Európa érdekei

Egyre inkább úgy tűnik, hogy az Irak elleni háborús felkészülésben Washington átlépte azt a határt, ahonnan még vissza lehetne fordulni. Konkrét elképzeléseket, háborút valószínűsít az Öböl térségében kibontakozó látványos katonai erődemonstráció, sokan már tudni vélik a támadás megindításának február közepe környékén várható időpontját is, miközben folyik már az akciót előkészítő propagandaháború.
Bush elnök nagy hangon jelenti ki, hogy Szaddám Huszein nem tartotta a szavát, veszélyes a világra. Valóban nem kizárt, hogy Irak rendelkezik tömegpusztító fegyverekkel, ezt azonban idáig nem sikerült bizonyítani. Az ENSZ fegyverzetellenőrei ugyanis egyelőre nem találtak lényegében semmit, ami a Biztonsági Tanács esetleges felhatalmazását megalapozná. Így látja ezt a német kancellár is, aki kijelentette, hogy országa a Biztonsági Tanácsban nemmel szavaz majd. Franciaország szintén a világ értésére adta, adott esetben vétójogával is hajlandó élni, hogy meghiúsítson egy háborús beavatkozásra feljogosító újabb határozatot. Mindez megnehezítheti Washington dolgát, de Bush már többször is jelezte, kész akár az ENSZ felhatalmazása nélkül támadni. Még akkor is, ha kényes elemzők a megelőző háború fogalmát nemzetközi jogi szempontból agressziónak tartják.
Európa vezető hatalmai tehát aggódva figyelik az amerikai– brit készülődést, s érezhetően nem szívesen vállalnak közösséget Amerika háborújával. Szaddám Huszein rezsimjét egyáltalán nem tartják szalonképesnek, ám nagyon jól tudják, hogy igazából nem is erről és nem is a terrorizmus elleni nemzetközi harcról van szó. Jóval inkább az olajról, Amerika érdekeiről, a birodalmi tudat szükségleteinek kielégítéséről, a térség viszonyainak átrendezéséről. Ehhez pedig érthetően nem akarnak asszisztálni. Ez persze nem azt jelenti, hogy nem is fognak, de előtte egy kicsit még tetszelegnek a világ lelkiismeretének szerepében.
Jó lenne hinni morális alapállásukban, jóval nagyobb súlylyal esik azonban a latba, hogy sem bel-, sem pedig külpolitikai érdekeik nem diktálják e háború melletti kiállást. Európának ugyanis természetes módon különböznek az érdekei Amerikáétól. Az önálló külpolitika éledésének jeleként nem volt hajlandó tudomásul venni a török uniós tagság elfogadására irányuló washingtoni nyomást, s most is jelzi különállását. Más kérdés, hogy Európa csak akkor lesz majd képes érdekeit hatékonyan érvényesíteni, ha erre áldozni is hajlandó lesz. Addig, amíg az Egyesült Államok védelmi ráfordításai jóval meghaladják az összes többi NATO-tagországét együttvéve, amíg a konfliktusok katonai rendezéséből szinte egyedül veszi ki a részét, az öreg kontinensnek meg kell elégednie a jelenlegi helyzettel.
Az európai identitás erősödését gátolja a kelet-közép-európai új demokráciák erős atlanti vonzódása is. Térségünk országait egyrészről hajtja a friss tagok túlságos bizonyítási vágya, másrészről érezhetően őrlődnek két szövetségesük, Európa és Amerika nem minden esetben egybevágó érdekei között. A sajátjukról már nem is beszélve. Helyes, ha érzik például, hogy a NATO-tagság nemcsak jogokkal, hanem kötelességekkel is jár. Az azonban már megmosolyogtató, ahogy most is egymás lábát letaposva ajánlkoznak Amerikának.