Aligha akad még egy olyan ország a világon, ahol két válságos év úgy szétforgácsolta volna a nemzetgazdaságot, mint Argentínában. Ha a mai mutatókat összehasonlítjuk a két évvel ezelőttiekkel, megdöbbentő változásokat tapasztalunk. 2000-hez képest a GDP 21 százalékkal visszaesett, a munkanélküliség 6 százalékkal emelkedett. Az inflációs ráta a 2000-ben mért 0,94 százalékhoz képest ma már 40,7 százalék (!), a reáljövedelmek 22 százalékkal csökkentek. Az ipari termelés összeomlóban, a kamatok az égbe szöktek. 2001 októberében még ötmillió argentin élt a létminimum alatt, a számuk ma 20 millió. Amint azt szemtanúk is megerősítik, az országban milliószámra éheznek a kisgyermekek. Argentínát valaha az emigránsok paradicsomaként emlegették, ma a lakosság döntő többsége elmenekülne, ha tehetné. „A saját hazám foglya lettem” – panaszolja a Times riporterének egy tönkrement vállalkozó felesége, és aligha kétséges, hogy az argentinok többsége hasonlóan érez.
Buenos Airesben ma azt gondolják az emberek, hogy a soha nem látott nyomorért elsősorban a társadalomra szabadított neoliberális gazdaságpolitika „megrendelője”, a Nemzetközi Valutaalap (IMF) a felelős. December közepén városok százai küldték el képviselőiket a fővárosi tüntetésekre. Az IMF- és Világbank-ellenes hangulatot jól bizonyítja, hogy a hatalmas tömeg kis híján lerombolta a Buenos Aires-i tőzsdét és a multinacionális nagyvállalatok központjait. Sokan okolják a hagyományosan korrupt helyi politikusokat is, de nem kétséges, hogy a gazdasági összeomlásban játszott szerepük eltörpül a nagy hatalmú pénzügyi szervezetek „szaktanácsadása” mellett. A tüntetőket az is dühítette, hogy a válság kirobbanása után lemondatott egykori elnökhöz, Fernando de la Rúához hasonlóan az ország jelenlegi vezetője, Eduardo Duhalde is a helyzet, egészen pontosan az IMF foglya.
Pedig az együttműködés hajnalán minden gördülékenynek látszott. Argentína 1979-ben vette fel első hitelét a Világbanktól, az évek során megbízható, jól teljesítő partnernek bizonyult. Ha az ezredforduló előtt néhány esztendővel az argentin gazdaság kilátásairól kérdezték a szakembereket, mindenki habozás nélkül a térség éllovasának, egy fellendülő gazdaság leléteményesének nevezte a dél-amerikai országot. A bajok akkor kezdődtek, amikor az IMF tanácsadói arra a következtetésre jutottak, hogy Argentínának csökkentenie kell költségvetési kiadásait. Az argentinok mindenfajta ellenvetés nélkül hozzáláttak nemzetgazdaságuk átalakításához. A hazánkban Bokros-csomag néven elhíresült megszorító intézkedések eredményeként csökkent a bérek és nyugdíjak reálértéke, és kevesebb pénz jutott a kultúrára, oktatásra is. 1999 és 2001 között Argentína állami kiadásainak tíz százalékát faragta le. Ennek következtében a hazai vásárlóerő csökkent, és a multinacionális nagyvállalatok olyan gazdasági előnyre tettek szert a hazai vállalkozásokkal szemben, ami már előrevetítette a teljes összeomlást. Az ilyen helyzetekre kész receptként az IMF felajánlotta a pótlólagos hitelfelvétel lehetőségét. Miután Argentínának semmilyen más választási lehetősége nem volt, elfogadta a hitelt, és ezzel adósságcsapdába hajszolta magát. Az IMF – a hitelek előfeltételeként – ráadásul újabb megszorításokat követelt, elsősorban az egészségügy és a népjólét terén. Két héttel ezelőtt Buenos Airesben bejelentették, hogy képtelenek visszafizetni a Világbanknak mintegy 700 millió dolláros adósságukat, mire a pénzügyi szervezet felfüggesztette az egészségügyi, oktatási és mezőgazdasági programok támogatására szánt kétmilliárd dollár folyósítását. Mindez az jelenti, hogy Argentína ismét az IMF-hez fordult, és ha sikerül megállapodni újabb hitelekről, az ország törleszteni kezdi világbanki tartozását.
Sokan ma is azt gondolják, hogy az argentin gazdaság látványos megroppanása a „pazarlás” eredménye. A számok ellentmondanak ennek az állításnak. A deficit a válság tetőpontján mindössze a GDP három százaléka volt (csak összehasonlításképpen: az Egyesült Államok 1992-es, az argentinnál jóval enyhébb „pangása” a GDP öt százalékát emésztette fel). Abban az állításban van némi igazság, hogy az argentin állami vezetésnek nem kellett volna maradéktalanul végrehajtania az IMF utasításait, de a bírálatok kereszttüzében elsikkad az a tény, hogy a 90-es évek végén a neoliberális gazdaságpolitika ígéretes vállalkozásnak tűnhetett. Az okok között megemlítik még a nemzeti valuta, a peso mereven rögzített paritását. Kétségtelen, hogy ebben a tekintetben hibás felfogást követtek az ország gazdaságpolitikusai.
Joseph E. Stiglitz, a Columbia Egyetem professzora, a Világbank egykori főközgazdásza így összegezte az argentin eset tanulságait: „A neoliberális reformok csalódást keltenek. A többi ország pedig az argentin tapasztalat láttán a következő tanulságot vonja le: mindez az IMF mintatanulójával történhetett meg. Tehát a katasztrófa oka nem az, hogy nem hallgattak az IMF-re, hanem az hogy szót fogadtak neki.”
Argentína sorsa ma részben attól függ, hogy az Egyesült Államok megnyitja-e piacait, eladhatóak lesznek-e az argentin áruk. Annak idején a mexikói válságot is hasonlóan rendezték, ráadásul Argentína természeti kincsekben igen gazdag ország. Joggal vetődhet fel persze, hogy az emberek erőtartalékai mennyi időre elegendőek, hiszen az argentinok nem szokták meg a nélkülözést. Leépülőben a középosztály, márpedig egy elszegényedő társadalomban éppen a szellemi muníció, az ötletek tárháza jelenthet gyógyírt a sebekre. Lehet, hogy éppen ezekben a napokban-hetekben vándorolnak ki az országból azok az értelmiségiek, akikre oly nagy szükség lenne néhány esztendő múlva. Bárhogy is lesz, mindenki követeli a változásokat a jobb sorsra érdemes Argentínában, abban az országban, ahol több millió ember úgy lépte át az új esztendő küszöbét, hogy napi bevétele nem éri el az egy dollárt.
Sebestyén József
Menczer Tamás: Magyar Péter Zelenszkij mellett áll, nem a magyar áldozat családja mellett + videó
