Én nem tudom...

Én nem tudom, helyénvaló-e, ha késnek a vonatok. Egyáltalán, maga a késés vagy a várakoztatás tiszteletlenséget, nemtörődést és lebecsülést fejez ki. Egy vonat természetesen nem lehet tiszteletlen, késése talán menthető, mivel sínekhez kötött. Bármennyire igyekszik, nem tud átgázolni a szembejövő szerelvényeken. Késése mindig viszonylagos, mércéje a menetrend.
A menetrend néha – véletlenszerűen – felborul. Ha gyakran borul fel, akkor vagy a körülményekben, vagy a tervezésben van a hiba. Svájcban pontosan járnak a vonatok.
Van egy mondás, amely szerint a pontosság a királyok udvariassága. Tehát, aki pontos, királyi magatartást tanúsít. Ebben az a furcsa, hogy az úgynevezett fontos emberek gyakran pontatlanok. Várakoztatják a jelentéktelenebb személyeket, s úgy érzik, ebben nincs semmi rossz. Viszont a náluk fontosabb személyiségeket sohasem várakoztatják, ott a pontosságuk királyi.
A televízió számára a néző a fenség. Kinyomtatott műsorkínálatát menetrendnek tekinthetjük. Vélhetnénk – mivel a képernyőn nem jönnek szembe egymással valódi vonatok – a tévéműsor szent és sérthetetlen. Hányszor hallani, amikor egy-egy műsorvezető nagy tekintélyű személyiségek vitája során is arra hivatkozik, hogy a műsoridő lejárt. Olykor a másodpercek is számítanak.
Néha-néha előfordul, hogy – például egy futballmeccsnél – hosszabbítás lehetséges. Ilyenkor figyelmeztetik a nézőt, hogy egy jelentéktelenebb műsor esetleg késik vagy elmarad. Az utóbbi időkben azonban az úgynevezett kereskedelmi tévék rendszeresen és könnyedén, különösebb lelkiismeret-furdalás nélkül felrúgják saját műsortervüket. A „menetrendet” vagy a „menetidőt” eszük ágában sincs betartani.
Teszem azt, az ember szívesen nézné A feltrancsírozott méhlepény című thrillert, az adott időpontban be is kapcsolja a megfelelő adót és mit lát: egy big brotheres félmeztelen feneket, vagy egy vallomást a Nagy Testvér előtt, hogy kit kell kirúgni. Na jó, gondolja az illető, akkor keressünk egy másik csatornát, ahol A hasnyálmirigygyűjtő című horror szerepel az étlapon. Megnyomja a megfelelő gombot, s hallja a keserű üvöltést, vaaloóviláág.
Gyorsan átkapcsol az Eurosportra, ahol éppen reklám megy. Átvált a Spektrumra, ahol látja, amint egy krokodil lenyel egy kafferbivalyt, már csak a két hátsó lába lóg ki.
Ezután várakozni kezd, hogy a valóságshow nagyszerű szereplői mikor takarodnak le a képernyőről. Ámde a Nagy Testvér nem szól rájuk, hogy lejárt az idő. Megy a végtelenített szalag, míg szegény James Bondnak is várnia kell.
A helyzet olyan, mint amikor valaki blindre kénytelen kimenni az állomásra, hogy hátha épp elkapja a Balmazújvárosba induló személyt. Kattintgat, kapcsolgat. Szerencsés esetben érdekes dolgokat láthat és hallhat. Például megpillantja Juhász hadügyminisztert, amint éppen azt mondja freudista alapon, hogy a taszári kiképzés „nem növeli Magyarország biztonságát”. A következő pillanatban ugyan a biztonság szót „veszélyeztetettségre” cseréli, de a kínos elszólásban felsejlik a valóság.
Élesebben, mint a Való Világban.
Tehát a kereskedelmi tévékben összevissza rohangálnak a vonatok. Karamboltól nem tart senki. Ma a Big Brother mindennél fontosabb. A politika is háttérbe szorul.
Hogy miért? Talán azért, mert most olyanok kezében van a hatalom, akiket a Nagy Testvér szeret.
Hogy meddig lesz így, én nem tudom…