A televízió vakká tesz?

A mozgóképpel legalább olyan döntő és új korszak kezdődött el az emberi kultúra történetében, mint amilyen a betűvel kezdődött, hatezer évvel ezelőtt. Ezt a súlyos mondatot az a Karinthy Frigyes írta le vagy hetven évvel ezelőtt, akinek több – könnyedebb – megállapítását is úgy szokás idézni manapság, akár a kőbe vésett törvényeket. Pár ember másfél évtizede azon munkálkodik, hogy iskolai tananyag legyen a mozgóképismeret. Elemitől érettségiig legalább. Most, úgy tűnik, álmaik valósággá válnak, a 34. magyar filmszemle egyik figyelemre méltó bejelentése szerint ez év szeptemberében tanítani kezdik a mozgókép- és médiaismeret című tantárgyat. Hartai Lászlóval, aki Muhi Klárával közösen az új tantárgy első két tankönyvét írta, s aki a Magyar Mozgókép- és Médiaoktatási Egyesület élén az előkészítő munkákban részt vállalt, először arról beszélgetünk, miért nem a legkisebbeket kezdik mozgóképismeretre tanítani? A még romlatlanokat. A védteleneket.
– Ausztria azon kevés országok egyike, amely körülbelül tizenöt évvel ezelőtt, a kisgyermekek médiaoktatásának a megoldásait keresve, az úgynevezett kereszttanterv mellett döntött. Sajnos azonban eredményeik nem igazán meggyőzőek. Aki sikerrel kívánja az öt-kilenc éves gyermekek médiaoktatását megoldani, annak legalább három elemet kellene összekapcsolnia: a nemzetközi médiakutatások eredményeit a pedagógiatudomány tapasztalataival és a gyermeklélektani ismeretekkel. Ez idáig azonban ezt a három tudományterületet nem tudták közös nevezőre hozni. Akik gyermeklélektannal foglalkoznak, olyan veszélyesnek látják a média hatását, a hagyományos kultúraközvetítő szerepek átalakulását, hogy többnyire a kikerüléséről vagy a tiltásáról gondolkodnak, nem a vele való „együttélés” lehetséges formáiról. Féltik a gyermekeket, és döbbenten állnak a hagyományos kultúraközvetítő szerepek átalakulása előtt. A médiaszociológusok tényként fogadják el a tömegkommunikáció ma ismert működési formáit, és keresik azokat a válaszokat, amelyeket a média által erősen befolyásolt ember a mozgóképvilág által föltett kérdésekre adhat. Summa summarum, a kisgyermekkori médianevelés módszertana a világban ma még sehol sem elég meggyőző ahhoz, hogy a hazai közoktatásban is megjelenhessék.
– Az új tantárgy tehát csak a serdülőkor határán levő gyermekeknek kíván mozgókép- és médiaismereteket átadni?
– Azok, akik mintegy másfél évtizede készítik elő ennek a tantárgynak a közoktatásban való megjelenését, azt tartják, érzékenyen kell figyelni, mi történik a kisgyermekkori, kora gyermekkori médiaismeretek oktatásának témakörében másutt a világban. De eközben el kell kezdeni a felsőbb életkorban levők oktatását. Noha egyetlen pillanatig sem gondoljuk, hogy ehhez a programhoz minden szükséges tudásnak és „kelléknek” a birtokában vagyunk, a tizenhárom-tizennégy esztendős gyermekek mozgókép-ismereti képzéséhez elég nagy munícióval rendelkezünk. Kezünkben a program, az első tankönyvek is, előírások szabályozzák ennek a típusú képességfejlesztésnek, a mozgóképi és mediális szövegértési képesség fejlesztésének a hatékony elindítását. Jobb későn, mint soha! felkiáltással látunk munkához, addig kapjon kellő mennyiségű médiaismeretet a fiatal, amíg iskolába jár, és életkori sajátossága a rugalmasság. A közoktatási rendszerbe azonban nem szabad olyan javaslatokat bevinni, amelyekről bizton tudjuk, még senki nem próbálta ki őket, tehát lehetetlen kezességet vállalni értük.
– Azokat a tizenéveseknek szánt mozgókép-ismereti stúdiumokat, amelyeket szeptembertől szeretnének bevezetni, kipróbálta már valaki? Kezességet vállalhat érte a program kidolgozója és engedélyezője, a tankönyv írója s kiadója?
– Indiától Nagy-Britanniáig seregnyi modellel találkoztunk. Van, ahol civil mozgalmak keretében, egyházak támogatásával, regionális hálózatokban szerveződik a felnövekvők médiaismereti oktatása, és van, ahol nemzeti alaptanterv írja elő kötelező érvénnyel a tárgy oktatását. A 80-as évek második felében kodifikálták például e tantárgyat Angliában, Kanadában, Ausztráliában. Mintegy másfél évtizedes tapasztalataik egy az egyben nem ültethetők át az angolszász országokétól sok tekintetben különböző magyar oktatási rendszerbe, de a tematika nagy része irányadó lehet a számunkra. Figyelemre méltó, hogy Angliában, miközben a tizenévesek mozgókép-ismereti oktatása immár természetes tartozéka az iskoláknak, az írni-olvasni tanuló kisgyermekek körében, kísérleti osztályokban vizsgálják, hogyan befolyásolja a betűkkel való ismerkedést, az íráskészség, az olvasási készség kialakulását, ha mozgókép-ismereti tanórákkal kapcsolják össze az olvasásórákat. Párhuzamos osztályokban folynak e kísérletek, az egyikben hagyományos módszerek szerint barátkoznak a betűvel a gyermekek, a másikban mozgóképes ismeretekkel elegyítik a tananyagot. Az első tapasztalatok szerint könnyebben tanul meg írni, olvasni, aki a betűk képe mellett a mozgóképekkel is megismerkedhet.
– Vannak, akik értetlenül állnak az állítás előtt: a mozgóképet is ugyanúgy kell megtanítani „olvasni” az embereknek, akár az írott, a nyomtatott szöveget. A filmművészeti alkotások képsorait talán csakugyan tanulni kell, mondogatják a kétkedők – de a mindennapi valóságot közvetítő képeket, a televíziót, a videót?
– Egészen a 80-as évekig így gondolkodott, szinte a közmegegyezés szintjén, a mozgóképről a világ. Még a tudomány sem figyelmeztetett: az az alapfelvetés, hogy tudniillik csak a személyes világ kifejezésére irányuló és egyben szuverén formanyelvet teremtő szerzői film értelmezhető nehezen, a tömegfogyasztásra szánt mozgókép azonban mindenki számára tökéletesen érthető – alapjában hamis. Azok a vizsgálatok, amelyeket ez idő tájt folytattak, meghökkentő következményekkel jártak. Kiderült, hogy a legegyszerűbb reklám is félreérthető, ugyanúgy, akár egy Jancsó Miklós-film. Át kellett tehát lépni azon az elképzelésen, hogy a textus, ha betű, nehezen értelmezhető, tehát iskolában tanítandó, ha kép, magától értetődő, tehát iskolai keretek között oktatni fölösleges.
– Az évtizedeken át ész nélkül elindított, majd meggondolatlanul visszavont oktatási reformokkal gyötört hazai iskolák minden újdonságtól idegenkednek. Az olyanoktól, amelyekről még életre hívóik is azt állítják, tanmenetük voltaképpen befejezetlennek tekinthető, tankönyveik állandó átszerkesztésre, modernizációra várnak, segédeszköztáruk pedig annyi pénzt igényel, amennyiről a mai magyar iskolák álmodni sem mernek, nem zárkóznak el egyszer s mindenkorra? Talán éppen ennek az elkerülése végett hivatkozni lehetne a 70-es években egyszer már a középiskolai tananyag részévé tett filmesztétikai oktatás tapasztalataira.
– A 70-es években, a magyarórák keretében évente négy alkalommal kellett az előírásoknak megfelelően filmesztétikával foglalkozni. A tanárok általában az irodalomoktatás érdekes oldalágának tekintették ezt a kötelezettségüket, aki értett a filmhez, az is csupán néhány művészeti kérdésről beszélt diákjainak. A mozgóképes tömegkultúráról rendszerint szó sem esett, ha mégis, csak sommás kritikát tettek közzé róla. Tévé, reklám? Borzalmas, mondták, és legyintettek. Ma sem vesznek tudomást a tömegkultúráról az iskolákban, mintha nem is létezne. Pedig a XX. század egyik központi kérdéséről van szó. Van, aki a folklór kései leszármazottjának tekinti, s állításának bizonyítására példák sorát hozza. A 70-es években bevezetett filmesztétikai stúdiumokhoz ma már nem szabad visszanyúlni. De ha az akkori mozgókép-ismereti oktatás igen átgondolt és igen hatékony formában történt is volna, az azóta bekövetkezett technikai, kommunikációs és társadalmi változások miatt sem lehetne hasonló, művészfilmcentrikus ismeretátadásról ábrándoznunk.
– A tantárgy, amelynek oktatását a 34. magyar filmszemlén elhangzó bejelentés szerint a következő tanévben kezdik el, hosszú s összetett nevet kapott: mozgókép- és médiaismeret. Ez a címe első, már megrendelhető tankönyvüknek is. Nem sok ez így, nem kellett volna a médiaismereteket különválasztani a mozgóképes ismeretektől?
– Külföldön röviden médiaismeret a neve annak a tantárgynak, amelynek a bevezetését közel másfél évtizedes előkészítés után végre elhatározták. Mi kevésnek tartottuk volna ezt a „szűkszavú” elnevezést, és aki belelapoz majd a tankönyveinkbe, látni fogja, többet is szeretnénk adni „puszta” médiaismereteknél.
– Noha az is nagy falat, megemészthetetlenül nagy, kiváltképpen egy gimnazista korú fiatalnak.
– Ebből a „nagy falatból” mi csupán az audiovizuális médiával foglalkozunk, vagyis az írott sajtót és a rádiót el kellett hagynunk. Abból indultunk ki, hogy több mint egy évtizede, ha rejtőzködve is, egyre erősebben van jelen világunkban az a társadalmi megrendelés, amely azt szorgalmazza, ha már olyan meghatározó az egyén társadalmi beilleszkedésének folyamatában, kerüljön be a közoktatásba a médiáról minden lehetséges tudnivaló. A mi tantárgyunk ezt szeretné: megtanítani a diákoknak, hogyan kell értelmezni a médiajelenségek igen tág körét. Ehhez pedig elengedhetetlen a mozgóképes média formanyelvének ismerete. Hiszen, akár örülünk neki, akár nem, a ma emberére ez gyakorolja a legnagyobb hatást. Egyre ritkábban hallani: a televízió vakká tesz. Többen is reméljük: látóvá is teheti a mozgókép az embereket.