Kiállni az érdekeinkért

Bár a csatlakozási tárgyalások végeredménye csalódást okozott Magyarországnak, az Európai Unión belül azonban már számos lehetőség lesz arra, hogy ellenkezzünk, vitatkozzunk, lobbizzunk az érdekeinkért, akár a határon túli magyarság mellett is kiállva. Többek között erről nyilatkozott Schöpflin György, a Londonban élő politológus-történész.

Koppenhága után vagyunk. Sokéves tárgyalásokat zártak le a leendő új tagállamok az unióval, a tagság karnyújtásnyira van. De a feltételek, a támogatások mértéke csalódás Magyarország számára. Elsősorban a mezőgazdasági támogatások tekintetében.
– Igaz, hogy sok tekintetben kevesebbet kapott Magyarország, mint remélte, de a csatlakozás ennél bonyolultabb kérdés. Ami a mezőgazdaságot illeti: a lengyeleknek azért volt még fontosabb a nagyobb támogatás elérése, mert ott a lakosság 30 százaléka él a vidékből. Ugyanakkor ma már illúzió, hogy a mezőgazdaság döntő szerepet játszana Európában. A pénzügyé a főszerep. Alapvető változás lesz, hogy Magyarország huszonnégy új partnert szerez az unióba történő belépésével. Igaz, ebből akad egy-két – elsősorban szomszédos – ország, amellyel nem igazán felhőtlen a partneri viszony. A magyarok többsége szereti a lengyeleket, de nem veszi komolyan a szlovákokat, s keveset tudnak az észtekről. Pedig ők ugyanolyan partnerek lesznek, mint a hollandok vagy az angolok. Sokak számára talán ez egyelőre még felfoghatatlan dolog.
– Ön szerint elsősorban kikkel lesznek közös érdekeink az unióban?
– Vélhetőleg új koalíciók jönnek létre. Nem hiszek a visegrádi négyek jövőjében, bár lehet, hogy időnként összeállnak majd. Az biztos, hogy élni fog a kisállamok szolidaritása a nagyállamokkal szemben. Elképzelhető, hogy Magyarország a jövőben több dologban közös nevezőre jut a portugálokkal. De mit tudunk a portugálokról? Nagyon keveset. Brüsszelben mégis ki fog derülni, hogy közösek az érdekeink. Az is biztos, hogy hosszú távon Magyarországnak több lehetősége van az unión belül, mint kívül. Sokkal jobban lehet majd lobbizni, vitatkozni – és ellenkezni is, ha már tagállam lesz.
– De ahhoz az is szükséges, hogy a mindenkori magyar kormány valóban ellenkezzen, vitatkozzon, lobbizzon. Például a határon túli magyarságért. Nemrégiben egy ellenzéki képviselő úgy nyilatkozott: lehet, hogy az Európai Unió számára terhes, hogy a magyar kisebbségek ügyével törődjön, de ha Magyarország kiáll értük, akkor az unió is kénytelen lesz foglalkozni velük.
– Tény, hogy az Európai Unió egyes dolgokkal nem szeret foglalkozni, pusztán mert így kényelmesebb a számára. De az EU általában felvállalja a kisebbségek kérdését. Ne felejtsük el: a Szlovákiában és Romániában élő magyar közösségek úgy kerültek ezekbe az államokba, hogy – egyszerűen fogalmazva – nem kérték hozzá a beleegyezésüket. Nem közmegegyezéses, demokratikus döntést követően kerültek kisebbségbe. Ennek következményeként Magyarországnak mindig lesz valamilyen viszonya ezekhez a kisebbségekhez, lévén, hogy ők is részei a magyar kultúrának, s nem lehet őket leválasztani róla. A svájci vagy belgiumi francia ajkúak sem franciák, mégis kötődnek a francia kultúrához. A szlovákiai vagy romániai magyarok jelenleg nem kapják meg azokat a jogokat és lehetőségeket a kultúrájuk ápolására, mint amiket a svájci és belga francia ajkúak vagy a finnországi svédek.
– Magyarország belépése után valóban nem lesz fenntartható a magyarigazolvány?
– Az EU azért neheztel a magyarigazolványra, mert magyar felségjelekkel van ellátva, s az a szlovák vagy román fél számára nemcsak magyar kulturális, hanem magyar állami szimbólumokat is jelent. Bár azt, hogy ez számukra kínos, egy módon lehetne orvosolni: ha megengednék, hogy az országukban élő magyarok használhassák ezeket a szimbólumokat. Az EU-nak is kellene ezzel foglalkoznia, mert az ott élő magyarok alapvető jogai sérülnek. A státustörvénynek egyébként valószínűleg vége lesz…
– Ha visszavonnák a státustörvényt, mivel lehetne helyettesíteni?
– Lehet, hogy eretnekségnek tűnik, amit mondok, de szerintem a státustörvénynek van egy nagy hibája: az, hogy túl mérsékelt. Ahogy az előző kormány, úgy a mostani is keveset konzultál Brüsszellel ebben a kérdésben. Ha az EU-nak nem felel meg a státustörvény, akkor vitatkozni kell vele. El kell érni, hogy a magyar kisebbségek kettős állampolgárságért folyamodhassanak. Görögországban, Németországban, Finnországban, Írországban, Portugáliában, Olaszországban, Szlovákiában és még számos helyen bevett szokás az etnikai alapon történő kettős állampolgárság megadása. Ha a magyar törvénynek is ez lett volna az alapja, akkor az EU is sokkal könnyebben el tudta volna fogadni.
– Az Európai Unióba eddig egyszerre maximum három országot vettek fel. Most tízet fognak a soraikba fogadni. Vannak olyan vélemények, amelyek szerint ebbe akár bele is bukhat az unió.
– Attól függ, mit tartunk a bukás kritériumainak. Az új tíz tagállamnak az integrálása, „megemésztése” hosszú folyamat lesz. Nem két-három, hanem inkább tíz-tizenkét év. Ha pedig az EU-ban tényleg komolyan gondolják, hogy Románia és Bulgária 2007-ben megkapja a tagságot, akkor ez az integráció akár két évtizedig is elhúzódhat. Az a bejelentés, miszerint Törökországgal 2004-ben megkezdik a tárgyalásokat, talán azt az üzenetet rejti magában, hogy utána nagyon hosszú ideig nem lesz további bővítés. Én ezt nem nevezném bukásnak. Az unió hosszabb ideje alapvető problémákkal néz szembe. Újabb bővítést már csak úgy lehetne legitimálnia, ha a mostani tagállamok sokkal többet adnának le a szuverenitásukból Brüsszelnek, mint eddig. Csakhogy a tagállamok többsége erről hallani sem akar, mondván, hogy a demokratikus jogokat maguk is tudják garantálni. Így ebből a szempontból sem fog megbukni az unió. A harmincnyolcmilliós Lengyelország kivételével kis államok csatlakoznak jövőre. A tízmilliós Csehországot és Magyarországot, az alig félmilliós Máltát, a nyolcszázezres Ciprust, a hatmilliós balti államokat, az ötmilliós Szlovákiát, a kétmilliós Szlovéniát nem lesz nehéz az unióba integrálni. A problémát inkább az okozza majd, hogy más kultúrájú, posztkommunista országok kerülnek be a körbe. Ennek következtében kölcsönös megismerkedési folyamattal kell mindenkinek szembenéznie, amely mindenki számára fájdalmas és bonyolult lesz.
– A volt posztkommunista országoknak nem kell azzal szembenézniük, hogy a nyugati országok hajlamosak a kelet-európaiak lenézésére?
– Egymás lenézése már most is létező jelenség az unión belül. A németek lenézik a dél-európaiakat. A franciák mindenkit lenéznek, aki nem francia. Az angolok lenézik az íreket mint volt gyarmatlakóikat, az írek pedig nemigen kedvelik az angolokat. A hollandok lenézik a belgákat, az olaszok a portugálokat. A dánok utálják a svédeket, a svédek utálják a dánokat. De mindez önmagában nem jelent semmit, pusztán a hagyományos előítéletek élnek tovább. Nem mondanám azt, hogy az amit Nyugaton Közép-Európával kapcsolatban éreznek, keményebb, fajsúlyosabb lenne a most létező előítélet-rendszernél. Európában több magas kultúra él egymás mellett és egymás ellen. Tény, hogy nehezebb fenntartani az egységet, mint az Egyesült Államokban, lévén, hogy ott egy magas kultúra van: az amerikai.
– Végtére is sikernek vagy kudarcnak lehet tekinteni azt a pozíciót, amelyet a csatlakozás előtt elértünk?
– Most még nem lehet megítélni, hogy a magyar kormány jól vagy rosszul képviselte-e az ország érdekeit. Londonból nézve azt mondhatom, hogy nem nagyon lehetett lavírozni. Régóta világos volt, hogy az EU nemigen fog engedményeket tenni, mondván: ennyit kaphattok, mert ha többet adunk, akkor felrobban az Európai Unió. Sok hátrányos dolog van a megegyezésben, de véleményem szerint egyetlen magyar kormány sem tudott volna mást elérni. Ugyanez a lengyelek, a szlovákok vagy a csehek problémája. A csatlakozási tárgyalások végeredményének jó vagy rossz voltát nem szabad csak magyar szemszögből nézni. Lévén, hogy az nem egy-, hanem kétoldalú tárgyalási folyamat volt.