panama, a gyermekek korai beszennyezése, alig hagy egy sugárt”? Vajon mit ér a szenvtelen tényfeltárás a hatalmi hedonizmussal, a kommunikációs álpuritanizmussal, az intézményes népbutítással, az ösztönlénnyé aljasító valóságshow-iparral, a média-pedofíliával, a politikailag korrektnek álcázott orwelli „újbeszél” nyelvvel szemben?
Bízzunk abban az alig-sugárban. Még az se baj, ha ezüstből van.