A csehországi példa

Igazi mérföldkövéhez érkezik január 15-én a rendszerváltás utáni cseh politika. Ekkor választják meg ugyanis a prágai várban a most 66 éves Václav Havel köztársasági elnök utódját. A jelöltek között állnak: (jobbról) Václav Klaus volt miniszterelnök és Petr Pithart a szenátus kereszténydemokrata elnöke – (balról) a szociáldemokraták volt igazságügy-minisztere, Jaroslav Bures, illetve (bal szélről) a kommunistáktól Miroslav Krizenecky, egykori katonai főügyész. Bárki is legyen a befutó, egy biztos: nem lesz könnyű dolga, ha az ízig-vérig antikommunista és demokrata Havel nyomaiba akar lépni. (Havel, szokása szerint, az idei parlamenti választások utáni egyeztetésekre sem hívta meg a kommunisták elnökét.) Mielőtt azonban lezárulna a cseh történelem e fejezete, vessünk egy pillantást a cseh társadalom politikai berendezkedésére, amely a nálunk megszokottól több vonatkozásában is eltér.
Országaink között a legnagyobb eltérés abban mutatkozik, hogy Csehországban a volt kommunisták nem váltak a demokratikus politika jelentős tényezőivé. S míg ez a magyar konzervatívoknak ma már csupán elérhetetlen álom – a balliberálisoknak irritáló körülmény. Ennek egyik legfőbb bizonyítéka, hogy a magyar posztkommunista/pre-szociáldemokrata sajtó gyanúsan keveset ír Csehországról. S ha ír is, a pártok, események politikatörténeti hátterét gondosan elhallgatja. Nem ok nélkül.
A prágai kormányt vezető Cseh Szociáldemokrata Párt ugyanis – akárcsak koalíciós partnere, a Kereszténydemokrata Unió–Cseh Néppárt – antikommunista párt. Felmerül a kérdés, mi tart össze koalícióban egy jobbközép és egy balközép pártot? A válasz egyszerű: a közös célok – a több évtizedes múlttal való leszámolás, a demokratizálódás szándéka. Csehországban – irigylésre méltó módon – a szociáldemokraták nem posztkommunisták, pártjuk nem utódpárt, se miniszterelnökük (Vladimir Spidla), se pártvezetőik (Zdenek Skromach, Karel Kobes, Bohuslav Sobotka) nem voltak az állampárt (a CSKP) tagjai. Annak, hogy mindez lehetséges, komoly oka van.
Csehországban a rendszerváltással valóban történelmi fordulat vette kezdetét. E folyamat egyik jelentős epizódja a cseh lusztrációs törvény meghozatala volt. A lusztrációs törvényről, mi, magyarok – akárcsak a Csehországban ősszel zajló euroszkeptikus gazdatüntetésekről –, nehogy kedvet kapjunk a csehek példáját követni, nagyon keveset tudunk. A lusztrációs törvény, noha már évek óta nincs érvényben, Magyarországon vörös posztó. Maga a szó „erkölcsi megtisztulást” jelent, e nemes kifejezés helyett a magyar preszociáldemokrata sajtó azonban a jóval közönségesebb (semmitmondóbb) „átvilágítási” vagy „feddhetetlenségi” törvény fogalmát vezette be. Ravasz logika. De még nagyobb ravaszság kellett ahhoz, ahogy e törvény létrejötte óta álszentül annak végrehajthatósága miatt „aggódtak” – éppen azok, akiknek csendben maradniuk és szégyenkezniük kellett volna. Valahányszor említést tettek és tesznek e jogszabályról, mindig gúnyosan kétségbe vonják annak megvalósíthatóságát, néhol még szükségességét is, ahelyett, hogy elismernék (méltányolnák) a szándékot és az indíttatást.
A lusztrációs törvény nemcsak a gyakorlatban – az államigazgatás és a gazdasági élet nagy részének erkölcsi megtisztításával –, hanem a szellemiségében is megváltoztatta a cseh társadalmat. Mivel e cikkben a kommunizmus bukása utáni csehországi demokratizálódási folyamatok eredményeit keressük, röviden vázoljuk fel itt nagyvonalakban az említett törvényt, hadd ismerkedhessen meg vele a magyar jobboldal is.
A 451/1991. törvénygyűjtemény néhány további feltételt szab bizonyos funkciók betöltéséhez: az államigazgatásban, a hadseregben, a hírszerző szolgálatnál, a rendőri testületeknél, a köztársasági elnök hivatalában, a parlamentben, a kormányhivatalban, az alkotmánybíróságon, a legfelső bíróságon, a tudományos akadémia elnökségében, a rádiónál és a televíziónál, sajtóirodáknál, állami vállalatoknál, állami szervezeteknél, részvénytársaságoknál (ahol a többségi részvényes az állam), állami pénzintézeteknél, állami alapítványoknál, állami közlekedési vállalatoknál. E funkciók betöltéséhez az alábbi feltételek szükségesek: az állampolgár 1948. február 25. és 1989. november17. között nem volt állam- és nemzetbiztonsági testület tagja; nem szerepelt az állambiztonsági szervek nyilvántartásában mint rezidens, ügynök, továbbá „konspirációs” lakás bérlője vagy tulajdonosa; nem volt informátor vagy más szellemi munkatársa az állambiztonsági szerveknek. Nem volt a Csehszlovák Kommunista Pártnak körzeti, vagy annál magasabb szinten titkára, elnökségi tagja, a párt központi bizottságának tagja. Nem dolgozott a pártmunkát irányító hivatalokban, nem volt munkásőr, nem volt a Nemzeti Front akcióosztagának tagja; nem volt a „felülvizsgálati és normalizációs bizottságok” tagja 1968. augusztus 21. után. Nem tanult a párt főiskoláján állambiztonsági, illetve közbiztonsági ismereteket; nem volt a Szovjet Szocialista Köztársaság Oktatási Minisztériuma Politikai Főiskolájának diákja, vagy azon három hónapnál hosszabb tanfolyam résztvevője.
Ilyen megközelítésben – igaz a törvény már nincs érvényben (nem szükséges) – talán érthetőbb, miért ír keveset a magyar sajtó a cseh politikáról. Ha ehhez még hozzávesszük, hogy a cseh bíróságok a rendszerváltás után a diktatúrának több mint 200 ezer áldozatát rehabilitálták, vagy hogy a régi rendszer jogsértéseinek üldözésére létrehozták a Kommunizmus Bűneit Nyomozó és Dokumentáló Hivatalt, amely az országos rendőri szerveken belül teljhatalommal működik, egyre világosabban látjuk, mi az, amit elszalasztottunk. Hogy Magyarországon a demokratizálódási-megtisztulási folyamatba hibák csúsztak, nem kérdéses. De hogy ezek a hibák mennyire lettek volna elkerülhetők, megérdemelne egy alapos elemzést.
Célszerű lenne például egyszer analizálni a magyar rendszerváltás köztársasági elnökének, az átvilágíthatatlan Göncz Árpádnak a tevékenységét. Vajon a kommunizmus üldözöttjeként mi oka lehetett megakadályozni a kommunizmus áldozatainak rehabilitálását és kárpótlását? Hogyan oldható fel ez a paradoxon? Hiszen Göncz szimbóluma volt annak a politikának, amely kül- és belföldön egyaránt igyekezett szalonképessé tenni a kommunista utódpártot, segédkezett a hatalmas pártvagyon átmentésében, az állami vagyon ködös privatizációjában, valamint a kultúra kommunista kézben tartásában: egyszóval a rendszerváltás szabotálásában. Ha mindezt újra felidézzük és mindezen újra gondolkodni kezdünk, máris megértjük: minden okunk megvan irigyelni a cseheket. Az SZDSZ-nek – bázispártjával (MSZP) együtt – pedig minden oka meg volt, hogy Göncz visszavonulása után plakátokon hirdesse szerte az országban azt, amit ma a cseheknek kellene hirdetni: „Köszönjük, Elnök Úr!”
A szerző egyetemi hallgató