Én nem tudom...

Én nem tudom, hogy a valóságshow-kból levonhatók-e bizonyos időtálló következtetések. Kezdjük talán a nézettséggel. A hírek arról szólnak, hogy a Big Brother és a Való Világ elképesztő nézettségi mutatókat produkált, Magyarország népe (amelyet annak idején Ady „kalitkás seregélyfiók”-hoz hasonlított) minden mást (még a politikát is) feledve vetette szemét eme produkciókra, együtt élt botcsinálta hőseivel, pénzt és fáradságot nem kímélve telefonált, sms-ezett és szavazott, gyarapítva a tévéadók reklámbevételét és a telefontársaságok profitját.
Nyugodtan mondhatjuk, hogy a magyar populáció ebben is méltó volt a művelt Nyugathoz, ugyanolyan étvággyal esett neki a Big Brothernek, mint a Big Macnek, e tekintetben nem viselkedett balkáni módon, pillanatok alatt elsajátította az európai és amerikai tömegízlést, sőt helyenként ínyencként viselkedett. Állapítsuk meg, hogy a konzervatív jobboldali fanyalgás lepergett e liberális produkcióról, sőt a nézettségi mutatókat tovább javította, mivel öntudatos polgáraink azért bámulták tömegesen a kiseséses rendszerű valóságot, hogy undorodhassanak és felháborodhassanak.
De nem ez a lényeg. Vegyük szemügyre inkább a résztvevők példátlan népszerűségét, és tűnődjünk el azon, hogy valójában mit is jelent ez a szóösszetétel: médiasztár. Hosszú éveken keresztül egy igazi nagy tévécsillagunk volt, Vitray Tamás. Persze mások is képernyőre kerültek, de valójában az intelligens és rátermett Vitraynak nem akadt komoly ellenfele. A Szepesi által kreált sportnyelvet ő újította meg: null helyett például vaskövetkezetességgel használta a nullát, s általa kezdődött el az „egyébiránt” szó szédületes karrierje. Kihívói között volt az a férfiú, aki a következő halhatatlan mondással írta be magát a magyar televíziózás történetébe: „A Machester United hat hónapon keresztül őrizte veretlenségét, de aztán zsinórban jött a feketeleves.”
Szép, reményteli idők voltak ezek: „Önök kérték”.
Nézzük meg, hol vannak Vitrayhoz (Vitrayékhoz) viszonyítva a mai sztárok: a kereskedelmi tévéadókon pöffeszkedők, a közszolgálathoz milliókért visszatérők. Valószínűleg – néhány kivételtől eltekintve – folyékonyan tudnak olvasni a súgógépről, néhánynak még a nyelve is jól pörög. A legnagyobbak: Juszt, Havas, Friderikusz szívesen mennek át önmaguk paródiájába, nézettségük és önteltségük a végtelenhez közelít.
Persze az önhittség csak természetes következménye a népszerűségnek. A furcsa ebben az: amíg Vitray a kivételezettség helyzetével élve egyre tökéletesítette önmagát, s valóban – szellemileg és lelkileg – mindent megtett nézőiért, a maiak közül talán Friderikusz az egyetlen, aki képes erőfeszítésre, fejlődésre és megújulásra. Neki talán már szerénységre is lenne oka.
A Big Brotherben és a Való Világban a szerencse kegyeltjeként színtiszta amatőrök szerepeltek. Mivel hónapokig velük volt tele az éter, ismertségük és népszerűségük minden további nélkül túlszárnyalta a profikét. (A Heti Hetesnél is népszerűbbek voltak. Rangot adott valamelyik álvilágba hivatásosként belépni.) Sajnos én azok közé tartozom, akik nem jegyezték meg a versenyzők nevét. Most is csak Pongó jut az eszembe, mivel Natasa kutyám egyszer ráült Csopakon a távirányítóra, és behozta nekem a valóságshow-t és Pongót magát.
Most mondok valamit: ő olyan gátlástalanul laza volt, hogyha képernyőn tartják egy évig, nagyobb médiasztár lehetett volna, mint Havas vagy az utolérhetetlen Forró Tamás.
Hát szerintem ez a Big Brother és a Való Világ legnagyobb tanulsága: láthattuk, miből lesz a cserebogár.
Hogy mindezen a nagy profiknak érdemes lenne-e elgondolkozniuk, én nem tudom…