A forgatókönyv

Micsoda szerencse! – mondanátok. Hosszú féknyomot hagytam az imént, és meg is állt az autó az árok előtt. Hát nem szerencse, szakikáim, hanem tudás! Pedig arra lejtett az út – a latyak felszáradt a délutáni enyhülésben, de az a kis hó ott maradt, épp annyi hó, hogy megcsúszhattam rajta. Vékonyka hó, s az alatta rejtőző, alattomos jégbordácskákon kifordul a kerék, illetve kifordulna, ha nem én fognám a kormányt. De én fogom. Egy kicsit visszatolatunk, így, ni. És megint előre. Tudom, ott kéne hevernem a roncsok közt, bezúzott homlokkal, vérbuborékos, nyitott szájjal. Tudom, gyorsan ideérnétek a fotómasináitokkal, hiszen itt vagytok már a hegy mögött. Kellettem volna a címlapra, igaz? „Szerencsétlenség.” Az jól jönne nektek, ha ezt a maszlagot mindenki bevenné. Szerencse, szerencsétlenség meg véletlenek összjátéka, bizonytalansági tényező; az kell nektek, a nagy, a kozmikus bizonytalansági tényező, mert a zavarosban szerettek halászni. Hát nem, szakikáim! Kozmosz azt jelenti: rend. Nincs szerencse, nincs szerencsétlenség – tudás van. Hiába akarjátok lenyúlni a tudást, hiába, hogy a nagy összefüggések mindig titkosak, hiába a sok zárt ajtó, hét pecsét meg katakomba, átlátok a szitán. Visszatolatok, és megyek tovább! Azt hiszitek, csak ti érhettek célba? Hehe, nem volt rossz a trükk, vékonyka hóréteg, jégbordák, s mindez éppen akkor, amikor én jövök erre. A szemtanúk, ha voltak, nyilván ott fekszenek az árok mélyén a halottak hülye arckifejezésével, sötét, párolgó folttal a tarkójukon, mert nem tudták, mi a rend.
Hosszú féknyomot hagytam, mindegy. Szinte látom magam előtt, amint egyikőtök átadja a másiknak a távcsövet, és idemutat a völgyben kanyargó útra. Ott megy az áldozat. Hát itt megyek, és most azt hiszitek, félek. Aki nem ismeri a rendet, az nem tudja, honnan fúj a szél, és persze félni fog, beveszi a bizonytalansági tényezőt meg a véletlenek összjátékát. Mert nem tudja, hogy az a nagy izé, amit történelemnek hívnak, a legelejétől meg még előbbről, mert nem lehet eléggé az elejére menni, nagyon is ki van találva, és meg van szervezve. És csak keresi az ellenséget mindenhol, a végén már saját magában is, és nem fékez idejében, aztán bekerül az újságba, ti meg odaírjátok: szerencsétlenség. Itt most vigyázni kell, a mútkor itt szaladt elém a kutya, épp itt, a Kutyahegy felől – jó vicc, magabiztosak az urak, kutyát a Kutyahegyről, hehe. Az a helyzet, szakikáim, hogy ismerem a dörgést, és megtanultam az fejetekkel gondolkozni. Az emberi érzés nektek smafu, védtelen állatok ezreit végzitek ki naponta, mert nem bírjátok elviselni a tekintetükből sugárzó ártatlanságot, én viszont sajnálkozom a másik élőlény nyomorúságán. De ti hideg fejjel számoltok azzal, ami a másikban nemes. Nemes szív – ez egy tétel a számításaitok között, egy tényező, amely miatt szerintetek meg fogok állni, és kiszállok, hogy kinyírhassatok. Tessék, az egész forgatókönyvet elmondom. Jön a horpadt oldalú, kiéhezett jószág a Kutyahegy felőli ösvényen, a kiszögellésen túl meglapultok a többi ebbel, amelyek persze véres húson lógtak naphosszat, a fogaik, akár a böllérkések. Figyelnek feszülő pórázon, tág orrcimpákkal. Már behúztatok az útra egy húsdarabot, szagzáró zsákba rejtettétek, hogy megálljon a kutya. Csak el kellett engednetek, hogy épp előttem szaladjon az útra, hogy megsajnáljam és megálljak, kiszálljak és körülnézzek, „hol a gazdája ennek a szerencsétlen jószágnak?”, hogy hirtelen rám eresszétek a többit a kiszögellés mögül. Elismerem, kitűnően volt megválasztva a hely: Kutyahegy, kiszögellés. Szinte látom: az egyik a lábamat kapja el, a másik már repül a torkomra, ott tépnek szét fröcsögve, hörögve az autóm mellett, micsoda szerencsétlenség. Hehe. Csakhogy gázt adtam, amint odaért elém, még láttam a tekintetét, a fényszórótól fellobbantak a szemei, kicsit megfarolt az autó, és hajtottam tovább. Gyilkosok. Képzelem, milyen képet vágtatok ott a kiszögellés mögött.
Itt az erdő. Tudjátok, mit, gyalog megyek tovább. Eltehetitek a távcsöveket, szakikáim. Az erdei fák eltakarnak, mint a legendában Jézust a fenyők, ő pedig megáldotta őket, azóta örökzöldek a fenyők. A történelemmel kibabrálhattok, ide-oda tologathatjátok a tömeget, de a tömeg és én: az kettő. A tömeg nem tudja, hogy már az atyáinknak is a ti atyáitok készítettek csapdát és vermet és jégbordát és mérget és kutyát és forgatókönyvet. De az én gyerekem már tudni fogja, hol az ellenség. Ezt a forgatókönyvet én írom, és nem lesz itt semmiféle szerencsétlenség, hanem repülés lesz, gyönyörű repülés. Micsoda kilátás, a gyerek majd elhelyez egy emléktáblát ide a szikla aljába, a nevem lesz rajta aranybetűkkel, hirdetve, hogy innen rugaszkodtam el. Nem találtok meg, eltűnök az avarban, rábízom magam a varjakra meg a rókákra, szakikáim, lehet, hogy egyszer templom épül itt, és most már nem tudtok megakadályozni, pedig hallom, hogy kiabáltok és lövöldöztök. Megírtam a gyereknek, mondja el mindenkinek, hogy az apja átlátott a szitán, és kibabrált veletek. Hehe!