Egy nép se várhat örökké

Szerednyei doktornő még egy ideig könnyezgetett a szilveszteri Himnuszon, aztán megragadta Jezovics kabátját. Húzta maga után a férfit.
– Elviszem magát a Doktorkához – az asszony úgy szorította Jezovics kezét, mintha menyegzőre mentek volna. Ahogy a hóba kiléptek, olyanok voltak, mint a szerelmesek. Ezek a legjobb szerelmek – gondolta Jezovics –, nem kell beteljesülniök, mégis vannak.
– Majdnem – ejtette ki a bűvszót a doktornő, Elizabeth, ahogy ironikusan nevezték kollégái – elestem. – És szőke haját meglebbentve vonszolta lefelé a régies, töredezett lépcsőn Jezovicsot, mintha csak eltűnt, Gulácsy-féle veronai várrészletből bukkantak volna elő.
– Elizabeth, tudja, hogy én is éppen ezen a szón tengettem elmémet, azon tulajdonképpen, hogy a „majdnem-szerelmek” sokszor igazibbak, mint a valóságosak. Nagy szerencséjük, hogy nem valósulnak meg. Volt egy-két hölgyemény, akit úgy szerettem, mintha szerethettem volna. Régen fölemelkedtek a téli levegőbe, s ott megdermedtek a felhők szárnyai között. Maga is ilyen nékem. Nagy öröm, hogy nem volt alkalmunk egymásba szeretni.
– Rossz lett volna? – az asszony rögvest visszavágott, s már kezdődhetett volna a szerelem, ha nem akad el a jeges levegőben, a visszafogott lélegzésben. – Ezek a „majdnemek” elkísérnek életünk végéig, mert olyan finom aranylevegő veszi körül őket, hogy megmaradnak kettősségükben. Vannak is, meg nincsenek is. Ez olyan, mint egy halmazállapot, amelyik bármikor átmehet a másikba – vízből párába vagy jégbe –, ez a halmazállapotok szerelme. Éppen ilyen, éppen olyan – titokzatos lelki tánc járja a cseppfolyósból a szilárdba és vissza. Ám ebből nem születik gyermek, nem lesz fogantatás.
– Nem lett volna rossz, de a történelem nem megy visszafelé. Nem lehet megmagyarázni meg nem valósult álmainkat. Bukásainkat, diadalainkat.
Hosszan kanyargó hegyi ösvény után a hóban caplatva elérkeztek Doktorka házához. Doktorka háza kicsiny volt. Fehérre festett, oroszos ablakok, tágas rekeszes verandaüvegek, ez is a majdnemek kategóriájába tartozott – itt lehetett volna élni, ha élni lehetett volna. Doktorka maga is kicsiny volt, előregörnyedő, kerek koponyájú és sörtésen kopasz, torokhangja okos varjakéhoz volt hasonlatos.
Úgy fogadta őket, mintha várta volna jöttüket. Talán Elizabeth apja lehetett vagy nagybátyja? Persze mindent tudott, még Jezovics gondolatait is. Ott folytatta, cigarettáját mélyen tüdőre szíva, ahol Jezovics gondolatai abbamaradtak.
– Nem lehet mindig „majdnem” élni. Szép, szép, de nem elég. Hoszszú távon nem elég. Ha nem a személyes életetekre gondoltok, hanem az országéra, különösen igaz. Én is tudom, szebb a vágyakozás, mint az élet. De nem lehet. Hozzászoktatok a szocialista rendszerben ahhoz, hogy ne egyszerűen éljetek, de túléljetek. Megmaradni! Mindenáron. Kibírni. Nem kell mindenárom megmaradni. Nem kell mindenáron kibírni. Mindig mentséget keresni, mért nem vetjük oda magunkat. Mindig mentséget találni, hogy az egyén ugyanúgy kibírja, mint a nemzet, ha visszafojtva, lélegzet-visszafojtva él. Akármilyen szépek az álmok, elsorvasztja a testet.
A vén Doktorka körülnézett. A hideges szobának a távoli sarokban pislantott csak a kályhatűz.
– Magam is húsz esztendőt húztam itt le a fönső magasban. Nem lehet. Elnyomorul az ember. A népség is. Elnyomorul, ha csak álmokban él. Akármilyen zseniális stratégiát alkalmaz a túlélésre, elpusztul. Megváltozik. Két énje lesz. Egy túlélő, egy nem élő. Választani kell, az a lét legnehezebb aktusa, ezt a terhet rótta ránk az Úr.
Ketyeg az idő. Ugrik a naptár. Egy nép se várhat örökké. Döntenie kell. Akármi módon. Jó, hogy eljöttetek hozzám, Elizabeth már beígérkezett. Találtam ugyanis egy régi költeményt, olyas barátom írta, aki ugyancsak azt hitte, el kell tennie magát erősebb időkre. Ez a vers talán megérteti, mit akart a mi költőnk. Majd olvassátok el odahaza, most fogyasszuk el az újévi töredék malacot, Zsóka aszszony még hétfőn megsütötte.
Rágtak, ropogtattak, éltek, nevettek. Vörösbor libbent előbük. Doktorka az ablakból utánuk integetett. Ők összehajolva olvasták a kapart verset:


Hazugság hogy túlélni
mit gyomor nem bír el
hazugság meglapulni
amikor ütni kell

Áltatás megmaradni
lelkünk sebeivel
szabadságot pótolni
nem lehet semmivel

Fondorlat az alázat
hogy majd valamivel
kijátsszuk mit a börtön
rácsával ránk lehel

Csalás bunkerba bújni
itt csalás elaludni
és csalás szemet hunyni
ki-ki maga felel

Árulás egyezkedni
árulás elfeledni
sebet vagy igazságot
ha belehalni kell.

A vad szél majdnem kikapta kezükből a papirost.