Kidobtuk a múltat

Lomtalanítás volt a környéken. Ha lehet azt mondani, borzasztóan ronda a vidék, nincs az a festő, aki megfestené, vagy ha mégis, azt még a tárlat környékéről is elzavarnák. A guberálók is megjelentek az utcánkban, nézegetik, túrják a kacatokat, hónuk alá vágnak egy-egy rozsdás biciklit, villanybojlert, félcipőt. Néha meg csalódottan odébbállnak. A gyakorlottabbaknak bot van a kezükben, ezzel könnyebb beletúrni a kacatba. A guberálók a mi utcánkba is eljöttek, két töpörödött öregember kotorászott a lomok között. Végtelen türelem sugárzott mindkét guberálóból, ebben a szakmában nem lehet sietni, talán nincs is hová. Egyszer beszélgettem egy szeméttelepi emberrel, ő volt a telepfőnök, azt mondta, nem szabad haragudni ezekre a guberálókra, legtöbbjük szerencsétlen ember, aki itt próbálja megszerezni mindazt, amit a multiáruházakban, de még a bizományiban sem tudna szegény. Érdekes, mondta a szemétfőnök, miközben guberálóból egyre több van, szeméttelepi kacatból talán harmadnyi, mint korábban. Ráadásul a választék is kisebb, mindenki jobban megnézi, mit dob ki. Takarékosabb lett az ország. Bár az is lehet, tette hozzá, hogy a sok bezárt, szanált gyár miatt van az egész. Kisebb termelés, kevesebb szemét. Mi, itt lakók menekülünk a múltunktól, temetni akarjuk a régit, és közben nem tudjuk, hogy egyikük-másikuk tovább él. A mérnökéktől kidobott gyerekcipő talán majd valamelyik kis maszatos Lacika lábán folytatja, merthogy van abban még néhány lefutatlan kilométer. A nyikorgó babakocsival is lehet kezdeni valamit egy szerényebb portán, valahol Kőbánya szélén. Ez már csak így van. És egy darabig így is lesz.