MI A MAGYAR?

Azt is tudtam, hogy a családtagok s rokonsági viszonyok és kapcsolatok jelzésére a mi nyelvünk alkalmasabb s megfelelő szavakban gazdagabb, mint a kerek világ akármelyik nyelve… Abban mindjárt megegyezhetünk, hogy a sógor szó valószínűleg a német szomszédságból csúszott be hozzánk. Szép szó, az igaz. Erős hangzása dacára könnyű ejtésű. Nem nyelvficamító, mint amilyen a legtöbb német szó a magyar embernél. El is van terjedve annyira, hogy az irodalomban és közbeszédben a legfelső és legalsó rétegek egyaránt használják. Sőt sejtelmük sincs arról, hogy van e fogalom jelzésére ősmagyar szó is, amely szebb is, jobb is, rövidebb is, mint a németes vendégszó. S amely végre is a mienk, az édes mienk.
Mi a sógor a családi kapcsolatok közt? Bizony ebben is sokat téved a köznép s kivált a budapesti úri nép.
Hogy énnekem a sógorom a feleségem testvérje, s hogy az én feleségemnek sógora az én testvérem: ezt csak tudják. De már az ángyot és sógornőt kegyetlenül összetévesztik. Nekem például a feleségem testvérje csakugyan sógorom, de már a testvérem felesége csakugyan nem sógornőm, hanem ángyom. Ehhez már a német nyelv nem ért, s azért a budapesti úri nép hebehurgya tudatlansággal az ángyát is mindig sógornőjének nevezi. A köznép jó magyar vidéken nem esik ebbe a hibába. Ő tisztán tudja és érzi a különbséget.
A sógornak ősmagyar neve: süv. Süvem annyi, mint sógorom. Három betűs rövid és szép szó. A tizenhetedik századig élt a magyar irodalomban, azóta elkezdték feledni. Az utolsó két században elfeledte már a köznép is. Csak igen kevés helyen emlékeznek már rá. Öregektől én még hallottam Mezőföldön, a Bakonyban és a Balaton mellékén. De csak ily kapcsolatban: süves rokon. Sokan azt se tudják, miért süves. Azt hitték, a süves szó talán tévedés a szíves szó helyett, és csakugyan ezt használták a süves helyén. A nagy nyelvi tisztulásnak, az irodalmi átalakulásnak s az utolsó század íróinak mulasztása, hogy irodalomban és közéletben újra föl nem támadt. Ha Kisfaludy, Vörösmarty, Petőfi, Arany, Jókai alkotásaiban benne volna: az irodalomban és közéletben is benne volna. Szegény elhunyt nemes barátommal megfogadtuk, hogy írói alkotásainkban mi e szép magyar szót használjuk ezentúl, ha alkalom lesz rá.
Nyájas olvasóm mosolyog tán a fölött, hogy felnőtt emberek egyes szavakon is annyit tudnak tűnődni. Bizony annyit tudnak. A magyar nyelv a magyar nép lelke. Ma százezer szóból áll a magyar nyelv. Mi ehhez képest száz szó? Semmi. Száz porszem. De ha mégis volna olyan száz szavunk, melyről biztosan tudnók, hogy azt Attila vagy Árpád ősünk valósággal beszélte: minő mérhetetlen tudománybeli kincs volna az! (…)
Túl a Dunának a Bakonyon túl levő része így beszél: nagyapám, nagyanyám. A köznép még említ öreg apát, anyát, de a míveltebb osztály már alig. Így beszél a budapesti ember is: nagyapám. Így hagyta bent az osztrák törvénykönyvben Zádor és Zsoldos is a szót. Így használják széltében íróink is. Azt hiszem, ez egyenesen, közvetlenül német befolyás, habár igen régen használatos. Az én szép Mezőföldemen s a Balaton mellékén az én gyerekkoromban még senki se tudta, mi a nagyapa, nagyanya. Azt se tudtuk, mi az após, anyós. Ezek helyett az ipam, napam szavakat ismerjük. (…)
Vannak nyelvtudósaink, akik azt mondják: tökéletesen elterjedt szó a sógor; elég tiszta és szép is, miért hagyjuk el, s miért tegyük a helyére a süvet. Bizony egyszerű a felelet: azért, mert a süv magyar szó, s nem német, és azért is, mert rövid és szép és egytagú. És kényelmes is. Ha azt akarom mondani: süves rokonság, bizony esetlen dolog lenne e helyett azt mondani: sógorsági vagy sógoros rokonság.
Eötvös Károly: A Bakony (1909)