A felpörgött forgóajtó

Tekinthető-e véletlennek, amiről az utóbbi időben egyre többet hallunk, hogy az intézetekből, kórházakból elbocsátott, otthoni ápolásra javasolt elmebetegek megtámadták orvosaikat, hozzátartozóikat? Másutt a kórházi beutalót kiállító háziorvos került életveszélybe. Lehet-e „szabványosítani” a pszichiátriai terápiák, a betegekkel való kapcsolattartás időtartamát? Miért válik másokra nézve veszélyeztetővé a jogszabály, amely éppen az említett betegek személyiségi jogait védi? Hogyan érintik az ellentmondások az orvosokat, akik ráadásul egyre kevesebben vannak?

Kormos Valéria
2003. 01. 11. 0:00
VéleményhírlevélJobban mondva - heti véleményhírlevél - ahol a hét kiemelt témáihoz fűzött személyes gondolatok összeérnek, részletek itt.

Sajnos ez az eset is Móron történt néhány hónapja. A házi gondozásban lévő elmebeteg kórházba szállításához a mentősök rendőri segítséget kértek. A dühöngő ember egy botra erősített szúrószerszámmal várta őket. A két járőrt a támadás váratlanul érte, súlyos sérüléseket szenvedtek, többszöri operáció mentette meg az életüket.
– Már lábadoznak, de hogy mikor tudnak ismét szolgálatba állni, az még bizonytalan – mondja Bárándi György, a városi rendőrkapitányság vezetője. Hozzáteszi, hogy meglehetősen gyakran kell elmebetegekhez kivonulniuk. Még szinte el sem csitultak a kedélyek a társaikat ért támadás miatt, egy másik községbe, Bodajkra hívták őket hasonló esethez.

Vészhelyzetek
– Vannak időszakok, amikor gyakoribbak az ilyen hívások, az orvosok biztosan tudják az okát. Szerencse, ha a mentők nagyobb baj nélkül eljutnak a kórházig az utasukkal, de mint az utóbbi történet is mutatta, sajnos nincs mindig így. Előfordul, hogy a hozzátartozók későn jeleznek. A vidéki ember jobban restelli, ha ilyen beteg van a háznál, és titkolózik, amíg bírja, mások pedig sajnálatból tűrnek, és csak az utolsó pillanatban kérik a háziorvost, hogy intézkedjen.
– Egy hajszálon múlt két embere élete. Fel vannak készítve arra, hogy miként viselkedjenek, ha valaki beszámíthatatlan és őrjöng?
– Erre nem kaptunk speciális kiképzést. És kommandósok sem vagyunk. Egyet tehetünk, legközelebb nagyobb erőkkel megyünk a helyszínre. Nem jó ez így, bár a korábbi gyakorlat sem volt emberséges. Régebben, ha egyszer valakit az „elméjével kezeltek”, akár évekre is eltűnt a környezetéből. Most meg irány a kórház, aztán néhány nap után hazaküldik őket. Amikor visszaesnek, és még vannak jobb pillanataik, nem írják alá a beutalót. Akaratuk ellenére pedig nem kezelhetők. Viszont, ha ismét szakad a húr, megint nem beszámíthatóak.
Sajnos ez az állapot jellemzi a mai helyzetet, amit Vizy Beáta pszichiáter is megerősít. Ennek részben nagyon prózai oka van: a kórházak gazdasági vezetői a minél optimálisabb ágykihasználásban érdekeltek, az Országos Egészségbiztosító Pénztár anyagilag behatárolja a mozgásterüket. Olyan gyors a „forgás”, hogy szinte ki se lép az ajtón az egyik beteg, már a helyére kerül a másik.
Bő tízesztendőnyi kórházi tapasztalat állt Vizy Beáta mögött, amikor úgy döntött, egy területi gondozóba kéri át magát. Így tehát van összehasonlítási alapja mindarról, amiről beszél.
– Csodálatos pályakezdésem volt egy vidéki kórházban, és hosszú ideig dolgoztam igazi örömmel a fővárosban is. Azért változtattam, mert nem akartam kiégni. Bár a pszichiátria a kórházi hierarchiában és az anyagi ráfordításban mostohagyerek, az általam ismert betegek ezt nem érezték. Mindig törődtünk velük anynyit, hogy megerősödjenek és a kinti körülményekhez jobban tudjanak alkalmazkodni. Ma a kórházi területen dolgozó kollégáim nemegyszer panaszolják, hogy a rájuk nehezedő nyomás miatt nem tudják nyugodt lelkiismerettel útjára bocsátani betegeiket. Nekem is szörnyű érzés, ha egy kórházba utalt páciensem rövid idő elteltével ismét jelentkezik: doktornő, segítsen rajtam, rosszabbul vagyok, mint azelőtt.
– Talán korán engedték el a kezét?
– Nyilvánvaló. De megtörténik az is, hogy nagy nehezen rábeszélek egy öngyilkossági gondolatoktól szenvedő asszonyt, vállalja a kórházi kezelést. És azzal jön vissza: nem fogadtak, nincs hely. És akkor még örülhetek, mert legalább mi kapcsolatban maradtunk, nem tűnt el szem elől, mint olykor sajnos előfordul.
– Érte önt munkája során fizikai támadás?
– Egy esetre emlékszem. Meglökött a betegem, talán meg is ütött. És találkoztam váratlan helyzetekkel.
– Elég veszélyessé kezd válni ez a foglalkozás. Nem érzi?
– Hallok róla. De az is nagyon szomorú, hogy éppen most kerülnek rosszabb helyzetbe a betegek, amikor sokkal hatékonyabbak a számukra szükséges gyógyszerek, mint régebben. Kisebbek a mellékhatások, kevésbé viselik meg a szervezetüket. Ha ellenőrzés alatt használják, ma már sokkal hosszabb panaszmentes időszakra számíthatnak, mint akár öt–tíz évvel ezelőtt.
– Véletlennek tekinthető-e, hogy a közelmúltban civil környezetben élő pszichiátriai gondozottak orvosokra és másokra támadtak?
– Többféle oka lehet. Az egyik az a humánus szempontból méltányolható jogszabály, miszerint senkit sem lehet beleegyezése nélkül gyógykezelésre kényszeríteni. Csakhogy a törvény előkészítése során elsikkadt, hogy a mi szakmai tapasztalataink szerint milyen veszélyhelyzetek fordulhatnak elő. Így történt, hogy a szép gondolat a gyakorlatban visszájára fordult. Gyakori, hogy az otthonában lévő beteg úgy érzi, jól van, bár a szakember észrevenné az intő jeleket, csak éppen nem lehet mellette a nap huszonnégy órájában. A családi környezetből pedig nem értesítik az orvost, vagy nincs a közelben hozzátartozó. Akkor van pánik, amikor már érzik, bármely percben bekövetkezhet a tragédia. Ilyenkor pedig már többnyire nem rendelkezik belátóképességgel az illető, hiába próbálják meggyőzni, a végsőkig ellenáll.
– Igaz-e, hogy a fiatalok menekülnek a pályáról, illetve el sem kezdik azt?
– Csak egyetlen körülményt említek. A futószalag elv és a betegek ellátását pontok alapján mérő rendszer etikai és szakmai okból ellentétes. Kérdem én, lehet-e előre tudni, hogy milyen állapotban van éppen a beteg? Megtörténhet, hogy egy óra sem elegendő a terápiás beszélgetésre, de az is, hogy csak a gyógyszerezését kell ellenőriznem. Súlyos gond a kollégáim túlterheltsége, aminek következménye a fásultság, a lelki kifáradás. Egyébként pedig napi négy pszichoterápiás beszélgetésnél nem lehetne többet elvégezni. Ismereteim szerint ennek a többszöröse hárul rájuk.

Hálós ágy és kényszerzubbony
A szakmai kiút Vizy Beáta számára az volt, amikor a kórházi, nagyobb presztízsű munkát kisebb fizetésért egy peremkerületi pszichiátriai rendelőintézet főorvosi státusára váltotta át. Emellett egy privát mentálhigiénés központ munkatársa. Kérdem tőle, emlékszik-e arra a pillanatra, amikor azt mondta magában: ebből elég? Pontosan felidézi az osztályos munka folyamatát, a más osztályokon adódó váratlan konzíliumokat, az ambuláns rendelést, az ügyeletekben töltött éjszakákat. Akkor hozta meg a döntését, amikor összerezzent a beérkező mentőautók sivítására, és azt érezte, olyan fáradt, hogy képtelen felkelni, mosolyogni.
Szinte mindenkinek van egy története családi, baráti vagy munkahelyi környezetéből arról, hogy valaki egyik napról a másikra összeroppan, és „nem akar semmit”. Vagy azt mondja otthon, lemegyek egy kicsit sétálni, és nem jön vissza többé. Depressziós volt, tudtuk róla, de hogy ilyen súlyos, azt nem – hajtogatja ilyenkor a rokonság. És van ezerféle emberi szenvedés, furcsaság, ami mellett némán elmegyünk, hiszen a világ sem normális. Igaz, nem mindenki kerül tartós időre kórházba, és szerencsére nem mindenki marad benn, de a köztes állapoton igen sok múlik.
A pszichiátriai szakgondozás egyik alapfeladata, hogy a beteget otthonában rendszeresen felkeressék, figyeljenek hangulata, viselkedése változásaira, s ha úgy látják, abban jelentős rosszabbodás következett be, megszervezzék soron kívüli orvosi vizsgálatát. Ha a beteg nem hajlik erre, vagy már nem képes a rendelőbe elmenni, az orvosi kontroll és a teendők eldöntése a lakásán történhet meg. (Már ha egyszerű módon be tudnak jutni oda.) Mindez többoldalú egyeztetést kíván a családdal, a háziorvossal és más szociális területek munkatársaival. Ez a figyelem és kapcsolattartás akkor is szükséges, ha látszólag minden rendben van. A cél az, hogy a beteg minél tovább saját környezetében élhessen, és optimális esetben dolgozhasson. Ha felmerül az aggály, hogy kezet emel magára valaki, vagy másokra nézve veszélyes, akkor a sürgős intézeti elhelyezés hatósági segítséggel és független bírósági elmeszakértővel történik. Az esetek többségében – szerencsére – erre nincs szükség, de minden „szerencsés” ügy mögött türelmes és szisztematikus ambuláns ellátás és folyamatos kapcsolattartás húzódik.
A kilences busszal utazom, kifele a városközpontból. Szürke, nyálkás az este. Az útépítések miatt szinte araszolunk. A kínai piac előtti sártengerből újabb utasok nyomakodnak fel. A lakótelep felé tartó törzsutasok között kis élettörténetek cserélődnek. Arról, hogy hol sikerült kétezer forintért cipőt kapni, hogy nem érdemes bízni senkiben, a politikusokban pláne, hogy egy fiatalembernek hányféle szakmája van, mégsem talál állást, hogy megint drágul a víz, az áram. Leszállok, de még mindig hallom egy idős ember szavait: Vannak ám ennek a városnak szép részei is, de csak a gazdagoknak. Minket meg jól ittfelejtettek…
A Kőbányai Egészségház pszichiátriai gondozójához ezeregyszáz beteg tartozik. Az orvosok munkája elképzelhetetlen lenne a hálózat öt szakgondozója nélkül. Most Ferkó István az ügyeletes. Jóval túl vagyunk már a rendelési időn, amikor megcsörren a telefon. Egy asszony gyors szavait hallani. Úgy érzi, megint rosszul lesz, jöhetne-e? „Várjuk” – felelik neki. Péntek van, és a hétvégék a magányos embereknél mindig kritikusak.
– Sem az időt, sem a figyelmet nem lehet kicentizni – mondja István, miközben előkészíti a kartotékot, és néhány szót vált egy éppen betoppanó fiatalemberrel, aki a szokásos injekcióját kapja. István egyébként százhatvan beteggel foglalkozik.
– Akikkel jobban együtt lehet működni, azokat évente átlagosan kétszer keresem fel, de ahol az illetőnek nincs „betegségbelátása”, és egyéb gondok is akadnak, oda havonta, akár kéthetenként is elmegyek.
– A legtöbben ilyenkor meg szokták kérdezni, hogy nem félek-e – mondja szinte kitalálva a gondolatomat, hogy miért vállalja magára valaki ezt a kevéssé ismert és nem túl hálás munkát. Ami azt illeti, pályája táncművészként indult. Egy baleset miatt kellett változtatnia az életén. A családjában több orvos volt, úgy gondolta, mindenképpen embereken szeretne segíteni. Ha nem fél az elmebetegektől – ajánlották neki egy napon –, elszegődhet az egyik nagy intézményhez ápolónak. Jó ideig tanult, figyelt, elsősorban olyan orvosoktól, akik a betegek gyógyítását és nem a „megőrzését” tartották fontosnak. Noha bizakodó és derűs természet, azért voltak nehéz időszakai is.
– Huszonöt–harminc évvel ezelőtt korántsem voltak kíméletesek a módszerek. Gyakorta nem volt más választás, mint a fizikai erőszak, például a hálós ágy, a kényszerzubbony alkalmazása. Megalázta a beteget, de én is szégyelltem, hogy ebben részt kellett vennem. Nem létezett az úgynevezett kíméletes elektrosokk, mint ma, és sajnos az is megtörtént, hogy az egyszer használatos injekciós tűket többször felhasználták. Ekkor jöttem el az intézetből, és váltottam a területi gondozásra.
Sokféle élethelyzettel, emberi sorssal találkozik nap nap után. Tevékenységében azt a folyamatot tartja talán a legnehezebbnek, amíg valaki legalább hozzávetőleg elfogadja a gondolatot, hogy elmebetegségben szenved. Ez még a komoly skizofrén betegeknél is hosszú tanulási folyamat.
– További fontos lépés, hogy rávezessük arra, hogyan tud együtt élni ezzel, melyek azok a jelzések, amelyekre figyelnie kell, hogy időben segíthessünk. Különösen nehéz erről beszélni ott, ahol négy-öt év is eltelhet tünetmentesen, és az illető abban reménykedik, a baj örökre elmúlt – magyarázza István.
Minden apró körülménynek jelentősége lehet a későbbiek szempontjából. A rendelésen megkérdezik, nincs-e az illető ellenére, ha otthon meglátogatják. Igen ritka, hogy ettől elzárkóznak. Előzetes telefon vagy értesítés nélkül nem rontanak rá senkire, etikai szabály, hogy még a szűkebb környezet előtt is csak akkor fedi fel inkognitóját a gondozó, ha ahhoz a beteg hozzájárul. Az otthoni környezetnek, viselkedésnek a betegség követésében lehet komoly szerepe, segíthet az orvosnak, aki többnyire a rendelőben, más szituációban látja a beteget.
A terepmunka persze nem veszélytelen. Nem a feladat, hanem az általános közállapotok miatt. Muszáj óvatosnak lenni – mondják.
Mert menni kell a legrosszabb hírű negyedbe éppúgy, mint a kertes, családi házas környékre. A gondozó igyekszik a környezethez öltözni, barátságosnak, de határozottnak kell lennie. Megtörtént, hogy az időközben súlyosabb állapotba került beteg az orvosokra és a gondozókra rázárta az ajtót. A lélekjelenlét, a beszélgetés tónusa, a csendes, nyugodt szavak, a hirtelen mozdulatok kerülése többnyire segítenek.


A média hatása
Vannak, akiket negyven-ötven éve sikerül „karbantartani”. Ez nagymértékben a folyamatosságnak és a rájuk szánt időnek, személyes figyelemnek köszönhető. Az uniformizált betegellátás, amely pontszámok alapján díjazza az orvost, itt azzal a veszéllyel járhat, hogy épp ez a két alapvető tényező sorvad el. Az ellátásra, nyomon követésre kevesebb idő jut. Így olyan betegek alól csúszhat ki a talaj, akiket eddig elviselhető mentális és szociális állapotban lehetett tartani – osztják meg velem aggodalmukat a gondozási központ munkatársai.
– A másik nagy gond a szegénység – teszi hozzá Ferkó István. Azok a skizofrén betegek, akik rokkantnyugdíjasok, nem tudják piaci áron megvenni az altatót, amit már kedvezményesen kaphatnak. Pedig ez létfontosságú lenne a számukra. Az amúgy igen hatásos gyógyszerek ugyanis álmatlanságot okoznak. Mivel hosszú évek óta nem tudják kipihenni magukat, ettől külön szenvednek, s a szervezetük is gyorsabban elhasználódik. (Véletlenül derül ki, hogy a gondozók olykor annyira megsajnálják őket, hogy a nem túl magas fizetésükből odaadják az altatóra a pénzt.)
– Ugyan, ha körülnéz az utcán, meg tudja különböztetni, ki a „zakkant” és ki a normális? – veti oda az egyik rendelőintézeti váróban egy középkorú nő. Nem tudom eldönteni, kötekedni vagy beszélgetni akar, miközben nagylányát csitítja, várjon türelmesen, mindjárt sorra kerülnek, ne gyújtson rá.
Ahogy megtudom, az ambuláns rendeléseken és a házi gondozásban jelentős a 19 és 30 év közöttiek száma. Főként depressziós tünetekkel jelentkeznek. Az iskolából kikerült fiatalokra jellemző, hogy miközben a médiából zúdulnak rájuk a minták, amelyek a „nyomulást” a sikerhez, boldogsághoz, csillogáshoz vezető egyetlen útnak tartják, ők, akikhez mindez szól, teljes önbizalomhiányban szenvednek. Nem mennek ki az utcára, félnek egy járműre felszállni, divatos kifejezéssel élve: pánikbetegségük van. Olykor az is nagy eredmény, ha a terápiás beszélgetések után felhívják telefonon régi ismerőseiket, és egyáltalán felmerül bennük, hogy akár valami jó is történhet velük.


„Pánikom van”
Este fél kilenc múlt, a Merényi Gusztáv Kórház pszichiátriai osztályának ambuláns rendelőjében vagyok többedmagammal. Amikor egy kicsit rossz hangsúllyal azt mondom az egyik várakozónak, „bocs, én nem vagyok beteg”, jól végigmér, és azt feleli: mert magát még nem ismerik eléggé… Kiderül, hogy „nem fogom a sort”, így kicsit összebarátkozunk. Mindenféléről szó esik, a küszködésről, az egyedüllétről, a gyógyszerárak emeléséről. Egyedül maradva aztán bámulom a kopott linóleumot a lábam alatt, a vízcsövektől beázott falat, a porosan kókadozó szobanövényt. Szemben velem néhány metszet az elmebaj hajdani orvoslási módszereiről. Van székhez kötözés, vizes kádban való ültetés, pengellérre állítás a középkortól az ezernyolcszázas évekig. Járkálni kezdek, néhány színes akvarellre téved tekintetem. A betegek alkotásai. A kusza vonalakból halálfejek mosolyognak, a kopár ház fölött sanda hold ragyog, de van itt zöld rét is tarka virágokkal. A csapóajtó néha meglódul, ki-be járnak, feltehetően betegek, fehérköpenyes nővérek sietnek. Az ajtón túl kerekes székben ősz hajú asszony mered mozdulatlanul egy bizonyos pontra. Hálóingben van, lábszárai csupaszok. Néha valaki összefüggéstelenül kiabál, két fiatalember hosszasan taglalja a különböző mobiltelefonok jellemzőit…
A főorvos asszony, Nagy Judit arca kicsit sápadtabb, mint amikor először jeleztem, hogy megérkeztem. De most is mosolyog, mint akkor, pillantása barátságos. Leültet a megkopott székbe. Reggel nyolckor kezdte az osztályos munkát, és mielőtt banálisan megkérdezném, hogy bírja, elhárító gesztust tesz: nem róla van szó.
Tágasnak egyébként sem nevezhető szobájában szinte minden szabad helyen színes kis csomagok, szaloncukrok. Hiszen december van, s ez mindent megmond. Azt is, hogy több a visszaeső beteg, ismét kopogtatnak az egyedül élők vagy más okból magányosak. És ezekben a borongós téli napokban a szomorúság, a vibrálás, a várakozás egyaránt benne foglaltatik. Mondani sem kell, hogy az ajándék, a figyelem itt különleges érték.
A pszichiátriai osztályhoz a IX, a XIX. kerület és Üllő tartozik. Ez nem a gazdagok kórháza. Munkások, alkalmazottak, értelmiségiek és hajléktalanok fordulnak meg náluk.
– Most talán eljutunk odáig, hogy legalább a mellékhelyiségeket felújítsák. Megtörtént, hogy a beteg hozzátartozója, noha szakmailag, emberileg ragaszkodott volna hozzánk, meglátta a vécét, és azt mondta, nem hagyja itt a rokonát. Hosszú évek mulasztásait kellene pótolni. Magam most annak örülök, hogy elegendő nővér és ápoló van segítségünkre, néhányan Erdélyből és Kárpátaljáról jöttek. Szerencsések vagyunk, mert a sürgősségi ellátás mellett krónikus és rehabilitációs részleggel is rendelkezünk. Így itt tudjuk tartani azokat, akiknek idegi és lelki egyensúlyához több időre és összetettebb terápiára van szükség.
Az osztálynak 131 ágya és jelenleg nyolc orvosa van. Nagyon elkelne még három munkatárs, de nincs rá kilátás, hogy szakvizsgázott, többéves gyakorlattal rendelkező, új kollégákkal gyarapodjanak.
Pedig, mint tanúja lehettem, a délután két órakor elkezdődött ambuláns rendelésre egyre csak jöttek. Van, aki képes két-három órát is várni arra az orvosra, akihez kötődik, aki évek óta kezeli. Itt nincsenek befejezett „esetek”, ha valaki gyógyultnak tekinthető, akkor is megtörténik, hogy új élethelyzetbe kerülve ismét jelentkezik – mondja Nagy Judit. Kérdésemre, hogy mit gondol arról, amikor elmebetegek orvost és másokat támadtak meg, súlyos sérülést és halált okozva, előrebocsátja, hogy csak saját tapasztalataiból tud kiindulni.
– Vannak olyan szituációk, amikor a tünetek fokozatosan alakulnak ki, ilyenkor több idő és lehetőség adódna rá, hogy időben segítséget kérjenek. Ha ez nem történik meg, akkor valóban bekövetkezhetnek váratlan események. A hazai elmetörvény igen jól meghatározza azt a helyzetet, amikor a kényszergyógykezelés elkerülhetetlen.
– Például?
– Ha valaki hallucinációk hatására saját magát vagy környezetét veszélyezteti, hangokat hall, ki akarja magát vetni az ablakból, nem létező lényekre támad. Mindez persze lehet betegségtünet, de kialakulhat drogok hatására is. Ha az ilyen állapotban lévő beteg ide kerül az osztályra, a bíróság kihelyezett szemlét tart a bíróval, az igazságügyi elmeszakértővel és a beteget képviselő ügyvéddel. Az eljárás csak a betegek azon kis részét érinti, akiknél akaratuk ellenére kellett intézkedni. A többség önként aláírja, hogy a kezeléshez hozzájárul. A hajlottabb korúaknál, az úgynevezett dementiában (időskori elbutulás) szenvedőknél az önkéntesség rendben lenne, itt azért van szükség a külső kontrollra, mert betegségük miatt nincsenek teljes cselekvőképességük birtokában.
– Tapasztalatai szerint hogyan birkóznak meg a hozzátartozók azzal, hogy egy ideg- elme beteggel kell együtt élniük?
– Bizakodnak, ha azt látják, együttes munkával és hatásos gyógyszerekkel hosszabb ideig jó karban lehet tartani valakit. De bizonyos betegségek tünetei egészen váratlanul, 19 és 25 év között jelentkeznek és erősödhetnek fel. Megtörténik, hogy békésen tanul valaki, megszerzi a diplomáját, de használni már nem tudja… A szülőknek nem csak érzelmileg kell átvészelniük ezt a súlyos helyzetet. Gyötri őket az önvád, hogy vajon melyikük családjából ered a baj. Még akkor is nehezen tudnak túljutni az őket ért megrázkódtatáson, ha intelligens, egymást nagyon szerető emberekről van szó. Tartunk olyan terápiás foglalkozásokat, amelyek őket kívánják segíteni, erősíteni. Külön megpróbáltatás, ha a gyermek indulata ellenük irányul. A helyzetet – a legtöbb esetben – végigkísérik a súlyos anyagi gondok. A gyermekük munkaképtelen, de mivel fiatal, a minimális rokkantnyugdíjhoz pedig legalább tíz év munkaviszony szükséges, ő nem jogosult rá. Így aztán a még alacsonyabb szociális segélyből kénytelen tengődni.
Hogy a külvilág nem túl kíméletes, és minden szabadossága ellenére létezhetnek „stigmák”, az is mutatja, hogy még a kevésbé súlyos állapotú betegek is olykor megkérdik, muszáj-e a zárójelentésükben szerepelnie, hogy valójában hol kezelték őket? Ugyanakkor, mert divatos szó, gyakorta azzal kezdik a beszélgetést, az a helyzet, hogy nekem „pánikom” (pánikbetegség) van. Nyilvánvalóan azért, mert szebben hangzik, mint a megfogalmazás mögött rejlő depresszió vagy más betegségtünet.
Nyugodtabban engednék el a beszélgetések után az orvosok a pácienseiket, ha csupán a betegség megfogalmazása lenne a gond, de ennél többről van szó.

Félelem a munkanélküliségtől
– Manapság egy fizikai betegség is azzal a veszéllyel járhat, hogy a lét perifériájára kerülhet valaki – mondja Nagy Judit. – Itt még erősebben fenyeget mindez. A súlyossá vált depressziós állapot előzményeként rendre ott húzódik az évek óta tartó stresszállapot, a bizonytalanság érzése, amelyet az emberek a számukra új, kapitalista viszonyok között megéltek.
A doktornő évek óta készít úgynevezett sorskövetéseket, ezek képezik PhD-munkájának alapjait. Úgy tapasztalja, hogy a depressziós betegségek kialakulását előidéző külső érzelmi okok közül hosszú ideig az úgynevezett veszteségek miatti megrázkódtatások álltak az első helyen. Újabban viszont az tapasztalható – különösen a középkorúaknál, de olykor a fiataloknál is –, hogy kiváltó okként, második helyen, a munka elvesztésétől való félelem áll.
– Nyugaton már régen megszokták az emberek a munkanélküliség fogalmát, legalábbis megpróbálnak együtt élni vele. Az esetek többségében nem tekintik saját hibájuknak. Nálunk nem így van. Hiszen hosszú ideig azt sulykolták beléjük, légy becsületes, dolgozz szorgalmasan, akkor te rendes ember vagy, nem lesz baj. Sokan képtelenek megbékélni azzal, hogy mindez már nem jelent semmit. Magukban keresik a hibát, máig nem tudatosult bennük, hogy a kudarc rajtuk kívül álló okokból következett be.
Csak bámulok, hogy a napi megfeszített munkába, a krízishelyzetek leküzdésébe még beleférnek az önbizalmat visszaadni próbáló foglalkozások. Vannak olyan pszichodrámáik, amelyek segítségével azt szeretnék erősíteni a lelkileg gyógyulófélben levőkben, hogy ismerjék fel saját értékességüket, ne futamodjanak meg a váratlan helyzetekben. Húzzák ki magukat, és legyenek bátrak, ügyesek, ha egy meghirdetett állásra jelentkeznek.
Akárhogy is, amit így este tíz óra körül Nagy Judit felvázol, legalább annyira érzem társadalmi látleletnek, mint szakmainak. Ám azt is sejtem, ahogyan a közeljövőnk alakul, a két fogalom egyre erősebben kapaszkodik majd egymásba. Elbúcsúzom a főorvosnőtől, ő még marad, egy ápoló beszélni szeretne vele.
Este fél tizenegy van. Megérkezik az éjszakai villamos. Három kopaszra nyírt, nagydarab férfi mulattatja egymást. Az ötödik megállónál kifogynak a sziporkázásból. A környék sivár, látnivaló sehol. Egy ványadt cigány fiú elvéti a megállót, visszaugrik. Az ajtó majdnem rácsapódik, ő hasra esik a vizes padlón. Orra épp a hármak előtt. A röhögés elementáris. A fiú feltápászkodik. Csönd lesz. Az egyik férfi kiköpi a fogpiszkálót, oldalra fordul, és ennyit mond: ezt azért nem kellett volna. Így érkezem a terápiák házából a Blaha Lujza térre, a lelki egészség földjére.

Ne maradjon le a Magyar Nemzet legjobb írásairól, olvassa őket minden nap!

Google News
A legfrissebb hírekért kövess minket az Magyar Nemzet Google News oldalán is!

Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.