Mint a foci

A monetáris politika olyan ma Magyarországon, mint a foci: mindenki ért hozzá. Ezt a velős megállapítást magától a jegybankelnöktől voltam kénytelen kölcsönözni, egyszerűen azért, mert a jelenlegi helyzet körülírására ez illik a legjobban. Eljutottunk odáig, hogy ma már politikai napilapok publicistái siratják az exportőröket, pártpolitikusok kamatcsökkentést követelnek, és egy kereskedelmi tévé múlt heti tudósítása szerint még a bonyhádi Salamander-üzem bezárásáért is kizárólag a túlértékelt nemzeti valuta a felelős. Ami azért különösen érdekes, mert a martfűi gyáruk működik tovább. Pedig ott is forintban számolnak. (A gyáriparosok szövetségének elnöke pedig – csak úgy mellesleg – lemondásra szólítja fel Járai Zsigmondot.) Az erős forint – mint annak idején a kapitalizmus – mindennek a mételye, minden kárnak okozója.
Elismerem: a sávszélesítéssel nehezebb helyzetbe kerültek az exportőrök, egyszerűen azért, mert a forint erősödésével párhuzamosan egyre kevesebb forintot kapnak a kiszállított áruért. (Itt meg kell jegyeznem: a forint árfolyamát a közhiedelemmel ellentétben a piac alakítja, nem pedig a Magyar Nemzeti Bank, vagy annak elnöke. Másik észrevétel: az aggodalom fokozódása idején a forint már alig erősödött.) A forinterősödés hátrányainak az ürügyén ugyanakkor nem kellene a többi problémát is annak nyakába varrni: nem árt figyelembe venni például azt a körülményt, hogy az Európai Unió – ahová kivitelünk nagyjából négyötöde irányul – három százalékkal csökkentette a behozatalt 2002-ben, ami igencsak rontotta a hazai cégek esélyeit. Emellett tavaly 13 százalékos reálkereset-növekedést sikerült elérni a versenyszektorban, ami – figyelembe véve a 3,3-3,4 százalékos GDP-növekedést – finoman szólva sem áll összhangban a gazdaság teljesítményével, és derekasan rombolja a hazai vállalatok versenyképességét. Ezekért a problémákért pedig hiba lenne akár az erős forintot, akár a monetáris politikát okolni.
Gyakori érv a jegybanki politikával szemben, hogy feleslegesen szigorú, visszafogja a növekedést, a beruházási kedvet. Kedves közgazdász és egyéb foglalkozású barátaim: 9,4 százalékos államháztartási hiány és még mindig egészségtelenül nagy kereslet-, illetve bérnövekedés mellett milyen alapon lehet a monetáris enyhítés szükségességéről beszélni?
Persze az erős nemzeti valuta könnyen mumussá válhat egy olyan országban, ahol elismert közgazdászok – köztük az előző jegybankelnök, Surányi György – is az infláció erőltetett csökkentéséről, netán növelésének szükségességéről beszélnek. Teszik ezt annak ellenére, hogy ma már szinte minden európai országban – és a 2001-ben elfogadott jegybanktörvény révén hazánkban is – alapvető jegybanki cél az árstabilitás elérése, az infláció elleni küzdelem. Nem tudom, mennyire lehet erőltetett célkitűzés egy év alatt nem egész fél százalékponttal csökkenteni az inflációt: véleményem szerint 2003-ban inkább a stagnálás, mint az erőltetett csökkentés veszélye fenyeget e téren.
Tudom, hogy ezek az érvek nem feltétlenül meggyőzőek, ezért idebiggyesztenék még egy figyelemre méltó passzust: tavaly – szinte egyedülálló módon – másodszor sikerült eltalálni az MNB-nek az inflációs célt, magyarul: a tervnek megfelelő ütemben csökkenteni az inflációt. Ennek tükrében, bármennyire furcsának is tűnik, csak azt tudom javasolni, hogy mindenki maradjon a kaptafánál. Még Magyarországon is.