Furulyába faragva

Nem jó utolsónak lenni – mondja a Tereskén élő nyolcvannégy esztendős Pál István, s hinnünk kell neki, hiszen ő Magyarország utolsó dudása.

Láng pattan a kőre. Az izzó faforgács szikrákat hány, aztán apró füstöt eregetve kileheli lelkét. Pista bácsi a kormos maradványt berúgja a sparhelt alá, s a zsírfoltos kartondobozból jó alkarnyi rönköt kotor elő. A tűzhely elégedett durmolással fogadja az új falatot.
– Ahogy az ablaknál hajladozok, fázik a derekam – mutat az öreg a kopott sámlira, meg a falhoz tolt díványra, ahol megrajzolt furulya várja, hogy életet faragjanak belé. Mert karácsonykor Pista bácsitól mindenki furulyát vár. Hiszen nem akármilyen dolog az utolsó dudástól hangszert venni.
– Könnyű megismerni azt a furulyát, amelyiket én készítettem, mert mindegyik ötvenkét centi hosszú, és húszas fúróval van kifúrva, és mindegyiken rajta van ez a szép címer, amit a nagyapámtól tanultam. De ha meglátok egy madarat vagy egy szép virágot, azt is kifaragom. Vagy itt van ez a hangszer, erre magamat tettem rá.
Pál István furulyába faragva szép szál, cifraszűrrel kerített legény formáját mutatja. S hogy ez korántsem művészi túlzás, ékesen bizonyítják a kredenc fölé aggatott második világháborús katona- és békebeli, lovaglós, muzsikálós fotográfiák, amelyek sorba rendezve szavak nélkül beszélik el az idős juhász életét.
– 1919. február 25-én születtem Kétbodonyban. Kicsiny falu, habár talán úgy mondhatnám, hogy azótától már nagyobb. De nem sokáig laktunk Bodonyban. Hazajött a háborúból az édesapám, s amikor 1921-ben megszületett az öcsém, elmentünk onnan. Hogy milyen gyermekkorom volt? Mint egy falusi pásztor fiának. Amint meg tudtam mozdulni, apám vitt ki magával a jószágokhoz. Mert be kellett illeszkedni a pásztorok közé. Ha idegen faluból olyan jött, aki kisebb kommenciót kért, azzal kibabráltak. Mesélte egyszer Diósdon Varga Feri bácsi, hogy farkasfejet szerzett Erdélyből, szentelt gyertyákat meg egy olyan fazekat, amiben még semmit sem főztek, olyan fakanállal, amivel soha nem kevertek rántást. Betette a fazékba a farkasfejet, szétlapította a száját, tett belé szentelt gyertyát, meggyújtotta, befödte gazzal, hogy el ne aludjon. A szél meg olyan farkasszagot vitt a disznókra, hogy az új pásztor ellenében mind visszaszaladt a faluba. Hát így. Aztán édesapám az iskolából ötödik osztályban kivett, hogy odaadjon az uradalomba cselédkanásznak háromnegyed kommencióért. Egy cseléd akkoriban tizenhat mázsa gabonát kapott négy fertályban kimérve, nekem pedig csak háromszor mértek.
Itt az ablaknál tényleg hideg van. Pista bácsi odébb is költözik sámlistul, hogy félúton megtelepedjen a sparhelt meg a félkész hangszerek között.
– A kályha a hátamat, a furulyák meg a lelkemet melegítik – magyarázza, majd tovább meséli élettörténetét.
– Tizenhat évesen otthagytam a pásztorságot, és beálltam kocsisnak. Mert szerettem a szép lányokat. A pásztornak, ha húsvét, ha ünnep, ha karácsony, ha névnap, ha pünkösd, a jószágnak adnia kell enni. Az uradalmi kocsis azonban egész kommenciót kap, és megvan neki a szombat meg a vasárnap. Akkor mentünk a lányokkal végig a falun, s énekeltettük őket. Harminckilencben megnősültem. De keveset voltam otthon a feleségemmel, mert negyven december másodikán be is rukkoltattak. Negyvenöt január huszadikán megszabadultam onnan, s májusban kezdtem a malacszámadóságot. Ötvenhattól meg juhász lettem, mivel addigra kitanultam a mesterséget. De szerettem is a juhokat nagyon.
– És mikor tanult meg furulyázni? – próbálkozom a kérdéssel, de hiába, mert az öreg juhász szívesebben mesél kedvenc juhairól. Aztán, mert látja rajtam, hogy beszélgetésünk menetében valami félresiklott, rábök a bal fülére, hogy arrafelé szóljak, mert a másikra nem hall. S amikor bal felől megismétlem a kérdést, kiderül, hogy Pista bácsi a furulyákat talán még a juhoknál is jobban szereti.
– Énnekem könnyű dolgom volt, mert az édesapám is gyönyörűen furulyázott, gyönyörűen dudált és énekelt. Engem dudával költöttek, és furulyával fektettek. A dudát már öt-hat éves koromtól fújkodtam. Ha apám letette, mentem is érte, emlékszem, mennyire örültem, amikor először felsikított, hogy na, már ennyit tudok. Akkoriban még kutyatömlők voltak, azok jobbak, mint a kecsketömlő, tovább tartanak, nem száradnak ki, és nem is szelelnek. A kecskénél nem szabad leszedni a szőrt, a kutyánál meg le kell, s ha leszedem, akkor olyan könnyűcske lesz. Ha nem nyáladzik az ember, a kutyatömlő tíz évig is elég.
Csak legyen, aki hallgassa – teszi még hozzá, s a szomszéd szobából hoz egy hangszert, amely tizenhét esztendeje teljesít szolgálatot.
– Azért mondtam, amit mondtam, mivel utoljára ötvenkettőben dudáltam lakodalomban. Mert a fiatalság már akkoriban kezdte elhagyni a népdalokat. Még a pásztorgyerekek is beleuntak a jószágba, s elmentek traktorosnak, meg elkezdtek iskolában tanulni. Így halt ki a duda meg a furulya. S így maradtam mára én az utolsó dudás. Furcsa világ az, amelyikben mérnökök, igazgatók, zenetanárok, kutatók tanulnak dudálni és hangszert készíteni. Aztán nem mondom, sokan vannak, akik szépen játszanak, csakhogy ők nem a szülői házban tanultak fújni.
Pál István fölsorolja, hogy kikre gondol. Legmelegebben Csóry Sándorról beszél, mert szerinte neki köszönhető, hogy Magyarországon egyáltalán hallani még dudaszót. Ám ez sovány vigasz.
– Nem jó utolsónak lenni. S ha megfordulna most az évem, hogy nem nyolcvannégy, hanem negyvennyolc esztendős lennék, akkor se lenne jó. Azt szokták mondani: két dudás nem fér meg egy csárdában. Csakhogy a világba egy meg kevés. Egyébként ezt a két dudást is csak azért mondják, mert ha ketten vagy öten fújnak együtt, abból csak zúgás lesz. A duda magányos hangszer. Mert össze lehet a citerával s a hegedűvel is dudálni, de az csak passzió. Olyan ez, mint a Száztagú cigányzenekar: kétszer láttam őket, hát hiába húzzák annyira sokan, mert úgyis csak egyet hallani. De még egyszer mondom, furcsa világ ez. Látják a házamat? 1965-ben hatvanezer forintért vettem. Most meg hárommilliót kínálnak érte. Holott én nem csináltam semmit. Ez a mi pénzünk. De egyszer ez is meg fog bukni. Mint a pásztorság. Mert melyik faluban látni, hogy fújja a kondás a kürtöt, aztán nyolcvan disznóval úgy megy végig az utcán? És hol szól a két-háromszáz marhát terelő gulyások rézkürtje? Vagy hallják még a kakast kukorékolni, a malacokat brűkőlni? S amikor megkérdezik a gyerekeket, hogy mi borítja a csirkét, azt felelik, hogy nejlon.
A világ mindig rosszabb lesz – vendéglátónk ekként foglalja össze szomorúságát, s mert ezt valóban komolyan gondolja, előveszi a fiókból nagyapja furulyáját, hátha egy szép karácsonyi énekkel legalább meglassíthatja a romlást.
– Valami csodának kellene következni, mert ezt már nem fogja bírni a nép. Ma már nem mondja a gyerek a szüleinek, hogy édesanya vagy édesapa, hanem csak úgy szól: mami. Máma nem kell lagzi, nem kell esküvő, a fiatalok csak megcsókolják egymást, azt’ már együtt alszanak. A televízió pedig megmutatja a gyerekeknek, hogyan kell azt csinálni. Vagy a ruhák. Ha vettem egy bakancsot, három évig jó volt. A mai cipők viszont néhány hét után kettétörnek. Birkát már sehol sem lát, mert azt mondják, hogy nincs rá szükség. De ha akar egy gyapjúruhát, hát nem tudja megfizetni. S a viseletet sem hordja már senki. Ha magára nézek, végre látok egy fiatalembert, aki nincs beszámozva.
– Én csak azt mondom, amit látok, hogy ennek nem lesz jó vége – kesereg Pista bácsi, miközben újabb rönkdarabot húz elő a dobozból.
– Egymagam leszek. Ha megsütök egy tepsi krumplit, avval is elélek. Mert mindig kitalálok valamit, van úgy, hogy semmit. Mégis itt vagyok.