Euroszkeptikus helyzetkép

Közeleg az a népszavazás, amelynek tárgya mérföldkő lehet Magyarország történelmében: csatlakozás az Európai Unióhoz. Az „igen” hívei a csatlakozást a legnagyobb jelentőségű nemzetstratégiai lépésnek tekintik Szent István államalapítása óta. Azok, akik nemmel fognak szavazni, nemzeti önállóságunkat féltik, Magyarország felolvadását egy európai szuperállamban. Bár az EU-tagságot támogatók tábora az utóbbi hetekben figyelemre méltóan megcsappant, az unió legjobb tanítványaként viselkedő kormány biztosra megy. A felvilágosításnak, tájékoztatásnak álcázott csatlakozási kampány (az EU promóciós turnéja) jól előkészített terepen mozog. Az „erópázós” kórus – ahogy arra Csite András mutat rá A nagy ábránd című, kiváló elemzésében (Heti Válasz, 2002/51–52.) – ma is teljes biztonsággal alapozhat a hetvenes-nyolcvanas évek azon folyamataira, amelyek a kádári gulyáskommunizmus sajátos mellékvonulataként hatalmas illúziókat keltettek a Nyugattal (később az EU-val) kapcsolatban. Ahogy írja: „Az okok keresésekor a hetvenes-nyolcvanas évekre kiformálódott kisnemzeti önképnél kell elidőznünk, mert az unióval (akkor még a Nyugattal) kapcsolatos vágyak döntő része akkor formálódott ki; ami azóta történt, érdemben nem hozott módosulást. (…) A kisnemzeti magyar önképnek két eleme volt/van: az egyik a fogyasztás, a Trabant – kockaház – Balaton, illetve fejlettebb kiadásban a Lada – kétszintes ház – jugo tengerpart hármasság. (…) Ma már tudjuk azt is, hogy a nyugatiak jelentősen manipulálták a róluk a keleti országokban kiformálódott képet, és a kommunista rezsimek destabilizálásának fontos része volt a fogyasztási vágyak fölkeltése és a keleti valóság ezzel történő szembesítése. A máig működő fogyasztási vágyak ekkor jöttek létre, és a Nyugat = magasabb fogyasztás egyenlősége ekkor formálódik ki a magyarországi fejekben. Egy másik, a kisnemzeti önkép meghatározó elemévé vált közhiedelem is ekkor terjed el, szintén manipuláció eredményeként. Ez a magyar teljesítmény, a magyar függetlenség, a magyar önállóság és az önálló nemzeti lét lehetőségének nevetségessé tétele.”
Csite szerint a magyarországi emberek a Nyugattól és benne az Európai Uniótól több fogyasztást vártak és várnak, és azt gondolják, hogy a csatlakozásnak „nincs alternatívája”. A ripacsok szavával: egyedül nem megy, mert mindaz, ami magyar, suta, hiányos és jövőtlen. Kovács László és csapata megbízhatóan folytatja a kádárizmus eme kisnemzeti hagyományát (emlékezzünk szavaira: merjünk kicsik lenni!), miközben oroszlánként kellene küzdeniük nemzeti érdekeink érvényesítéséért. A kisnemzeti önkép alapján álló diplomácia sikerként könyveli és könyvelteti el azt a koppenhágai megállapodást, amelynek mérlegét Csite a következőképpen vonja meg: „…világossá vált, hogy mindaz az erőforrás és lehetőség, amit a keleti országoknak az unió fölkínált, meglehetősen szerény ahhoz képest, amit mindeddig követeltek és a csatlakozás során követelnek tőlük. Lényegében le kellene mondani a nemzeti gazdaságpolitika minden lényeges eszközéről, ennek fejében némi forrás érkezne a területfejlesztési rendszer néhány szervezetéhez (az is rendkívül bürokratikusan), továbbá 22 parlamenti képviselő magyarul szólalhat föl a strasbourgi üvegpalotában, és néhány száz fiatal közhivatalnokot Brüsszelbe lehet majd küldeni a magyarországi viszonyokhoz képest horribilis fizetésért.”
A kétkedésre, kicsit csúnya szóval: az euroszkepticizmusra azonban nem csak a csatlakozás minősége adhat okot. Amint azt Tárkányi Ákos a Magyar Nemzet 2002. december 28-i számában megjelent írásában említi: az Európai Unió több tagállamában a lakosság fele, egyes országokban még nagyobb része euroszkeptikus. Ennek okát a szerző az EU egyre fokozódó politikai, jogi és szervezeti centralizálódásában látja. Éles szemmel világít rá arra, ami talán mindennél fontosabb az EU jövője szempontjából: föderális vagy konföderális alapon fog-e működni a jövő uniója? Európai szuperállamhoz vagy a nemzetek Európájához csatlakozunk? A konföderáció híveként Tárkányi felteszi a kérdést: „Vajon egy félmilliárd fős szuperállamban ugyanakkora súlylyal jelenhet meg az egyén akarata, ugyanolyan közel van a döntéshozókhoz, mint egy tízmilliós országban? Vajon jobban fog működni egy olyan szuperállam demokráciája, amelynek nincsenek politikai hagyományai, mint az évszázadok alatt kiépült európai demokratikus nemzetállamoké?” Azt még az Európai Unió hívei is elismerik: az EU súlyos demokratikus deficittel küzd. Az EU szervei közül annak a bizottságnak van a legnagyobb hatalma, amely semmilyen választói legitimitással nem bír. Vajon lehet-e fából vaskarikát csinálni? Eltüntetni a demokratikus deficitet, miközben egyre több ország egyre mélyebb integrációja a cél? Nem alaptalan a félelem: az európai szuperállam víziója a hazai kisnemzeti mentalitással párosulva egészen gyászos eredményhez vezethet. Csite András szavaival: „A köztársaság, ami igazán nem is hódította meg a magyarok szívét, még soha nem állt ily közel a bukáshoz.”
A kiváló társadalomkutató szavai talán túlzottan drámainak tűnnek, de vizsgáljuk meg a helyzetet Nemeskürty István Mi történt velünk? című történelmi esszéje fényében. A mély gondolatokat közvetítő mű egymás mellé helyezi a XX. századi magyar történelem két tragikus sorsfordulóját: az 1918-as és az 1944-es összeomlást, a Károlyi- és a Szálasi-féle puccsot. A különbözőségek mellett van egy nagyon erőteljes párhuzam a két esemény között: mindkét esetben idegen hatalmak kezébe tettük le nemzetünk sorsát. És ez a gesztus a demokratikus antanthatalmak esetében éppúgy katasztrófához vezetett, mint amikor a náci Németországhoz láncoltuk sorsunkat. Az EU-t természetesen senki nem hasonlíthatja komolyan a Harmadik Birodalomhoz. De ha párhuzamosan vizsgáljuk az eseményeket, le lehet vonni a következtetést: mindig keserű csalódás lett a vége, amikor idegen hatalmaktól reméltük hazánk sorsának jobbra fordulását. Nemeskürty István felteszi a kérdést: „A gyanús csak az, hogy akkor miért nem világosítják fel a társadalmat? Miért titkolóznak? A mai napig nem tudjuk, mit követel tőlünk a metternichi ravaszsággal megszőtt brüsszeli pókháló. Az már bizonyos, hogy ha nagy kegyesen felvesznek az Európai Közösségbe, annak nagy ára lesz.”
Tudjuk, hogy mi lesz az ára a csatlakozásnak? A csatlakozási szerződést most fordítják, talán február végére elkészül a 6000-7000 (!) oldalas dokumentum. Lesz tehát valamivel több mint egy hónapunk arra, hogy a gyorsolvasásban is jártas érdeklődők képet alkothassanak arról, mi vár ránk a megígért EU-Kánaánban. Egy olyan döntés előtt, amelynek jelentőségét Szent István államalapításához mérik a csatlakozás hívei. Rossz vicc? Sajnos még annál is rosszabb. Ez a valóság.
Aggodalomra persze semmi ok. A kormány csaknem másfél milliárd forint közpénzt adott egy közalapítványon keresztül SZDSZ közeli cégeknek arra (Keller úr, Burány úr, tessenek már átszámolni lélegeztetőgépekre…), hogy ebből a 6000-7000 oldalas, száraz jogi szövegből Geszti-féle elmés csasztuskát gyártsanak. Ebből majd okul a nép, és boldogan, sugárzó arccal megy voksolni a fényes jövőre.

A szerző közgazdász